Nagybányai Hírlap, 1911 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1911-06-25 / 26. szám
IV. évfolyam. Nagybánya, 1911. junius hó 25. 26. szám. HABTBAIirAI HÍRLAP TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Az| Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye [»fizetési árak : Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér, (egjelenik minden vasárnap 8-12 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Fomunkatárs : RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula könyvnyomda-bérlete, Rákóczi-(Fő)-tér 14. " ■ hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ' Létünk célja. Junius 23. Úgy néha eszébe jut az embernek eltűnődni azon, hogy mi is az ember célja e földgolyóbison? A tökéletesedés: volt az eddigi felelet e kérdésre. De ma már túlvagyunk ezen. No, nem a tökéletesedésen, hanem azon, hogy ezzel a felelettel megelégedjünk. Távolabbi cél kell nekünk! A tökéletesedés csak ezköz a távolabbi cél elérésére. A pessimisták szerint az ember célja öncél, vagyis a cél maga a lét, annak fenntartása és az utódokban való biztosítása. Az optimista Bentham szerint: a lehető legnagyobb szám lehető legnagyobb boldogsága. Ez volna az emberiség célja és rendeltetés. Mint látjuk tehát nem valami különös, az egyén sajátlagos célja fölött álló, attól elkülönült cél, hanem ezzel nagyon is homogén, összevágó. Az egyik biztosítja a másikat. Ha a társadalom a maga szervezetével, akár mint állam, akár mint község- vagy más közűiét sikeresen mozdítja elő az egyes ember létcélját, boldogságát, akkor ez a közület eleget tett föladatának, rendeltetetésével tisztában van, célját megközelíti. Elérni akkor fogja a célt, ha annyi embernek akkora boldogságot fog okozni, amennyi csak lehetséges. Már Bentham is kerüli azt, hogy minden ember teljes boldogságát követelje s megelégszik a lehető legtöbb ember lehető legnagyobb boldogságával, - pedig ő éppen nem mondható exkluzívnak. De tisztában kell lennünk azzal, hogy minden ember boldogsága el nem érhető. Nem minden hullám vetődik el a partig, nem minden törekvés éri el a célt s nem találhat minden vágy kielégülést. Ezt én tudom, te is meg vagy róla győződve, mindenkinek bele kell ebbe nyugodnia. De nem szabad ezt tudnia annak, a ki embertársai sorsát intézi, Éppúgy mint a jó orvos, aki soha sem tartja beteg embertársát menthetetlennek s megkísérel minden lehetőt, ugyanígy a társadalom vezetőinek, azoknak, kiknek kezében van embertársaik sorsának intézése, cselekvésükben, életelveikben arra a magaslatra kell emelkedniük, a honnan az egésíz közületet áttekinthetik anélkül azonban, hogy a kapcsolatot a földdel, a vibráló élettel, küzdő embertársaikkal elveszítsék. Hogy ezt elfogadhassuk, szükséges, hogy az emberek egyenlőségének elvéből induljunk ki. Nem egyenlő minden ember tehetségekre, jellemre, vagyonra és nevelésre nézve, de egyenlő joga van mindenkinek a léthez, saját énjének érvényesüléséhez, egyenlő igénye van mindenkinek arra, hogy ezt a küzdelmes, nehéz és mégis szép, örömöket ígérő életet emberhez méltó módon átélje, a verőfényt élvezhesse. Sajnos, de való, hogy a huszadik században még hangsúlyozni kell azt, hogy ez a nyár pompájában ragyogó természet nem egyes felekezetek, osztályok, nemzetiségek számára tartogatja bájait, ez a világ nem egyesek részére teremtődött s nem is volna joga senkinek arra, hogy embertársát a teremtés és az emberi cultura vívmányainak élvezetéből ily módon kiszorítani igyekezzék. És valóban, ha igyekszünk kiküszöbölni magunkból a nemzetiségi, felekezeti féltékenységet, osztálygőgöt, a jellembeli és nevelésbeli fogyatékosság eme riasztó jeleit, befogjuk látni a fenti tétel valóságát, azt, hogy minden embert egyforma jog illet meg a boldogsághoz. Minthony pedig a kényszerű életküzdeb ,.i sokszor ellentétes helyzetekbe sodor bennünket, az egyik érdeke okvetlenül kizárja a másik érdekének érvényesülését, minden vágy nem teljesülhet, minden érdek nem találhat kielégítést s igy bele kell törődnünk Bentham formulájába, hogy a cél: a lehető legnagyobb szám lehető legnagyobb boldogsága. Hogy megfogja-e az emberiség ezen célt közelíteni, az attól füg, jut-e valaha annak belátására, hogy minden ember egyenlő igénnyel bir arra, hogy az ő vágyai tejesüljenek, az ő létérdeke valósuljon. | A haladás ez irányban igen lassú. A tör- ; ténelem mutat ugyan példákat arra, hogy | a jogokból kitagadott nép millióiban fölgyülemlett elégiiletlenség, elfojtott keserűség kitört megrázkódtatva az emberiséget. Legnevezetesebb és összességében, egyes részleteitől eltekintve, legszebbb, legfönségesebb ilyen eruptio a francia foradalom, a mely ugyancsak megrázkódtatta a világot. De ha azt kér- denők, javitott-e ez a foradalom az emberiség sorsán, előbbre vitte-e az embert boldogulása utján, szomorú mosollyal kellene rá felelnünk. A burzsoázia, a melyet ez a foradalom uralomhoz segitett, hátat fordított küzdő társainak. A régi urak helyébe uj urak ültek. De a nép milliói ma is oly jogfosztottak, annyira kivannak zárva a teremtés és az emberi cultura vívmányainak élvezetéből, mint annak előtte. S ha most azon töprengünk, hogy a negyedik rend fenyegető forradalma fog-e az összemberiség javára változást hozni: meg kell nyugodnunk abban, hogy bár lényeges javulást nem is fog előidézni, mégis ha egy kevéssel is megközelíti a célt, a fejlődésnek újabb lökést fog adni és mint minden vihar után kiderül az ég, ezután talán többek számára lesz ragyogó. Kacz Izsó dr. A nemzeti egység felé. Szükebb társadalmi életünkre úgy, mint egész hazánkra kiható minden legkisebb mozzanat, mely a külömböző nemzetiségek össze- simulásáról, egymás megértéséről ad hirt: méltó nemcsak a figyelemre, de egyben a legteljesebb elismerésre, méltánylásra és megbecsülésre. Evek óta figyelemmel kisérjük a velünk élő nemzetiségek életet, törekvéseit. Beszámolunk, hirt adunk a talán jelentéktelennek'látszó kisebb dolgokról is, kritikát gyakorolunk mindig azzal az önzetlen, tiszta szándékkal: vajha megértenők egymást, hogy mielőbb bekövetkezzék az idő, amikor szív és lélek szerint testvérekül élünk e hazában s egymás megbecsülésével >e közös anyaföldért egyetértéssel dolgozunk. A munka lassan halad, nehezen megy. Sok akadály állja utunkat, sok csalódás csüg- geszt s csak néha-néha egy-egy bevetődő fénysugár éleszti reményünket, hogy talán mégis elérjük a távolnak látszó célt. Ilyen éltető, biztató sugárnak tekintjük mi azt a kis közleménjü, mely az elmúlt hetek folyamán a fővárosi lapok valamenyiében a következő, azonos szöveggel megjelent: A szászok főgondnoka és a főrendiházi tagság. A főrendiház biráló-bizottsága nemrég az erdélyi szász egyház főgondnoka: dr. Wolf Károly helyett Vécsey Sándort, a dunántúli evangélikus egyházkerület felügyelőjét vette fel a főrendek sorába. A szászokat kínosan érintette a főrendiház döntése és egyházi körökben különböző tervek merültek fel arra nézve, hogy a jövőben a szász főgondnokot ne mellőzhessék. Azt akarják ugyanis keresztül vinni, hogy a főgondnokot ezentúl ne Oberkuratornak, hanem Inspektornak nevezzék és megbízatása életfogytiglanra szóljon. Fölmerül még az a terv is, hogy az erdélyi szászok egyesüljenek a magyarhoni evangélikus egyházzal. Ez a kicsike hir a jövenek szép képét varázsolja elénk. Az erdélyi szász nép „Országosának nevezett ágostai hitvallású evangélikus egyháza vezetőit a főrendiház bírálóbizottságának döntése fölrázta csökönyösségéből, észbe kaptak annak hallására, hogy főgondnokuk nem juthat be az ország főrendiházába, mert a törvény az evangélikusoknak csak egyetemes egyházát ismeri el s ezt világosan csak a magyarországi négy egyházkerület alkotja. Érzik a vezetők azt is, hogy az Oberkutor címének magváltoztatása sem elég, több kell, hogy célhoz jussanak: egyesülniük kell a magyarhoni evangélikus egyházzal. Ennél a megébredésnél, ennél a tisztán látásnál érezzük csak igazában a főrendiház döntésének jelentőségét, aminél csak az értékesebb, hogy végre valahára a szász evangeliIiapunk mai száma 8 Oldal.
