Nagybányai Hírlap, 1911 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1911-05-28 / 22. szám
IV. évfolyam. Nagybánya, 1911. május hó 28. 22. szám. MAGYBANYAI HÍRLAP TÁRSADALMI és szépirodalmi V St Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden vasárnap 8 — iá oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Főmunkatárs: RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula könyvnyomda-bérlete, Rákóczi-(Fó')-tér 14. ------- ■ hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ...........■■» ■ Munka és jutalom. Mindannyian emberek vagyunk. A sors és a végzet minden élő lényt vissza- tarthatatlanul egy irányba vezet. Szegény és gazdag nap-nap után a végsemmisülés felé közeledik. Igaz, hogy a nagy minden- ség által kijelölt életútjának sok-sok mellékutjai vannak. Ki erre, ki amarra baktat, az útirány azonban, mig ember lesz a föld hátán, mindig egy marad s ez a végelpusztulás útiránya, amely utón a végeredményben biztos, kikerülhetetlen halál, az örök megsemmisülés tragikus ténye vár reánk. Az élet alapigazsága tehát tényleg arra oktat és buzdít minden élő embert, hogy azt a kis csöpnyi életet, a melyet a nagy mindenség világegyetemében betöltőnk, úgy éljük le, hogy önmagunk, utódaink, felebarátaink iránt való emberies kötelességeinket ne mulaszszuk el véghez vinni. Mert aki ebben a nyomorult kis életben a kötelességét híven tejesitette, az akkor tényleg elmondhatja, hogy nem élt hiába! A kötelesség teljesítésében igaz, hogy teherviselések is vannak. Ki ilyen, ki amolyan terhet hord az élet rögös utján. Az is igaz, hogy a sors az élet köteles terheit nem egyenlő arányban osztotta ki az emberek között, nem pedig azért, mert sok szerencsétlen ember idő előtt összeroppan az aránytalanul megosztott teher alatt. Egyik ember kevesebb teherrel, kevesebb munkával vígan, könnyedén át- fütyörészi az életet s mégis biztos, nyugodt a megélhetése és nem kevés gyönyöre volt az életben. A másik születése révén él mindvégig nyugodt életet. El kell ismerni azonban, hogy a világon a legtöbb ember keserves és fárasztó munkával keresi meg kenyerét és legtöbb esetben az élet teherviselésére égbekiáltóan aránytalanul osztatott ki a sors által. Azt sem szabad azonban elfelejteni, hogy ez nem uj dolog, ez öröktől fogva igy van s mindörökké igy is marad. A cél egyéb nem lehet, minthogy az örökösen fenálló két szélsőség között egy középutat teremtsünk, hogy a mindenkori nyomorúság évezredes láncolata a becsületes, dolgos és embertársai iránt kötelességét híven teljesítő munkában élő ember sorsában megszakadjon és hogy a szegény ember boldogulása, megélhetése, gazdasági helyzete kedvezőbb legyen. Minden józaneszü ember beláthatja azt, hogy többé-kevésbé lényeges különbség van ember és ember közt. A szellemi munkával foglalkozó egyének között ép oly különbségek vannak, mint a fizikai munkát végző emberek tehetsége és képességei között. Az igazság és a józan ész követelménye tehát az, hogy a különböző szolgálatok bére, fizetése is különböző legyen. Nem volna rendjén, ha ép oly fizetést kapna a lusta, renyhe, mint a menynyit kap a becsületes, a dologtevő munkás. A munka ellenértéke azután a jutalom, minél nagyobb az az erő, a melyet valamely dolog előállításához felhagy nálunk, annál nagyobb jutalomra számíthatunk. De nemcsak a testi erő jön számításba, hanem a szellemi is. Helytelen arra hivatkozni, hogy ez, vagy az az ember alig csinál valamit, mégis milyen nagy a fizetése. A látszat az, mintha csakugyan munka nélkül élne, de csak az ahhoz nem értő szemében. Aki tudja azt, hogy a vasúti főnök, mikor karkötőjét felteszi, milyen felelősséget vesz magára, ha tudja, hogy hány ember élete forog kockán mind az ő éberségétől, vagy hanyagságától irányítva, az egyúttal elismeréssel van végzett munkájáért. A vasúti főnök a vonatnak nemcsak tiszteleg, hanem mikor a pályán végig néz egyúttal azt is észreveszi, helyén van-e a vonatot váró személyzet, a váltók rendben vannak-e, általában nincsen-e olyan akadály, mely a vonatnak a pályaudvarra való befutását nem engedhetné meg? Ezt pedig avatatlan mind nem venné észre. Még számtalan példát lehetne felhozni annak bizonyítására,-hogy a végzett munka lehetőleg arányban áll a jutalommal és aki a megélhetés ezen különös berendezését kifogásolja, az vegye figyelembe azt, hogy még a teremtést is hibáztathatjuk, pedig annak tökéletes berendezése minden emberi tudást felülmúl. A világ rendjének kiegészítő része az emberi munka is, igy a munka értéke a jutalom is ezen rendnek szolgálatában áll, melyet megváltoztatni embernek nem adatott meg! Az utolsó honvéd. Egy vidéki város hetilapjában, a napihirek között, mely a „Ferenc József“ keserüvizet 40 sorban, egy váltóhamisítást 25 sorban, egy kabarét egy egész oldalon tárgyal - egy kétsoros hir jelent meg, mely igy szól: „A héten temették el községünk legutolsó 48-as honvédjét a ref. tetnetőőr személyében.“ Pont. Egyéb semmi. Egy szóval se’ mondom, hogy ama bizonyos vidéki lapnak gyászkeretbe kellett volna megjelennie, sem azt, hogy nagy hangú frázisokat pufíogtasson hasábokon keresztül, sőt még az elhunyt életrajzára sincs szükség. De... Mondjak-e még valamit a „de“ után? Nem érzi-e minden magyar ember, hogy a „de“ után valaminek kell következnie? Daliás idők hősei kihalóban vannak! — „Hullatja levelét az idő vén fája!“ Maholnap egy sem lesz az élők között, ki szemtanúja volt a nagy tragédiának s csak a dajkamesékből fogunk egyetmást még hallani a piskii csatáról, Nagysarlóról, Szolnokról, Budavár bevételéről. Most keresik az aradi kivégzés helyét. Talán még van egy-két szemtanú, de rövid idő múlva már egy sem lesz, ki a bitófák helyét megmutatni tudná, vagy azt a várfalat, hol a 4 hős tábornok golyóhalált halt. A föld beszivta a kiomló vért, de nem maradt pirosán a helye, hová elzarándokoljunk költögetni őket, ha nemzetünk történetében kedvezőtlen fordulat áll be s fölébresszük azokat a hősöket, kik fehér csontkarokkal szorítják szivükre a haza földjét. De ne bolygassuk a hunyó múltakat! A régi nagy eszmék varázsa mindinkább avul. Ma más kérdések vannak napirenden. A föld- és kenyéréhes emberek küzdenek a tőke ellen. A magyar a magyart eszi meg. Nevetséges dolog 48-as honvédekről beszélgetni. Unalmas! Nem volt jobb dolga, mint fegyvert ragadni a haza ellenségei ellen? Hülyeség! A modern embernek mindenütt a föld kerekségén van hazája. Aztán ha most 63 év múlva egy-egy ilyen vén csataló kidől a sorból, mi szükség arról még valamit Írni? Nem elég-e, ha a halálozások rovatában megemlékeznek róla? Védte a hazát? No szépen védte! Még kenyere is alig maradt a magyarnak, mindent elszedtek tőle. Vagy azt a háromszinü lobogót? A’ meg épen nem a miénk. A miénk a vérpiros, melynek olyan színe van, mint a pokol tüzének! . . . Nincs többé már nemzeti érzés, a haza fogalma megszűnt; nem dobban meg a szív a „Haza“ említésére! Csak azok a vén hülyék, kik egjyre-másra sietnek el a „Hadak utján“, csak azok emlegették még a hazát a mai nemzedék nagy mulatságára. Te pedig vén temető-őr, kiről, mint utolsó honvédről emlékezett meg a lap két sorban, — haladj nyugodtan azon az utón, mely azokhoz vezet, kik Budavár visszavételénél ontották vérüket s mond meg nekik, hogy bolondul cselekedtek! ... ; Lapunk mindazon igen tisztelt olvasóit, akik az előfizetési dijakkal a folyó évről, vagy még az elózó évekről is hátralékban vannak, teljes bizalommal kérjük fel: szíveskedjenek tekintetbe venni, hogy nekünk a lap előállítása amugyis tetemes anyagi áldozatunkba kerül, ezért hátralékos tartozásaik haladéktalan rendezését tisztelettel kérjük. (A kiadóhivatal.) ZjapunlaL mai száma 8 Oldal.
