Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-12-25 / 52. szám
2 KTagytoányal Hirla-p 1910. december 25. legyen egy kis fejős tehénkét venni, hogy legyen a gyermekeknek mindennapra. — De hiszen a kis tehenünk még meg van ! — Megvan, megvan! De holnap már nem lesz. Eladom Salamonnak, úgyis már háromszor szólított meg a tehén dolgában. A szerencsétlen asszony szivére szorította napbarnitott kezét, hogy elfojtsa annak szörnyű dobogását; érezte hogy a rémület fojtogatja. Ránézett könyes szemével a nagy mahomed emberre s csak annyit tudott mondani: — Van-e lelke azt megcselekedni? — Eladom! — kiáltott Bálint niidrás, — mert pénz kell az útra. Ne féljetek, megsegít az Isten! Mig én oda leszek, te azalatt szolgálatba állassz, a gyerekeket pedig add oda a né- nédnek, úgyis nagyon szereti őket. Esztendőre itthon leszek a bankókkal. Ne beszélj többet! Úgy tégy, amint parancsolom! Most pedig hívd be az én két virágszálamat, esdődik a lelkem utánuk! Az asszony támolyogva fordult ki a szegényes házból a gyerekek után. Bálint András azalatt nagy nehéz lépésekkel méregette az agyagos szobát, s kigyult izzadó arcát törülgette barázdás kezével. A magyar paraszt közös sorsa érte el őt is. Kicsúszott lába alól a talaj; a haza földjéből nem mondhatott magáénak semmit, hacsak azt a hatláb földet nem, mely reá várakozott a csánki temetőben. Igaz, hogy a düledező kis vályogházban meghagyták egyelőre a hitelezők, mint zsellért, de hát mit ért az neki, ha már nem az övé! Nem érdemes, hogy a kis úját is megmozdítsa a ház tatarozására; hadd pusztuljon, dűljön össze, s temesse el maga alá azt a tenger bánatot, mi őt abban a házban érte. Nehéz szívvel határozta el magát a kivándorlásra; de a szomszédoktól, meg a jegyző úrtól is annyi szépet, annyi jót hallott, hogy utóvégre is megadta magát sorsának. — Jaj, — kiáltott fel lelkesülten, — ha az én bogaraimnak tornácos szép házat építhetnék! Ha Birikét és Ágnest láthatnám egyszer játszadozni a virágos kertben! Meredten belenézett a végtelenségbe, mintha egy pillanat alatt szerette volna átröpülni a ró- naságot, a hegyeket, völgyeket, a nagy Óceánt, a végtelent. Azután lehunyta lázban égő szemét, mintha már kincsekkel megrakodtan vissza is tért volna és mosolygott hozzá. Nagy zajjal rontott be akkor a szobába a két aranyos csöppség; két^ aranyszőke kis leányka: Birike a 8 — és Ágnes a 6 éves. Borzas volt mindkettő, mert az udvaron hemperegtek az illatos fűben. Mezítláb, csak egy kis ingecskében töltötték az egész napot. Tehették, mert forró májusvégi napok jártak. A nagy természet menyasszonyi ruhát öltött magára; a madarak nászi díszben ékeskedtek; aranyos lepkék szállongtak a balzsamos levegőben. A gyermekek mögött a megtört asszony lépdegélt gyönge, megrogyott inakkal, sápadtan, vörösre kisirt szemmel, mint egy sötét árnyék. Bálint András lehajolt s nagy fölindulással ragadta karjába gyermekeit, azután csöndesen leereszkedett a rozoga padra. Nézte hol egyiket, hol másikat egyetlen szó nélkül. Felesége mint egy tövéből kivágott virágzó fa, — roskadt le melléje. A két gyermek nem sokat értett a nagy bánatból. Összenéztek, mosolyogtak s cirógatták atyjuk hatalmas harcsa bajuszát; de mikor aztán a nagy lélekölő némaság igen sokáig tartott s megpillantották apjok szemében az első — eddig sohasem látott — könycseppet: elszontyolodtak maguk is, sírásra húzták apró szájacská- jukat, s mint két bimbó, ráhajoltak apjuk kissé már deresedő fejére. Csönd volt. Csak a nagy erős ember keblének ringása, a lerogyott asszony sóhajtása, s a gyermekek piszegése hallatszott, mint alkonyaikor, ha a fecskefészekben álmodozni kezdenek a fiókák. — Ugy-e jó leszel Birike? - kezdte a szót András halkan, — ugy-e te is engedelmeskedni fogsz anyádnak Agnes? Ha jók lesztek én édes bogaraim, akkor sok mindent hozok nektek tengeren túlról. A gyermekek egyetlen hang nélkül ölelték át apjok nyakát s égő arcukat oda szorították az ő őszülő fejéhez. A nyitott ajtón beözönlött a májusi illat; édes szellő simogatta meg a gyermekek aranyos fejét, s lassan-lassan bűbájos szendert bocsátott szivökre-szemökre. Bálint csak azon vette észre magát, hogy nincs kinek beszéljen, mindkét gyermek elaludt melengető karjában. Megcsókolta borzas fejőket s gyöngéden lefektette a szegényes ágyba. Azután oda ment az összetört asszonyhoz, fölemelte a földről, homlokon csókolta őt is s oda helyezte az alvó gyermekek mellé. Kiment. Künn alkonyodott már. A lobogó tavasz zsendülő színei a lehanyatló nap visz- fényében ragyogtak. A távoli bércek alján’ már leskelődött a közelgő éj s bontogatni kezdte szárnyait. Feje fölött a csillagos takaró sápadt színe utolsó küzdelmét vivta a sötétkék árnyakkal; olyan volt az ég, mint egy elhervadt rózsa. A szomszéd kertekből a nyíló akác édes illata szállongott feléje s ráborult felázott lelkére, O, ez az illat még a hazai akác illata volt! Ki tudja? fogja-e még leikébe szivni valaha ezt a mámoritó leheletet? Úgy érezte, hogy az aggodalom halálmadara verdesi szárnyával az ő lelkét. A mint künn az árnyak nőttek, úgy zuhantak lelkén is keresztül a kétely árnyai. Elkezdett magában, fenhangosan, rideg, közönyös szavakat hangoztatni, de azt valami rettenetes belső zokogás kisérte. Céltalanul bolyongott; bejárta a mezőt, mintha mégegyszer látni akarta volna mindazon csodás, színes helyeket, hol gyermekkora óta küzködött az élettel. Mikor aztán az első csillag fölnyitotta kékesen villogó szemét, — hazatért szegényes, néma udvarába, lehajtotta fejét a harmatos fűre, hogy még egyszer, talán utoljára érezze a hazai föld szivének dobogását . . . Vastag, fekete füstöt hányva az ég felé, rohan a kivándorlókat szállító nagy hajó a végtelen Óceánon. Száz meg száz nyomorult alak ül, fekszik, kuporog helyén s álmodozik kincsekről, a dollárok ezreiről. Bálint András is ott áll köztük, s belebánkódik a végtelenbe. Lelke hol előre nyargal az Ígéret földjére, hol visszaszalad a csánki agyagos kis ház sivár falai közé, hol visszamaradt lelkének két elszakadt bimbója. Azután fölkeresi gondolatban megtört asszonyát, a hűséges jó élettársat, s megsimo- gatja szenvedő, halavány arcát. Eszébe jut az eladó tehén is; mily fájdalmas hangon nyögött utána, mikor oda kötötte az idegen jászolhoz. S a mint igy, mély búbánattal áll a hajó korlátjához dőlve, megszólal egy harang; s ő mintha csak faluja tornyából kongana felé, — áhita- tosan leveszi kalapját s keresztet vet magára. — Nem! Nem a csánki torony harangja j ez! A hajókapitány huzattá meg figyelmeztetésül. A csánki harangnak sokkal mélább, epedőbb a hangja. A kapitány parancsszava hangzik, s a méhrajként zümmögő embertömegben mélységes csönd áll be. András is előre fordítja fejét a hajómenet irányába, ahol messze-messze, csak mint valami sejtelem, — látszik a szárazföld homályos-kékes vonala. A kivándorlók arcán lázas tűz gyűl ki, nyitott ajkukon tódul a forró lehelet. Szárazföld! Mintha a menyország tárná ki kapuját, hogy a sorsüldözött, nyomorult ember végre boldog révbe jusson. Pedig csak azután jön a csalódás! Amint Bálint mondta búcsuzásakor, oda kell adnia testéről azt a hitvány húst a „jenkinek“, hogy egy pár nyomorult dollárt küld- hessen haza az éhező gyermekeknek. De ő nem csügged! Nagy testi, — de még hatalmasabb lelki erőt érez magában. Hadd sorvadjon el, mint a fogyó hold, csak gyüjthessen családja számára. Nem is vesztegette idejét. Szárazföldre lépése után már harmadnapra izzadásig dolgozott egy hatalmas gépgyárban. Jó hasznát veszi annak a kevés tudásnak, mit gyermekkorában sajátított el egy vasúti gépműhelyben. Óriási testi ereje, ügyessége, szorgalma röpíti feléje a dollárokat. Mindennapját beosztja, hogy kiért dolgozzék? Ma az asszonyért, holnap Birikéért, holnapután a kis Ágnes jóvoltáért; s esténként összeszámlálja bérét s megállapítja, kinek szerzett többet? És önmagának? Azt nem számítja; neki nagyon kevés kell. Még azt is, ami az ő részéből megmarad, oda teszi a gyermekek pénze mellé. Gyakran ir levelet haza, de hazulról csak ritkán, nagy időközökben kap egy-két sort. Az asszony nem tud Írni, a gyermekek még nem jártak iskolákat; valami pennás embert kell időnként felkérniök, hogy Írjon az ő állapot- jukról. Pedig András jaj, de nehezen várja a postát! Már kétszer is küldött pénzt haza, de nem válaszoltak, hogy megkapták-e? Hátha elveszett? Vagy valakinek kezén elsikkadt? Hiszen van olyan gaz elég, ki a koldust is meglopja! Napi fárasztó munkája után kivonszolja fáradt nagy testét a tenger partjára; ott leül, tenyerébe hajtja fejét s nézi a jövő menő hajókat. A tenger csöndes mormoló zúgása jótékonyan hat háborgó lelkére. Nagy teste még meg van, de már érzi, hogy a „hitvány hús“ apad, kezd róla lefosz- lani. Ha úgy dolgozik tovább is, mint eddig, — esztendő végére csak a nagy csontja s barázdás sárga bőre marad meg. Üsse kő! gondolja magában, mert a dollárok szépen szaporodnak. Amint az őszi verőfényben igy el-elmélázik, nagy csoport ember halad el mellette, kik most szálltak ki egy kivándorló hajóról. Van ott mindenféle nemzete a jóságos Istennek. Hallgatja bábeli beszélgetésöket s egyszerre magyar szó is üti meg fülét. Jaj, nem ritkaság az! Túlnyomó a magyar szó. Kigyult szemmel figyeli őket s hallgatja tereferéjüket. Vájjon nincs-e köztük csánki ember is? Ismeretlen arcok. Nyomorult alakok; volt földesgazdák, mint ő maga is, ábrándozó asztaloslegények, vígan fütyörésző lakatosok, -asz- szonyok, gyermekek, s köztük egy-egy divatosan kiöltözködött gavallér is, amolyan letört ; alakjai a fővárosi klubboknak, kik a törvénynyel folytonos hadilábon állanak. Különösen két kis leánykát vesz szemügyre, kik úgy hasonlatosak az övéihez, csakhogy ezeknek fekete hajuk van, nem olyan aranyos, mint a Birié és Ágnesé! De nini! Hátára szijjazott batyujával ott topog mégis egy ismerős arc a szomszéd Nagyfaluból. A híres korhely Kaczor Pista. De már azt csak megszólítja, hátha járt a múlt hetekben Csánkon, s tud valami hirt mondani az ő drágáiról. Hollá Pista! — kiáltja izgatottan s felugrik a földről, -- állj meg egy szóra! A kivándorlók közt zsibongás támad; Kaczor Pista kiugrik a sorból s mint egy vadállat ugrik Bálint András karjai közé. — Csakhogy ismerősre akadtam ! Bálint Andrásnak száz kérdés tolul ajakára, de egy szót sem tud kiejteni; az érzések fojtogatják kegyetlenül. Végre nagy nehezen csak annyit tud mondani: — Mikor jártál Csánkon utoljára? — Vagy hat hét előtt! — Szólj Pista, láttad-e az enyémeket? — Nem láttáin én András! — Mi a hir a faluban? Kaczor Pista gondolkodott, hogy mit feleljen? Léha, könnyelmű ember volt, ki csak a boros kancsókban találta gyönyörűségét. Azért csak úgy félvállról felelt Andrásnak. — Nem sokat tudok András! Mikor utoljára a falutokban voltam, sok temetés volt. Azt beszélték, hogy valami ragadós nyavalya ütött a gyerekek közé. No az még nem nagy baj! A szegény embernek jobb, ha nincs gyereke! Bálint András eltorzult arccal nézett szét; nagy teste meg-megrándult, mint a villámütötté; ajkai némán mozogtak, mig a kellő szót megtalálta. Akkor aztán állati hangon felorditott: — Megyek haza ! S ezzel elrohant. A tömeg bámulva nézett utána, ki úgy nyargalt a város felé, mint az üldözött vad. Futtában még kalapját is elveszítette s nagy haja lobogott az esti szélben ... Kacor Pista elmosolyodott s utána kiáltotta: — Bolond! Egy komolyképü angol megvetően nézett utána s halkan mormogta: — Crasy gentleman! Az a meggyötör t magyar szív pedig, amint rohant, mind azt dobogta: — Megbolondulok gyermekeim után!
