Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-12-25 / 52. szám
1910. december 25. AT agybanyai Hírlap 3' Csánkon, a Bálint András düledező portáján mélységes csönd van, mintha kihalt volna abból minden lélek. Bús őszi napok jártak ide haza. Hullongott a falevél, nehéz ködök ülték meg a bérceket, s le-leszálltak a völgybe is, csak néha csillant meg az alkony arany-vörös szine a csánki torony bádogfedelén. A ház előtti jegenyéken nagy csoport holló károgott, mig a szürkülő alkonyattal utat vettek az erdő felé. Csak egy szomorú asszony ül mozdulatlanul a pitvarajtóban, s belenéz a közeledő éjszakába. Napestig ott szokott ülni s az arra járók-kelők hiába szólítják meg; nem felel senkinek, csak sir-sir keservesen, szakadatlanul a szerencsétlen Bálint Andrásné. Utoljára már a könnyei sem folynak, kifogytak teljesen, csak felzokog görcsös reszketéssel. Ha tenger könye lett volna, azt is elsírta volna már eddig mind a rettenetes csapások alatt. A két aranyos gyermek, Birike és Agneske, künn fekiisznek a csánki temetőben ! A halál mindig borzasztó! De iszonyatos akkor, ha őrjöngő kedve támad és táncolva végignyargal egy községen, mint egy részeg kocsis s letipor egy csomó bimbót, az Isten legdrágább teremtményeit: a gyermekeket! Csánkon is végig dorbézolt ez a szörny. Berontott majdnem minden házba, hol csicsergő ajkak trilláztak, s rendre megfojtogatta az ártatlanokat. A Bálint András gyermekei se’ kerülték el sorsukat. Mikor a legszebb álmokat szövögették a hazatérő édesapáról, a bábukról, a piros csizmáról, — akkor fojtotta meg őket az ádáz szörnyeteg. Azt a szép hófehér nyakat kezdte szorongatni addig, mig kékesfekete sávok tarkázták tele. A szegény asszony azt se’ tudta, mi történik körülötte? Mikor hajnalban lehunyta szemét, Ágnes, a kisebbik halt meg; akkor elvesztette eszméletét. Mikor ismét fölérzett, — akkor már a Birike is el volt hántolva. Nagy járványok alkalmával gyorsan megy a temetés. Most is, a temetés után 4 héttel, csak ott ül roskadozva házuk küszöbén, bambán, némán, kiszáradt szemekkel Csak a lelke vergődik nesztelen szárny veréssel. Tévetegen nézi a leáldozó őszi napot, mely oda tűzi utolsó bágyadt sugarát a sárguló fák foszló aranyára. Amint lebukik a nap, megindul a hűvös szél, s tele hinti a fák alját a hullongó levelek aranyesőjével. Keleten, a végtelen csillagos mezőn ezüst kévéit teregeti szét a halavány hold. Az alkonyatból kezdenek zajtalanul előre kúszni a sötét árnyak. Bálint Andrásné fázni kezdett. Ma különösen érzékenyen volt. Gyermekeinek elvesztése óta ma érezte legerősebben azt a rettenetes veszteséget. Kiszáradt könnye is ma fakadt fel újra, érezte, hogy két szeme hirtelen harmatba merült. Ebbben a pillanatban csikordult meg a kapu sarka. Valaki - mintha űzték volna, - berohant a kapun s egyenesen feléje tartott. Nem ismerte fel a jövevényt; hiába törülgette könyes szemét. Csak a mikor előtte állott a nagy mahomed ember, akkor visított föl szivet- rázó hangon: — András ! — Ágnes ! Magához ölelte a reszkető asszonyt s iszonyú erővel szorította szivéhez. Pár pillanat múlva eltaszitotta magától, s rekedt, fájdalmas hangon hörögte : — Hívd elő a gyermekeket! Az asszony tévetegen nézett szét, mintha nem értette volna. András ismét rákiáltott, de akkor már hangjában a fenyegető iszonyatossága csendült meg: — A gyermekeket ! A szerencsétlen teremtés pár lépést tett előre s halkan suttogta: — Utánuk megyek! Azzal, mint egy villámsujtott, végig esett az udvaron s feje megkoppant a rögön. A lelke akkor már gyors futamban szárnyalt a gyermekek után, hogy előhívja őket valamelyik tündöklő csillagból . . . H legszebb palota. M büszke ember palotákat épít, Csodás nagy tornyok merednek az égig; Márvány falakon csillog az arany, És ember dőzsöl ott mindannyian. Művész kezek fölékesitik rendre, Ömlik a bársony egy-egy nagy terembe, Gyémánt szögecskék égnek a falon, kincs, a pénz az első hatalom! . . . Valaha, régen volt egy ócska ól, Födele szalma, agyagos alól; Szebb palotája nem volt még embernek: Ott született a názárethi gyermek! Ha Isten úgy akarja! Asszony! tudod mit gondoltam én ? — Szólt György gazda az ő kedves életepárjának. — Nézd ezt a két ökröt, annyira hitvány az istenadta, hogy szánalom még rá nézni is. — Én úgy gondoltam, hogy legjobb lesz, ha eladom és veszek rajtok két fiatal tinót s még a ház számára is marad egy pár krajcár. — Mit szólsz hozzá ? — Hát mit szóljak ? — Hogy ? Hát nem tudsz szólni valamit, vagy igy vagy úgy? Eladjam-e vagy ne adjam el ? — Add el, ha Isten úgy akarja ! — Mit ha Isten úgy akarja ? Az Istennek semmi köze az én ökreimhez ! — De már hogy ne volna! — Asszony ne légy oly fél kótya. A mi tulajdonunk ez a két ökör és jogunk van hozzá, hogy eladjuk! Felelj! — Ami tulajdonunk és jogunk is van eladni őket, ha Isten úgy akarja! — Megátalkodott vagy, — de hát igazad van neked is. „Ha Isten úgy akarja“ annyi mint: legyen meg a te akaratod ! Úgy kell nekem, minek kérek én asszonytól tanácsot. - Ezzel szekérre ült és vásárba indult az ökrökkel. — Megyek a vásárba és eladom ezeket a párákat, három nap múlva itthon leszek ! — Jó lesz, ha Isten úgy akarja! György gazda a vásárba ért. Vége-hossza nem volt az ember áradatnak és sok vásári bódénak és sátornak. — A barompiac pedig rakva volt szekerekkel, fogatokkal és nagyon szép jószágállománnyal. György gazda kikötötte az ökröket, ő maga pedig felült a szekér tetejére és gyugod- tan várta a vevőket. — Csakhamar jelentkeztek is a vevők, igaz hogy csak félvállról beszéltek az ökrök gazdájával, dehát ez is csak úgy beszélt velők, mint a cigány a lovával. — Mi az ára ennek a két gerhes ökörnek ? kérdi egy vevő. — Harminc arany, - volt a legkomolyabb válasz. De úgy látszik a vevő nem vette elég komolynak az eladó feltételét, mert szó nélkül tovább állott. így telt el a nap és György gazda a sok sikertelen alkudozás által kifáradva többi társai példájára lefeküdt a szekérbe ott a vásártéren. Másnap mikor felébredt . . . mit látott ? az az mitsem látott ! ííem látta t. i. az ökreit sehol. — Azt se tudta hol és merre keresse. Hogy ellopták, az holtbizonyos. De az is bizonyos, hogy a ki ellopta őket, nem nagy ternót csinált velők. Nosza nyomban szaladt és bejelentette a lopást; megkezdődött a nyomozás minden irányban és harmadnapra meglelték az ökröket egy nagy erdő közepén. — A tolvajok át akarták terelni a határon, de neszét vették, hogy nyomukban van a csendőrség, hát ott hagyták az agyon hajszolt és agyoncsigázott állatokat és még idejekorán megugrottak. Mikor György gazda viszahajtotta az ökreit a vásárra, úgy dülöngöztek szegények az éhségtől és fáradságtól, mint a részeg emberek szoktak. A bibliai 7 sovány tehén valósággal „jó hus“-ban volt a György gazda ökreihez képest. — Most csak féláron adott túl rajtok nemcsak szánalmas voltukért, de mert a vásár is végét járta. — Nó de hát ez a pénz is jó volt, mert kicsibe múlt volt, hogy pénz és ökör nélkül ballagjon hazafelé György gazda. Meg volt a vásár. György gazda megszámlálta a fényes aranyokat, betette egy pénztárcába, a tárcát pedig, tüszőjébe tette el. — Egy kis tusakodás után, hogy vájjon induljon-e haza most estefelé vagy, pedig maradjon másnapra, - úgy határozta el, mégis marad, - aztán másnap korán reggel útnak indul. - Egy majom, mely egy karón a legfurcsább grirnászo- kat csinálta, és egy lisztes képű bohóc - nagyon lekötötték a figyelmét. A bohóc egy bódé bejáratánál ütötte a nagy dobot és kérte a „nagyérdemű“ közönséget, hogy tessék csak besétálni, mert most kezdődik, ami még nem volt, a világ csodái: a repülő gyermek, a csodaló és a kardnyelő ember. György gazda fizetett 20 krajcárt és bement. Volt ott minden. Kardott nyeltek, tótágast állottak, abroncson keresztül ugrottak, de a ló tudománya bámulatma ejtette a nemes publikumot. Hogyne kérem, mikor elővezették a lovat, a közönség előtt térdre ereszkedett, mintha azt mondaná „alázatos szolgájok“ aztán mikor elébe tették az órát, a lábával anyiszor kapart ahány óra volt; arra a kérdésre pedig, hogy mit szeret jobban, ostort, vagy abrakot, az ostorra nézve fejével úgy tett, mintha mondta volna, hogy „nem“, az abrak szóra, mintha azt mondaná, hogy „igen“. Mikor pedig azt kérdezte a bohóc: „vigyázz és mutasd meg a t. néző közönség között, melyik a legrészegesebb ember ? A ló körül járta a tért vagy kétszer, megszagolt egy —egy embert és ismét tovább futott, egyszer csak György gazda előtt állott meg és kaparni kezdé a földet. — Talán ez? kérdi a bohóc. — A ló igent bólintott - minden kétséget kizáró módon mutatott rá György gazdára, úgy hogy még a gyermekek is megérthették. — Ä mélyen tisztelt publikum hangos derültségbe tört ki, ami György gazdát még jobban ingerelte és vége lévén az előadásnak, megszólitá egy vásáros ismerősét: — Szomszéd, nem volna-e jó, hogy megigyuk az áldomását a 2 ökörnek? A megszólított szomszéd dehogy is nem találta jónak, sőt nagyon is méltányosnak a György gazda eszméjét és betértek egy korcsmába. Duhaj kedvvel tértek be a korcsmába és mulattak is amúgy istenigazában, úgy hogy reggel felé György gazda már az asztal alá került és ott is maradt mintegy teljesültére a ló jóslatának. György gazda másnap csak későn reggel ébredt fel. Feje iszonyúan fájt, de mámora — eltűnt. Kotrász a tüszőjében, hát eltűnt a pénztárca is a két ökör árával együtt. Ez már nagyon is komoly baj. Megint íótott-futott, feljelentéseket tett, de hiábavaló volt minden, mert a pénz okosabb jószág mint pl. az ökör, jobban tud elbújni. Három napi sikertelen keresgélés után I György gazda kénytelen volt eladni a szekerét, ! hogy kifizesse az addig felmerült költségeket. Nagybúsan haza indult gyalog. A forró napsugár csak növelte fejfájását, de ő szótlanul és fásultan haladt tovább a poros országúton. — Ki az ? kérdé György gazda felesége, mikor éjnek idején kopogtatott valaki az ajtón. — Én a férjed, „ha Isten is úgy akarja“ mondá lemondással a megtért ember. Románból: Brán Lőrinc. Psyche. Szép vagy, gyönyörű tested hófehér, Szőke hajad a napsugárból rész, A legszebb hajnalcsillag két szemed Érted hány nagyratörő lény eped. Szivárványszállal telve guzsalyod A halhatatlanság fonalát fonod; Halhatatlansá^ág? Dóré ember nem tudod=e? Mit jelenbe könnyelműen kiejtett ige. Halhatatlan csak az, mi örökké élni fog. Egykor elmúlik minden emberiség. Világok Éltető sugarával a fényes nap se süt, Sötétség uralkodik majd az űrbe mindenütt S ki évmilliárdok múlva uj világot teremt majd oh dicsérjétek férgek az Istent, a halhatatlant! Korn Ettus.
