Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-03-06 / 10. szám
TÁH.SA.33AXjiMI SS SZÉPIHODiLLMI HETILAP. T.apunVe mai száma 8 Oldal. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Fomunkatársak : Révai Károlyi Fliesz Henrik. Szerkesztőség: Kossuth Lajos-u. 21. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula könyvnyomda-bérlete, Rákóczl-(Fő)-tér 14. ---------- hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. —-------Vi rágkultusz. Ha a tavasz megérkezik a meleg napsugárral és enyhe szellővel, a piacon, a virágüzletek kirakataiban mindjárt kiállítja színes és illatos virágait, odavarázsol egy-egy kedves ibolya- vagy gyöngyvirágcsokrot a lányok, az asszonyok mellére, sőt a kalapok is mind virágdíszt öltenek : elfog mindenkit a virágláz. A virágárusnők az üzletekben alig győzik a vevőket kielégíteni, úgyhogy a főbb virágüzletek igen sokat kénytelenek délvidékről rendelni. Akinek kertje nincs, hogy ott gyönyörködjék a virágokban, amelyeket maga ültet és ápol, annak egy néhány cseréppel van ablakán vagy időnkint legalább egy-egy csokorral a virágtartóban vagy pohárban. A virág az élet, az ifjúság jelképe; élet van benne, mely a mi életünket tükrözi vissza; megvan csecsemő, ifjú, érett és hanyatló kora: magunkat látjuk benne. Szeretjük, mert kedves, ártatlan gyönge lény, állandóan gondozásra szorul és há- ladatos; még az olyan embert is jobban szeretjük, aki a virágot szereti, mert az rossz ember nem lehet. A kis gyermek olyan, mint egy gyönge virágszál, mosolygása mint a bimbó fakadása; a lány kék szeme nefelejts, piros arca rózsa, de ha a betegség a rózsákat leszedi róla, „her- vadása liliomhullás.“ A virág a természet ékessége, a gyorsan támadó és múló illúziók szimbóluma, az élet költészete. Ezért szeretjük öntudatlan is. Ha valaki virágot lát és abban gyönyörködik, lelke mélyen ezen különböző motívumok valamelyike külön vagy harmonikusan összeolvadva, félig öntudatosan vagy öntudatlanul okozzák a vidámság érzetét. Innen van, hogy lakásunkat otthonosabbá teszi, a vidámsággal együtt bizonyos melegséget kölcsönöz annak; szívesen állunk meg a virágüzletek előtt a sétatér virágágyai mellett s ha valamely ablakban sok szép virág van, mindig valami ilyest gondolunk magunkban, mikor látjuk : „Ejnye be kedves!“ A legtöbb városban azonban kevés az ilyen ablakok száma, még kevesebb a virágos tereké. Az ember, ha végig megy az utcákon, ha összejárja, mint idegen látogató a várost, nem lát egyebet kőnél, falnál és cserépnél. Az utca és gyalogjáró, a kopasz tűzfalak és hiányos ízléssel díszített homlokzatok, a sok helyen még a régi középkorra emlékeztető óriási fedelek nagy rideg és visszataszító látványt nyújtanának ha nem volnánk félig-meddig hozzá szokva. Ámde haBécsből, Derezdából vagy Münchenből talál valaki hozzánk, Magyar- országra jönni, abból a városból, ahol a főbb utcákon és tereken alig van ház, melynek ablakain s erkélyein több-kevesebb virág nem volna, aligha nem fogja első körültekintésre úgy érezni magát, mint egy olyan vendég, akit a háziak hidegen fogadnak. Van város, hol nemcsak barátságos, mindig vidám és gondatlan járó-kelő polgáraiért kedves, hanem azért a sok virágért is, amely némely hatalmas palotájának egy-egy egész erkélyes emeletét elborítja. Az utcán sorbaültetett fák lombján kívül ott a sok kedves zöld a házak homlokzatán s kikandikál belőle itt-ott vagy olykor sűrűn, sok színes virág. A nagy ivlámpák tartóján is kereken kosarakban virág lefutó lomb. Csupa vidámság, csupa derű, csupa gyönyörűség. A szürke nagy ódon falak nem ridegek, hanem mosolyognak ránk; szemünk, tekintetünk úgy megpihen rajtuk. Az ilyen város szives házigazda, barátságosan fogadja vendégét; aki egyszer ott volt, kellemes emlékkel jön haza, örömest gondol rá mindig. Ez már nem virágláz, mely a tavasz- szal beköszönt s azután alábbhagy, hanem valóságos virágkultusz. A virág ilyen öntudatos alkalmazása, ilyen célra fontos gazdasági tényező; nemcsak költészet, hanem a termelőknek kenyérkeset, a városoknak eszköz az idegenforgalom növelésére. Igaz hogy ezért csaknem mindenütt magáé a lakosságé, tehát a magánosoké legnagyobb részben az érdem, azoké, akik az utcára eső részben laknak, az üzlettulajdonosoké, akik üzlethelyiségük felső párkányát díszítik fel; de része van társulatoknak a városi részben a diszitésre, részben jutalmak kitűzésével a nemes verseny felkeltésére és fokozására. A városnak mindenütt elég terhe és R nagybányai Hírlap tárcája. Isten háta mögött. (Medveczky Arankának hálatelt szeretettel küldöm.) — Mi az bent nálatok, kislány? A leány fölhúzta a vállát. — Beteg valaki? kérdezte újra az idegen. — Á — felelte a leány ostobán és hátat fordított a kíváncsiskodó úriembernek. S nehogy újra megszólíthassa, elfutott. Pedig a fővárosi ember, aki nyaralni jött ide, nagyon kiváncsi volt. Valami hirlapiró-féle volt s csak azért állt szóba a kis vadóccal, mert ő minden kis falusi lélekben keresett valamit a — lapja számára! Bentről még egyre hallatszott a hangos, bőgéshez hasonló, szitkokkal vegyitett sirás. Az úriember gondolt egyet és bement a kunyhóba. Valami pajtaszerü előszobaféle, vagy éppen konyha volt, ahova benyitott. Nehezen lehetett megkülömböztetni. A földön szétszórva rohadt szalma, sok szemét. Egy nagy, de félig már bedőlt kemencén vas háromlábú alatt kellemetlen szagu tűz égett. Fölötte kormos fazékban rotyogot valami. A falon két-három oláh virágos tányér s egy pléhre ráakasztva nehány kanál lógott. A kanalak nagyok, szépek, finomak és villogok volfak és az úriember szakértő szeme legott fölismerte, hogy nem a kunyhó lakója vásárolta azokat. Ezeken kivül egyéb látnivaló igazán nem akadt ott. Egy tátongó füstös kémény, amilyenbe szalonnafélét szokás akasztani; az persze nem volt benne . . . Nyomor, Ínség és piszok mindenfelé. Az úriember nagynehezen keresztül kászo- lódott a sok szemeten, hogy a szobába jusson. Az odavezető ajtón azonban nem volt kilincs. Karton szoknyából kihasogatott madzagokkal és vastag borjukötéllel volt hihetetlen módon összebogozva. Nagynehezen kioldozta a csomókat, de alig hogy szabaddá tette, az ajtó beesett a szobába és azon keresztül ó is. Valahogy föltápászkodott és a varatlan eséstől kissé megijedve nézett körül a majdnem ablak nélküli sötét helyiségben. — Hát miért nem szól az ur a jánynak, hadd nyitná ki az ajtót, — hangzott a szoba sarkából egy furcsa férfi hang. — No mi baj? — kérdezte a vendég, erősen igyekezve az ajtót helyére igazítani. Valami csukló sirással vegyitett morgás volt a felelet. Az úriember jobban körülnézett a kunyhóban. Az egyetlen ágyon egy csomó zsúp szalmán takaratlanul, párna nélkül, vastag gyolcs ingében szánalomraméltón kiasszott sárga asszony feküdt mozdulatlanul. A szemét nyitva tartotta s azzal egyformán mindég a gerendákat nézte, melyről sűrűn egymás mellett finom, szürke pókháló-szárnyak libegtek alá. Az ember nem felelt a vendég ismételt kérdésére se s meg se moccant helyéről. Szemének egyetlen ijedt, figyelmeztető pillantásával az ágyra mutatott s ismét sírni kezdett. Könnyek nélkül ugyan, de folyton jajgatva. — Bozse, bozse, bozse moj ... — Közbe pedig a pipája kupakját nyitogatta, amiben dohány jó ideje nem volt. A tenyerébe ütögette, pedig még hamu se volt benne. A vendég megsajnálta, a fájdalmában is pipafüstre vágyó parasztot és átnyujtá neki szivarját. Az pedig mohón kapott utána. Apróra tördelte, aztán lassan, kedvtelve, egyik ujja után a másikkal, belenyomkodta a pipába s megelégedéssel, kényelmesen elhelyezkedve szipákolni kezdett . . . Olyan ember nyugalmával, mint akinek most már mindene meg van, amire szüksége volt. Az úriember nem figyelt rá többé ; az ágyhoz lépett. Régen fekszik már jó asszony? kérdezte és megfogta az ágyról alácsüggő kezet, mely jéghideg volt és egész meredt. Ijedten eleresztette és jobban szemügyre vette a nyitott szemű asszonyt. Hát bizony annak már esek a szeme volt nyitva ... A lelke magasan járt ott fönt a fellegek között . . . — De ember! — kiáltott föl méltatlankodva az idegen - hát nem látja, hogy meghat ez a szegény asszony?
