Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-03-06 / 10. szám
2 N agybányal Hírlap 1910. március 6. kiadása van egyéb igazi, elengedhetetlen szükségletek fedezésére; de a közterek diszitése és gondozása az ő feladata; a lakosság érdeklődésének felkeltése és ébrentartása ezirányban szintén az övé s ugyancsak az övé, hogy az áldozatkészségre egyes vagyonos cégnek és magánosoknak, nagyobb jövedelemmel biró társulatnak jó példát adjon. — Egyszóval a városi hatóság megteremteti a virágkultuszt a lakossággal, céltudatosan ápolja azután és fejleszti. Hogyan teszi ezt? Felhívja a figyelmet a sajtó útján, vagy másként ha jobb eszközt tud, a virágkultusz minden irányú fontosságára ; megmagyarázza, hogy minden egyes lakónak vagy háztulajdonosnak saját érdeke és gyönyörűsége első sorban, hogy háza, üzletében szívesebben menjen a közönség ; minden embernek pedig ha fejlődik benne a szép iránti szeretet, a virágoknak ilyen célra való kiválasztásával és nevelésével pedig a szép iránti érzék. — Aki ezt megérti, megérti azt is, hogy minő haszna van a virágkultusznak az ipar és a forgalom, általában a köz szempontjából. A virágkultusz, amely látszólag csak fényűzés, tehát még nevelő eszköz is, mert nemesíti a kedélyt, gyarapítja az értelmet. Kisebb városban meg lehetne kezdeni a leglátogatottabb, a legszebb főutca díszítésével, a vele kapcsolatos nagyobb tér s azután a vasúttól a városba vezető azon utcával, melyen a személyforgalom, tehát az idegenforgalom is, a legnagyobb. Az érdeklődés felkeltésére és fentar- tására jutalmakat lehetne s kellene kitűzni, kisebb összegből de legalább tizet, hogy minél többeknek legyen kilátása az elnyerésre, oly kikötéssel, hogy ugyanaz a lakos azonban pl. három évenkint csak egyszer részesülhet kitüntetésben. Ilyen formán nemes eredményes verseny támadna, melynek az egyesek és az egész város egyaránt hasznát venné. — Tudom, — felelt rá a paraszt ember, egykedvűen eregetve a füstöt; most már nyoma se volt nála a sírásnak. — Meg biz’ a még az estve! — Az estve ? — kérdezte furcsán, irtózat- tal az ur - és van lelke így hagyni szegényt? Miért nem teszi koporsóba, hisz ez borzasztó. Szegény asszony . . . — Igen ám, de nem akar átjönni senki, mer’ hogy má’ úgy esett, hogy mindenkivel veszekedve élt a jámbor — mondta az immár öz- veggyé lett ember csöndesen szipákolva — én má’ hívtam, mentem, voltam . . . — Hites asszonya volt ? — A feleségem, igen ... a tegnap meghalt... az pedig a jányom vóna ott künn... és... — Hát mikor lesz a temetés ? Mert ha a szomszédasszonyok nem is jönnek el, temetés csak lesz, mi ? — Hja’ azt má’ én nem tudhatom. Merhogy én mán lettem vóna a papnál is. Azt mondta: „Mi baj?“ „Meghalt az asszony.“ — „Hoztál pénzt is?“ „Nem én — mer’ hogy nincs is.“ „Nincs-e ? — kérdezte a pap — mit akarsz ?“ „Hát azért csak eltemeti a tisztelendő atya azt az aszonyt, hisz megbüzlik.“ „Már én lelkem, jámbor fiam — mond a pap — én nem temetem, mint hogy nem is temetem, merthogy én nagyon beteg vagyok ... s az leszek holnap, holnapután, meg azután is, én látod fiam . . .“ „Hát akkor mit beszélsz te itt nekem“ — gondoltam — és ott hagytam. — Na — folytatta - nem jön, hát nem jön. Akkor elmenvén a Nagyhoz szólok, neki, mánhogy ő tudna is koporsót csinálni, — de mondok — majd küld a jányom Amerikából, oszt megfizetem becsülettel, merhogy most nincs. Heghivó. A Teleki Társaság 1910. évi március hó 12-én, este 8 órakor, a Kaszinó helyiségében tartandó XII-ik felolvasó ülésére.. Tárgysorozat: 1. Elnöki megnyitó. 2. Székfoglaló. Irta és felolvassa Soltész Elemér r. tag. 3. Költemény. Irta és felolvassa Incze Lajos r. tag. 4. Schubert dalok vadászkürtön. Előadja Dankovitz Antal, zongorán kiséri Szemesek István. — Felolvasó ülés után bányász-estély. — Vendégeket szívesen látunk! Napybánya, 1910. február hó 28-án. Révai Károly elnök. Fliesz Henrik titkár. Tavaszi gondolatok. Korai kikelet. Megmozdul az őserőktől duzzadó föld, lüktet a természet nagy ütőere. Égre tör a fű s a fa. Bolyongni ilyenkor erdőn, mezőn épületesebb testre, lélekre egyaránt ezen iskola teóriájánál. Érezni, látni, hallani kell tudni. Ha percekre bár, de sok ember képes lenne ilyetén kivonni magát a materiális élet igája alól, más képet mutatna az emberiség! Persze a védekezés: Elfoglal uram a kenyérkereset, az életküzdelem! Igen: Elfoglal a szertelen kapzsiság, a pénzvágy. Tönkretett a mai társadalom mindent klaszisba osztó rabszolga gondolkozása. A külsőségek üres frázisai, majom-tömeg szuggeszciója: megölte benned az egyént! A gondolkozót, az érzőt, az akarni és tenni tudót. Ki a természetbe! Tanulni. Nem rombolni. (Sajnos, megszoktuk az ember nyomát ez utón látni csupán.) Nyíló kökörcsinek lila mezőiben barna fák -- levélnélküliek, miknek végeit pirosba duzzasztja a megindult nedvkeringés... Ünnepélyes csend. Fönt az égen fehér gombolyagok kék levegőben hangtalauul suhannak — lenn a földön lázas erők, duzzadó nedvek hangtalan műhelye. S a kanyargó utak mentén letépett virágok, sárbadobottak jelzik a „teremtés koronájának“ állati nyomait. Megy s ősi önzésénél fogva mindent magáénak kíván; csomóstól tépi a tavasz hírnökeit azért, hogy eldobja! Miért ? A természet kertészei, a fürge madarak, vígan kopácsolják a fa kérgét. Pusztítják a kártékony, élősdi férgek milliárdjait! Ősi ösztönből, hitfentartásból. Buzgóbban és korábban látnak a fák tisztogatásához, mint az ide vonatkozó — Azt mondta: sok a gyerek, meg drága a deszka, nem csinál. — Hát akkor — jegyezte meg szinte félve a pesti ur — a község majd eltemeti. Csak menjen el. — Má’ kérem ténsur, megbocsásson, mer kimondom, tudom én is, mi a tisztesség. Merhogy a fiam meghalt a tavalyi aratáskor, egy lányom most szántáskor pusztult el, biz’ azokra is csak a község költött, szégyenlem én többször kérni. Mit, hát még nem jelentette be, hogy meghalt; megbüntetik ! — Má’ az nemlesz, merhogy most már egész böcsületes ember leszek. Meghalt az asz- szony, magam a jánnyal elélünk valahogy, dej- szen nem kap engem semmi gazságon a törvény. — Vétett már eddig ? — Na mán mért ne ? Mert hát köllet biz a’. Az asszony köhögött mindég, nem járt munkába, oszt nem jutott se orvosra, se patikára. Én má’ valahogy megtermettem vón azt a kit csíny máiét aZ uraságnál ... de egyébre osz- nem is jutott. Minthogy az ur se gondoskodna egy köhögős asszonyról. De mennyit köhögött, oszt nem evett, ha lett vón is mit. — Hát a leányának nem édes anyja volt? Azért kérdem, mert nincs itt. — Má’ hogyne volna édes! — kiáltott föl csodálkozva az ember — de minthogy volt 4 krajcárom, gondolom, legalább egy gyertya legyen oszt’ elküldtem a botoshoz. Éppen jött is a lány. Mérgesen de mégis ösmerős pillantással nézett a vendégre, mialatt az asztalra dobta a vásárolt gyertyát. hatósági rendeletek végrehajtásához a gazdaemberek! Jön egy ember — csak akkora, mint az öklöm — de Teli Vilmosi allűrökkel! Lelövi a madarat! Miért? A „teremtés koronája“ tulajdonkép a legdurvább állat! Mert se állattanba sorolt élőlények — az állítólagos logikával nem biró észnélküliek (bár ehhez sok szó fér!) — többnyire önvédelemből, avagy létfentartásból ölnek, pusztítanak! Azonban a teremtés remekbe ojtott koronája nagyhangú frázisok közt — vagy puszta szeszélyből érzés- és neveléshiányból ront-bont! Csekélység egy letépett virág, egy megölt madár. Nem sokat változtat a világ folyásán: de a gondolkozó embert megállítja egy pillanatra, ha épen a serdülő fiatalságnál az ily tulajdonságokat járványszerüen látni fellépni! Ily apró brutalitások szülői később nagy emberi bűnöknek! Igaz, hogy részben átöröklött hajlamok fejlődnek ki az emberben; de ezek tul- tengését meg lehet fiatal korban, kellő nevelés mellett akadályozni, enyhébb, avagy teljesen jobb mederbe terelni. Apró dolgokon épülnek nagy érzések - s a fiatalság oktatói ezt mindenesetre át keli hogy érezzék. Körülbelül ilyen intentiók indították a madárnap, virágnap stb. mozgalmát, de igen kevés praktikus eredményét látjuk ez ideig. Igaz; egyszerűen paragrafussal keresztül hajtani ilyesmit nem lehet. Lelki szükséglet kell hogy legyen, de hát a lelket állítólag nevelni lehet. * A Konstotálm lehet, hogy Nagybányán különösen a „hasznos“ madarak száma elenyészőleg csekély s ez gazdasági szempontból is igen káros. Köszönhetik a madarászó - flóbertező „arany ifjúságinak. Jóval szigorúbb eljárás alá kellene venni a dolgot, amiben a hatóságnak a tanintézetek vezetői sokban a kezűkre járhatnak. Nemesebb hajlamokat kellene táplálni a még gyúrható anyag van. * Bizony ezek nem világrengető események. El is tűnnek nyomtalanul ama gőzfelhőben, ami a fürdőház tájékán támadt. Persze, hogy gőzölög a fürdő, a mikor az iparfelügyelő a kazán szelepeit magával vitte Debreczenbe; mint felejthetetlen emlékét az utóbbi idők nagy restaurációjának. Állítólag két heti munkába kerülne a helyreállítása oly módon, hogy többé nem veszélyeztetné a közbiztonságot és az egészséget. Honi/ sóit, qui mal’y pense! B T. — Hol voltál oly soká ? - förmedt rá az apja. — Vótam ! — Látja tensur — panaszolta a paraszt — ilyen ez a lány. Nem fél, hogy neki megyek a jányfejének, oszt jól elrugdalom. Merhogy a szegény anyjukot is mindig igy felelte. Közben kiment a lány, most újra bejött. Hozta a forró, fazekat és letette az asztalra. — Itt van! Egyék, ha kell — szólott kelletlenül és kiment. Az apja nem is ügyelt rá. Csöndesen motoszkált a szobában. Egy pad alól valami ócska sótartó-félét húzott elő, abba belécsöpögtette a gyertya zsírját, beleragasztotta a pipájánál meg- gyujtott gyertyát is, azután az ágyhoz húzta az egyetlen törött lábú széket és arra helyezte el a ház gyászának ezt az egyetlen jelvényét. A gyertya fényénél még kisértetiesebb, még félelemgerjesztőbb volt a halott arca. A finom idegzetű úriember megborzadt. Azután kivett a zsebéből egy papiros bankót és átnyújtotta a parasztnak. — Itt van jó ember, sajnálom magát. Te- mettesse el az asszonyát. Az ember mohón kapott utána. Ahogy meg nézte, fölcsillant a szeme. Tiz forint volt. Azután számitgatni kezdett magában: koporsó-deszka 2 forint, pap 2 forint egyéb megint 2 forint, megmarad 4. De ahogy a halottra nézett: rémület nyilait a szivébe, ügy rémlett neki, hogy az asszonynak élet pislán a szemében. S az ember úgy megijedt a gondolatától is: hogy ha ez a nya- valygó némber föl talál ébredni, elnyeli a négy forintot is az istenverte köhögés. Jávor Bella.
