Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-12-18 / 51. szám
A NAGYBÁNYAI IPARTESTÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Főmunkatárs : RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség: Kossuth Lajos-u. 21. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula könyvnyomda-bérlete, Rákóczi-(Fó')-tér 14. ----------- hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ■■■■ ■■ ........ A szellemi proletárság ellen. December 16. Az ország jövő évi költségvetésének a képviselőház pénzügyi bizottságában történt tárgyalása rendjén Apponyi Albert gr. volt vallás- és közoktatásügyi minister felszólalt a tervbe vett uj gimnáziumok felállítása ellen és ezek helyett uj ipariskolák és óvódák létesítését ajánlotta a kultuszminiszter figyelmébe. Zichy János gr. közoktatásügyi minister elődje megjegyzésére kijelentette, hogy a költségvetés indokolásában három uj gimnázium felállítása csak mintegy kívánság van felvéve, melynek megvalósítása csak a jövőben következnék be. Osztja azt a nézetét, hogy ipari és polgári iskolák szaporítása sürgősebb feladat, mint a gimnáziumok szaporítása. Ez a felszólalás s a reá adott válasz egyaránt alkalmas arra, hogy szót ejtsünk iskoláink szervezetéről s ezzel kapcsolatban reámutassunk azokra a tennivalókra, melyekről úgy kulturális, mint gazdasági életünk szempontjából szükség van. Sok szó esik mostanában uj egyetemek felállításáról. Már arról is van hi- rünk, hogy a közoktatásügyi ministerium- ban hat uj egyetem felállításáról készül javaslat. A kormány azonban még nem foglalt állást ebben a kérdésben, ezért a városok is tovább versenghetnek, hogy a létesítés sorrendjében melyiké legyen az elsőség. A vitában, mely az uj egyetemek szükségessége, helye körül forog, itt-ott megnyilatkozik a közönség is. A többek között olvastunk olyan merész állítást is, hogy a meglévő egyetemeket is be kellene zárni évekig, ha helyre akarnók állítani azt a kellő arányt, mely a diplomás emberek száma és a kereslet között fennáll. Mert nálunk az egyetem a gyakorlati élet követelményeit szolgálja és fogja szolgálni — akárhány uj egyetem lesz is — a jövőben is, mert nálunk saját vagyonából élő középosztály, sajnos, alig van, a vagyontalan nagy többséget pedig ezután is a diplomaszerzés viszi az egyetemre. Ha ezt ott el nem érhetné, az egyetemek hallgatóinak száma annyira csökkenne, hogy a mai két egyetem is túlontúl sok volna. Ma az okleveles emberek száma olyan nagy, hogy egy-egy állásért valóságos harcot folytatnak, s ha hozzá is jutnak valamelyes foglalkozáshoz, a kezdet kezdetén, néha évekig jóformán alamizsnafizetésből kell megélniük. Ezzel szemben azt látjuk, hogy az ipari pályán dolgozók helyzete folytonosan javulóban van, nem egy-két iparos műhelyben a segéd naponkint 6—8, sőt szorgalmas munkás 10—12 koronát is megkeres, ami nemcsak a drágasági viszonyok eredménye, hanem beszélő bizonyosság arról is, hogy az ipari pályán boldogulni lehet, ha a munkát megbecsülik. Ezzel szemben felhangzott az ellenkező vélemény. Igazi kulturállamban soha sem lehet elég iskolát felállítani. Az egyetemeket meg kell szabadítani a diploma osztogatástól. Hadd szaporodjanak a különböző iskolák, mert sok, mentői több művelt emberre van szükség. Csak a közönséget kell valamelyes módon ránevelni arra, hogy gyermekéből még ha középiskolát is végez — ne akarjon kizárólag és pusztán hivatalnokot képeztetni; lássa be, hogy Magyarország haladásának feltételei közé tartozik az is, ha földművelését, iparát és kereskedelmét, egyszóval gazdasági életét minél több iskolát járt, mennél többet tanult polgárok szolgálják. És itt, e két felfogás mérlegelésénél jutunk el annak megállapításához, hogy ennek a feladatnak, t. i. a nagyközönségnek a lateiner pályák iránti előszeretetéről (vagy mondjuk elfogultságáról) való leszoktatása nem könnyű munka, vagy legalább is sok idő kell hozzá ; ezért elő kell vennünk jobb megoldás helyett azt a módot, mely megakasztja legalább egy időre a szellemi proletárság gyarapodását s utat nyit az ifjúságnak a gyakorlati életpályákra terelésre. Meg kell állanunk pár évig a középiskolák szaporításával s ezek helyett so- kasitanunk kell azokat az intézeteket, melyek hivatva vannak gazdasági életünk átalakítására azzal, hogy ifjúságunkat a gyakorlati életre készítik elő megértetvén szülővel és gyermekkel, hogy a nemzet előhaladása nem kizárólag a diplomás emberektől függ s ezek túlszaporodása R nagybányai Hírlap tárcája. Feleségemnek. — Irta: Jeszenszky Dezső. — Ha a földben leszek Édes feleségem : Visszajövök hozzád Holdvilágos éjen. Gondoskodó szemmel Körös-körül nézek És úgy, a mint régen, Ölellek, becézlek. Megnézem, hogy ágyad Puhán van-e vetve ? Száll-e néha sugár Elárvult fészkedbe ? Homlokod felhőit Elűzöm, — ha jönnek, S letörlöm szemedről A fakadó könnyet. Megnézem, bizol-e Emberi szivekben ? Iliszel-e még mindig A szent művészetben ? És ha sorsod mindent Valóságra váltott; Fölkeresem újra A siri világot. De ha boldogságod Netán semmivé lett, S lelkedet megtörte A keserű élet: Szárnyaimra veszlek, Magammal elviszlek. Az én hideg ágyam Vánkosára teszlek! Nagybánya, 1910. december lé. Súgó lettem. Már akkor tiz forint havi fizetésre vittem — Szegedy Mihály igazgató urnái. Fizetésnek nem nagy fizetés, de hát még azt sem érdemeltem meg. Bármilyen szerepet osztottak nekem, következetesen belesültem. Ha be kellett mennem a színpadra, elkezdtem dadogni, összefolyt előttem az egész világ, szemem karikákat hányt, majd sötét lett előttem, torkom elszorult s ne adj Isten, hogv egy helyes mondatot el tudtam volna mondani. Ha csak annyi volt is a mondandóm: „a ló elő állott“, biztos, hogy igy mondtam: „előálltam, a ló . . se előre, se hátra. Persze volt nevetés, kacagás a közönség között, de legkivált a színfalak mögött. El voltam keseredve gyámoltalanságom miatt. A szinészpajtások vigasztaltak, hogy ne búsuljak, ä mert van egy szinészbabona, mely szerint csak j abból lesz jó színész, kinek nagy trémája volt kezdő korában s én dadogtam tovább s napnap után sültem bele az egy-kétszavas sze- repbe. Pedig példát vehettem volna. Szegedy harmad-negyed rangú igazgató volt csak, de i társulata elsőrangú erőkből volt összeállítva. Ott volt rendezőnek Prielle Péter, a nagy Cornélia öccse. Komoly és szörnyen szigorú, nagy praxissal rendelkező úriember. Nevezetes, hogy még Szegedy előtt is oly tekintélyt tudott tartani, hogy ő volt az egyetlen, kinek melléknevet - vulgót - nem adott. Prielle neve állandóan Plir ur volt, igy ejtvén ki az idegen hangzást saját fonetikája szerint. Szentesen voltunk. Egy napon jövök a próbára. A „Piros bugyeláris“ ment volna. A színkör előtt találom az egész társulatot. Körülveszik Szegedyt, ki éktelen mérgesen hadonáz s lármázik, ahogy csak a torkán kifér: „A gazember, csirkefogója, még az este 3 copfot kért tőlem s én a Bálám szamara adtam neki és elszökik, mint a kámfor. De hiszen csak találkozzam vele az életben akárkol is, keresztül lövöm a flintámmal, fogok én még pávatollat dugni beléje. Hát most ki susog, nincs súgó, Lapuiilt mai száma S oldal.
