Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-10-30 / 44. szám
2 N agytoány ai Hírlap 1910. október 30. célpontja a legádázabb támadásoknak’ mindezt tűri nyugalommal. De kérdés’ hogy nem ébred e valamikor öntudatra ez a rend, amely vagyonra, intelligenciára és kötelességtudásra mégis első az országban, ahol most csak a bűnbak szerepében akarják illegális célok érdekében mások javára hasznosítani. Monogrammok és színes hímzések jutányos áron elvállaltatnak. - Cim a kiadóhivatalban. Bujdosó madarak-e a fecskék? Kezembe akadt az 179*0. évi (Komáromban megjelent) „Mindenes gyűjtemény III. negyede'melyben „a bujdosó madarakról, nevezetesen a fetskékről“ cimű cikkben van felvetve az a kérdés : „Vallyon a fetskék a bujdosó madarak közé tartoznak-e, vagy pedig vallyon nem fagynak-e meg télben, mint némely négylábú állatok, p. o. a havasi egér, vagy murmutér és sok bogarak . . Az ornithologia mai előre haladása mellett valóban érdekes lehet az a felfogás, mely ezelőtt több mint egy századdal uralkodott a fecskék telelésére vonatkozólag. A régi könyv szerint némelyek a „bujdosó madarak“ közé számítják a fecskéket s állításukat az utazók tapasztalásából akarják erősíteni. Nevezetesen : Willághbi tudós ánglius azt Írja Ornitholog. L. II., c. 3., hogy a fecskék Egyiptomba s Szerecsenországba bujdosnak tőlünk. Mikor Columbus Amerikába másodszor utazott, októbernek 24. napján tiz nappal azelőtt hogy ő Dominico-szigetére ért, látta, hogy az ő hajójához egy európai fecskéhez hasonló fecske közeledett. 0 utána sok tengeren- járók láttak utjokban fecskéket. Az 1765. esztendőben a Penthierre-Companie hajóját az afrikai partok és Virida Promontorium közt levő tengeren a fecskék egészen ellepték, amelyek az európaiakhoz hasonlók voltak. Adamson irta Büffonnak, hogy mig ő Senegálban sok ideig mulatott, ott gyakran látott az európai fecskékhez hasonlókat, melyek akkor szoktak ott megjelenni, mikor Franciaországból elmennek, tavaszszal pedig Senegált otthagyják, de ezek ott sem fészkeket nem raknak sem nem költenek, hanem csak Aki végigment rajta, tudnia kell, minő kényes helyzet a mézeshetek ideje és mily sok függ kettejük közül a tapintatosabbnak a tapintatosságától. István volt a tapintatosabb. István, aki tizenhárom esztendővel idősebb Veránál és elvett egy édes kis nőt, bájosát, gyönyörűt, elegánsát, de olyant, aki makacs, keményfejü a hitetlenségig. István jól ismerte erről az oldaláról is, természetesen. Csakhogy eddig még nem akart ellenáljani az apróbb-nagyobb szeszélyeskedéseknek. Ámde férfias eszének mélyén megvolt a véleménye, hogy két egyenjogú fél közül mégis egyiknek urnák kell lennie a háznál. És feltette magában az éjszaka, hogy nem vár tovább. Az első alkalommal szigorú, hajthatatlan, férfias lesz. íme, itt volt a pillanat. Szemeik élesen, keserűséggel hallgatagon már összecsaptak. István nyugodt maradt. Érezte, hogy ő a tapasztaltabb, ő a felelős a házi békéért, mind- kettejük boldogságáért; érezte a civakodás erkölcsi züllöttségét; az utcán való háborúskodás lehetetlenségét. Tudta Vera teljes tájékozatlanságát az életfelfogásban ; látta azt a szép, tiszta, sértetlen lelkű kis teremtést. És egyszersmind azt is belátta, mily fontos, mérhetetlenül szükséges, hogy a legelső patvarban ő legyen a győztes. Nem szabad a pálmát Verának átengedni. Ezzel tartozik mind a kettejük boldogságának, s annak az úgynevezett házi békességnek. Csak egytől félt titokban. Vera ellenállóképeségétől. Ézt még nem volt alkalma megismerni. Vera ellenben csak két dolgot látott ezalatt. A kalapot, habár háttal állt a kirakatnak. És a félfontot, habár még bennlapult az István zsebében. — De édesem — próbált István protestálni — hisz nem elég neked ? . . . kevés ideig mulatnak, aztán továbbb mennek. Pater Kirchner azt mondja, hogy a moreai lakosok bizonyítják, hogy Egyiptomból és Líbiából Európába a gólyákkal együtt sok fecskék is utaznak. A szorgalmas vizsgálódók erősitik, hogy a fecskék szeptember 29 ike felé indulnak el Angliából. A hely, ahonnan elindulnak s ahol összegyűlnek, a Szuffolki tartományban van, Jármuth és Oxford közt, hol a házak, templomok és tornyok tetején összesereglenek és ha ellenkező szél fuj, néhány napig várakoznak, ha pedig jó szelek kezdenek lenni, éjszaka útnak indulnak, úgy hogy reggel közülök egyet sem lehet látni. Kőibe azt Írja, hogy a Jóreménység hegyénél egész esztendőn át, de kivált télen elég fecskét láthatni, tehát ott sok utazó fecskéknek kell lenni. Fischer, aki a természetnek ezt a részét úgy igyekezett világosságra hozni, hogy néhány fecskének, melyek az ő házánál keltek, cérnát kötött a lábukra, a következő esztendőben visszatértek házához. Mások oly sok példáját adják a viz fenekéről kihúzott fecskéknek, hogy azokat nem lehet mind költeménynek tartani. Kollinson említi (Pilosoph, Trans. Vol. L. III. Art. 24. p. 101.), hogy neki egy barátja irta, hogy ő Bázelben március havában látta, mikor gyermekek a Reims vizéből sok fecskét vontak ki, melyek közül ő egyet felélesztett a kebelében s azután elrepült. Ettmüllev tudós német orvos azt írja: Láttam egy gyékényes halastóban a jég alatt, amint egy vékányi nagyságú összecsomózott fecskéket, melyek úgy tetszettek, mintha meghaltak volna, de a vér még mozgott bennök. Hasonlóképen ir Olaiis Magmis, upsalai érsek: Az északi vizekből — úgymond — a halászok gyakran sok fecskéket húznak ki, melyek őszkezdettel csomónként összeragadoznak, mikor a gyékényes vizek fenekére leszállanák, — még pedig úgy ragadnak össze, hogy egyiknek szája, lába és szárnya a másikéhoz érjen, — az ilyen fagyos fecskék a halászok által felmelegittettvén, elrepülnek, de nem messze. Olaus Magnus Lib. 19., 38. Kolas egy igen tudós ember és az ilyen dolgokoknak szorgalmas vizsgálója, 1712-ben az angol királyi tudós társaságnak uj próbával megmutatta, hogy.a fecskék télre a viz alá j veszik magukat, Azt mondja-: Láttam, amint az északi tartományokban téli Időben a halászok a jégen lyukakat vágnak, a hálót azokon a vízbe vetik ; magam is jelen voltam egy ilyen halá- száskor, a Samrodti tóból 16 fecskét vontam ki a jég alól, a Rosmáli tóban pedig harmincat találtam. Ugyanez a tudó Írja, hogy Slebitténél, Dona gróf kastélya mellett látott két fecskét, melyek a. viz alól éppen akkor jöttek fel, melyek nedvesek lévén, erőtelen szárnyaikat leeresztették s alig állhatták lábaikon. Azt is tapasztalta ez a tudós hogy a fecskék, mikor tavaszszal megjelennek, néhány napig nedvesek szoktak lenni. Ha ezen két egymással ellenkező tapasztalatokat egybevetjük, — mondja tovább a régi könyv, — azt lehet belőlük kihoznunk, hogy némely fecskék tőlünk télre melegebb tartományokra mennek, mások pedig itt maradnak s megfagynak mígnem tavaszszal sokan közölük újra felelevenednek. Mi legyen pedig az oka, hogy némely fecskék a többiekkel miért nem mennek el, azt bizonyosan nem lehet meghatározni. Sok fecskéken megesik, hogy valaki az ő fészküket elrontja, tojásaikat elszedi, az ilyenek azt az időt, melyben nekik költeni kellett volna, kénytelenek uj fészkek csinálására fordítani. Amely fiakat ők későn költenek azok még nem elég erősek, hogy oly hosszú útra a többiekkel elindulnának. Talán a gyengéknek anyjaik nagyobb szeretettel viseltetvén a maguk fiaikhoz, mint az elmenő idegen fecskékhez, készebbek azoktól elmaradni, mint még erőtelen fiaikat segítség nélkül hagyni. Azért a maguk famíliájukkal a hideget szenvedik mindaddig, mig kibírják. mikor pedig a kemény idő beáll, fáknak üregeikbe, lyukakba, vizek fenekeire s ahol még valami meleget és ennivalót találnak, magukat elrejtik, ott megfagynak s a tavaszi meleg által felelevenittetnek.------Ez eket mondja a regi könyv a fecskékről. Mit szólnak hozzá a mostani ornithologusok? Igazán kívánatos lenne, hogy hozzászóljanak s megmagyarázzák, mi alapja lehet annak a száz év előtti felfogásnak. K. Nagy Sándor. Vendégek a városi színház megnyitá= sán. A város tanácsa november hó 5-ére a következőket hívta meg a város vendégeiül : a főispán, alispán, gróf Festetich, ifj. dr. Wlassics Gyula, dr. Földes Béla képviselő, Ditrói Mór; a budapesti és kolozsvári nemzeti színházak igazgatói, Felsőbánya, Dés, Zilah, Szilágysomlyó, Nagykároly, Szatmár és Igló városok polgár- mesterei és a nagykárolyi Kölcsey társaság. — Adod azt a félfontot kölcsön, vagy nem ? — kérdezte Vera jegesen hideg hangon. A kalapvágy őrülete lepte meg. Nem a Vera volt többé. Nem az a kis szerelmes asszonyka, az a hű feleség, nem egy gondolkodó ember. Megtestesült féktelen ösztön - a kalap utáni epekedés maga. István valami olyasfélét érzett, hogy forró- viz önti el az agyát. S ekkor megjelent a béke- angya . Felix jött k' a boltból. Utána négy ember benzines kanákkal. — Adj kölcsön félfontot, kicsi kutyuskám ! - mondta Vera. ugyanoly bűvös mosollyal, mint legelőszőr. És mind a ketten érezték a megváltozott helyzetet, mit Félix jelenléte okozott. István zsebébe nyúlt és kivette a pénztárcáját. Mosolyogva adott a felesége parányi markába néhány pénzdarabot. Még készen se voltak az emberek az autó etetésével mikor kilépett Véra a boltból. A fején az uj kalap. Kezében papírba csomagolva a régi. — Ugye, szép az uj párisi kalap, Felix ? — És eszebontóan mosolygott a soffőrre. Félix engedelmesen ráfelelte, hogy igen, de milyen igen. Pedig Vera sokat adott arra, hogy Felix, a párisi, finom fiú bámulja minden mozdulatát. Valahogy imponált neki az a szép ember. Talán azért, mert kiszolgált gárdista volt. Vagy csupán csak a szénfekete, remek Ívben kunkorodó bajuszáért. Szóval azt képzelte, hogy az a szegény, derék gyerek imádja őt a szive titkos mélyében és úgy néz reá, mint mi az elérhetetlen magasban ragyogó csillagokra. Felültek s az autó elsurrant az Ötváros felé. E napon, Felix szabályellenes gyors hajtásának ellenére, csak Bathig jutottak el. A családias légkör egy időre szétomlott ugyan, de később újra felmelegedtek, úgyhogy István lunch utánig határozottan jókedvre kerekedett. Még a kalapot is megbecsülte és kinyilatkoztatta, hogy nagyszerűen ért az ő kis felesége a vásárláshoz. Egyszóval azt mutatta a felesége előtt, hogy az első csatát, a döntő csatát elvesztette és most egyéb hiányában belenyugszik a meg- változhatatlanba. Lenyeli a kudarcot. Vera természetesen el volt bájolva. Ilyenkor Vera bájos szokott lenni. Azt mondta magában, hogy mindig is tudta, hogy kitünően ért ő a férfiak kezeléséhez. Á recipe ^szerinte ez : keménység, olvadékonysággal. És ime, győzött az elve alapján. Megjelent előtte a boldog jövő képe: István térdel előtte, mint a rabszolga. Ö pedig parancsol és elhódítja szépségével, ennivaló bájával Istvánt, hogyha rászolgált, Másnap azonban egy kis baj esett. A kalap eltűnt. Nem volt sehol. Se a dobozban, se az ágy gombján, se a fotelon, se alatta. Eltűnt. Istvánt kereste. Nekitámadt, hogy micsoda tréfa ez már megint. István ágyban volt még. Vera meghökkent a felelet hangjától. — Édes gyermekem, engem ne bántson avval a kalappal! Tegnap este óta nem láttam! — De fiam, talán. . . — Már megmondtam ! Engem hagyjon békében ! Ha nincs, nem tehetek róla ! Ne csináljunk jeleneteket! Verának majd a szája maradt tátva. Hirtelen nem jutott eszébe mondanivaló. Elhallgatott. Érezte ki a győztes. A mai utat a régi kalapban tette meg. Ötvárosba érve a lakásukban meglepetés várakozott Verára. Pakkot hozott a posta. Dobozban a kalapot. A kisérő levélben megírták a szállodából, hogy ottmaradt és megtalálták. Vera ujongott. A fejére tette.
