Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1910-09-04 / 36. szám

2 N agy toány al Hírlap 1910. szeptember 4. reszti fel a gyermeki lelkekben az ellent­mondások nyomán támadó kételyt, a mellyel a gyermek nem tud megbir­kózni ? Miért butítják őket a háborúk évszámaival, ahelyett, hogy megtanítanák őkét a szellem hőseinek csatájára? Csupa kérdés, felelet nélkül. Es mikor fog az első, igazi, az életre nevelő iskola megnyílni? Ez is kérdés, felelet nélkül. És amig nincs rá felelet: az emberrontás folyik tovább. Iskolába, iskolába! Ha már nevelés nincs, legalább képesítés legyen! Az ötödik népszámlálás. Az alkotmányos kormányzás visszaállítása óta ötödizben következik el ránk nézve az idei Szilveszter éjfélén az országos népszámlálás. Országszerte csaknem húszezer dolgos kéz ir teli millió és millió kék czédulát, a számláló lapokat, állapotjainkról. Hogy hadd lássuk me­gint, mennyit gyarapodtunk számban, gazdag­ságban és kultúrában ama tiz év óta, mikor utoljára számoltuk össze magunkat. A mai repülőgépen rohanó életben szer­felett nagy idő tiz esztendő a nemzetek fej­lődésében, mikor tudomány, ész és lelemény úgyszólván naponként produkál újabb vívmányt, amint a haladás amúgy is vágtató szekerén akar egyet-egyet előre taszítani. Ép ezért ma­napság egész felfogásunk, munkásságunk és törekvéseink egyetlen évtized alatt is annyira megszoktak változni, hogy úgyszólván minden évtizedre újra kell születnünk a változott uj életre az életküzdelem uj fegyverzetében. És a rohamos átalakulások e forgatagában jaj annak, egyesnek épp úgy, mint nemzetnek, a ki lomhán, vagy bárgyún kitért a haladás ily tízéves iramából S nem iparkodott kézzel-lábbal és fővel együtt úszni minden téren a világ­fejlődés nagy áradatával. Az átaludt időt, a jégre tett szorgalmat megsínyli egész életére. A népszámlálás intézményének nagy a fon­tossága. Arról kell hű tükröt tárnia elénk, mit dolgoztunk és okosan dolgoztunk-e a világfejlő­dés utolérésében, az avval való fáradhatatlan lépéstartásban. Az eddigi törvény, meg a most tárgyalt javaslat is minden lehető biztosítékot kigondoltak arra, hogy az összeírás pontos, tehát az országos tükör is hü legyen. Ám nagyon jól igazságok szeretetéhez. A köztársasági kor­mányformáról tőle hallotta az első őszinte szót ; későbbi tanítóival is beszélgetett e témáról. Csak igy érthetjük meg, hogy ismerni, olvasni akarja betüről-betüre Széchenyinek híres sárga könyvét: a „Blick auf den anonymen Rückblick“ cimü kemény hangú művét s Horváth Mihály­nak a függetlenségi harcról irt munkáját. Mit érezhetett ez a csodálatosan, minden előítélettől és elfogultságtól ment, gyöngéd lel­kületű királyi asszony, mikor a Blick keserű, erős igazságait kellett végig olvasnia, s megis­mernie belőlük egy elnyomott, de szabadságá­ért életre-halálra kész nemzet szenvedéseit, panaszát és jogos kívánságait! Jól megértette, amit olvasott, szivén szűrte át a tanításokat s merített azokból bátorságot és erőt, hogy ki­egyenlítő, a megértést munkáló meggyőzésével hozzájáruljon a fejedelmi trón megerősítéséhez, a félreértések és rosszakarat által megzavart egyetértésnek egy nemes nemzet és egy nem kevésbé nemes uralkodó között való helyreállí­tásához. Ez a nagy és szent cél vezette a hit­vest és a királynét egyaránt, mert férje boldo- gitását nemcsak gyermekei gondozásában látta, hanem egyúttal abban is, hogy segítsen har­móniát létesíteni uralkodó és nemzet között. Mindenkit kegyelt, hálásan becsült, aki őt a cél felé segítette. Munkatársául tekintette s a sikerért imájába foglalta annak nevét, aki vele egy uton_ haladt előtte. A királyné által éveken át használt imakönyvben (Tárkányi : Vezércsillag az üdv elnyerésére) a 374 lapon „Az ország javáért“ cimü ima mellett egy árva viola és Deák Ferenc arcképe úgy fekszik ott, ahogy azt ő odatette. Kölcsönösen segítették egymást a közös cél felé. A részletek, könnyen érthetőleg, még föl nem tárhatók, de a Horváth Mihálynak adott ismerjük népünket. Az úrtól amúgy is bizalmat­lan már, minden összeírástól retteg : adó lesz be­lőle ! Suttogják a gunyhók búbosai körül jó előre, | valahányszor valami számlálás esik Magyar- országon. És tanakodnak, miképen játszhassák ki az összeírást. A bizalmatlankodást öregbiti bennük sok lelketlen bujtogató is, aki vagy csupán az államhatalom boszantására, vagy sokhelyt anyagi érdekből is mumust fest az együgyű nép hiszékenységének a népszámlálás titkos céljai felől is. Pedig hát köztudott dolog, hogy maga a törvény tilalmazza legszigorúbban a népszámlálás céduláinak felhasználását bár­mire is másra, hanem ha egyedül a lakosság számbeli, kulturális és gazdasági állapotának kitudására. Mivel azonban a mi parasztunk törvényt csak akkor olvas, mikor a bíróság vagy a fiskális fejére olvassa, a népszámlálási törvény céljairól és biztosítékairól se tud sem­mit. Az országos nagy munka sikerének és zavartalan keresztülvitelének céljából hát na­gyon okos és hazafias feladat várakozik most azokra, akikre népünk még hallgat, főképen a sajtóra, tanítókra, gazdasági és népkörök ve­zetőire. Meg kell magyarázni jó előre a népnek, hogy azzal a népszámlálással se a fináncminisz­ter nem akar kikutatni eltitkolt adóalapokat, se a hadügyminiszter bujkáló vagy „Amerikába“ szökött katonakötelesekct. Valamiként a csir­két, malacot, lovat és egyéb barmot se fogják megadózni a népszámlálók, miként ilyen hazug­ságokkal minap is teli beszélték a nép fejét sok faluban az élelmes mancheszteristák s más­nap minden nénémasszony dugva vitte tyúkját a népbolonditóhoz, hogy tessen lelkem, ingyen adom, vcsak ne adózzanak! Ily előzetes népfelvilágositás nélkül sok igaztalan vallomás kerülhet a népszámláló la­pokra, rovására az egész nagy munka hűsé­gének. Pedig tán soha nem volt annyira szük­ségünk minden tekintetben pontos és megbíz­ható népszámlálási adatokra, mint egész társa­dalmi életünk mai nagy vajúdásának, átalakí­tási küzködéseinek idején. Megérezte ezt az uj törvényjavaslat is, mikor két irányban is egy-egy rovatot állított be a számlálólapokra, az egyik újítással kutatni akarja az egyre átkozott nép­divatjának rombolását, a másikkal a kulturerő eloszlását az egyes társadalmi rétegekben. A kivándorlás szédítő arányai, meg a speciális magyar betegség, a tubercolozis dü­höngése két kaszával vágja a rendet a magyar népszaporaság őserejü termőföldjén. Harmadik kegyelem, Liszt koronázási miséjének előadása, a nemzet által fölajánlott koronázási ajándéknak a honvédek segélyezésére való fordítása, s a többi sok más, ismert és még ismeretlen ered­mények, megjelenése és viselkedése közöttünk, szivjóságának és őszinte szeretetének éreztetése, mindarról tanúskodtak, hogy nemcsak megismert, de meg is szeretett úgy, mint senki előtte meg­győzőbben. S ez az érzelem viszhangra talált, i Méltán írhatta 1867. május 14-én Eötvös József báró: „Három századon át megkisértetük a hittel, ] azután megpróbáltuk a reménynyel is több Íz­ben, de egy még hátra volt, az hogy a nemzet a dinásztiának valamely tagját igazán szive mé­lyéből szeresse; és minthogy ezt most elértük, nem aggódom a jövő iránt.“ Mintha mindenik, gondolatával, szive min­den érzésével azért az értékesebb ajándékért élt volna, melyre Haynald Lajos, kalocsai érsek a koronázási ajándék átnyujtásakor olyan gyö­nyörűen rámutatott, amikor igy szolt: „De va­gyon ennél a föld fényes poránál értékesebb ajándékunk is Felségtek számára. Szintannyi bánya kiaknázhatatlan aranybánya áz alattvalók szive; e bányák aranya a törhetetlen hűség, mely benne hódol. S ez aranynak nem tizedét, nem ötven - nem százezerét nyújtja Felség- teknek a hálás nemzet; e bányának minden aranya, a néphűségnek s áldozatkész szeretet­nek teljes kincse Felségtek tulajdona.“ A martir-koszorus királyné, mig benne a gyermekein rajongással, mondhatni imádással csüngő anyát a sors iszonyú csapása súlyosan meg nem sebezte, annak a bányának kincseiért fáradozott; meggyőzték arról tanítói, s a nem­zet históriája, hogy akkor erős a király és a nemzet, midőn érzésekben és törekvésekben egybe van olvadva. S. L népirtó nyavalyánknak meg felsorakozott az egy- és két gyermekrendszer; az egyke, mely pár év alatt rohamosan elterjedt országos kór­sággá. Szociológusok számítása szerint nem­zetünk életfáját már-már oly erővel vágja, mi­nővel a kivándorlás. Az uj népszámlálás ezért firtatja a szomorú kérdést: valóban hanyatlik-e a házasságok termékenysége egyes vidékeken. A másik újítás arra gyűjti az adatokat, hogy a nép- és középiskolát az ifjúság közül hányán s mely társadalmi osztálybeliek végez­ték. így akarnók kikutatni, mely osztályban található aránylag kulturhajlam és erő, tehát mely osztályokat kell legjobban felkarolnunk nemzeti fejlődésünk szempontjából, mint leg­értékesebbeket. Egyebekben a régi csapáson fog haladni az idei népszámlálás is, kivéve a költségeit, a miknek egy részét (elég jogtalanul) most a köz­ségek nyakába akarja sózni az álllam. Hajtóvadászat. Nem azt a pompás sportot értjük ez esetben a hajtóvadászat alatt, melyet őszi uga­ron rendez a földesül’, a szomszédbirtokos társak örömére és szórakoztatására, hanem azt, mikor elvadult hírlapok, egy-két alakját a tár­sadalomnak kipéczézik s valóságos hajtóvadá­szatot rendeznek ellene. Lapunk politikával egyáltalán nem foglal­kozik; sem kedve, sem joga nincs hozzá. Nem is politikai szempontból tárgyaljuk az alábbi esetet! De rá kell mutatnunk azokra a sötét alakokra, kiknek egyedüli életcéljok az, hogy a békésen egymás mellett élő nemzetiségeket föllázitsák, ingereljék; s ha vannak néhol olyan nemzetiségi férfiak, kik a magyarság kulturális törekvéseiben résztvesznek, azokat kikezdjék, üldözzék, szóval: hajtóvadászatot rendezzenek ellenök. Nem régen egyszer megírtuk már, hogy jeles műfordítónk: Brán Lőrinc ellen, ki a román irodalomnak magyarra átültetésével tesz hasznos szolgálatokat, -- az erdélyi oláh lapok vehemensül támadták, úgyszólván ki­közösítették. Brán Lőrinc azonban halad tovább is a maga utján. Mint jó román, egyúttal jó magyar hazafi is s a költészet ékes virágait nem elegyíti a politika dudvái közé. Most újabban — a Nagybányán lefolyt Schönherr-ünnepélv alkalmából, - az erdélyi román nyelvű lapok ismét találtak alkalmat két román születésű emberünk ellen hajtóvadászatot rendezni, melyet alighanem innen Nagybányáról indított meg valami fővadászmester. A brassói „Gazetta Transilvania“ cimü magyarfaló újság a napokban a következő fel­hívást tette közzé: „Kérünk felvilágosítást! Nagybányán ün­nepségek között lepleztek le egy emléktáblát egy bizonyos történész, dr. Schönherr Gyula emlékezetére. Helyes! De bámulatba ejt ben­nünket az a körülmény, hogy az ünneprendező bizottságban ott szerepel két előkelő román is: Brebán Sándor és Pokol Elek. Brebán Sándor nem más, mint Alexandra Brebán, a nagybányai gör. kath. esperesség adminisztrátora; Pokol Elek pedig: Alexa Pocol, az ismert bányatulajdonos. Azt kérdezzük már most, hogy mit keres­nek ezek az urak az ilyen hazafias ünnepé­lyeken ? Valószínű, hogy nevük tudtokon kívül ' került a meghívóra; de ha beleegyezésükkel, akkor az nem egyéb, mint gonoszság részük­ről ! Minden esetben kérünk felvilágosítást!“ így szól a brassói oláh felhívás! Eközben a budapesti „Lupta“ cimü még vadabb újság, a következő cikket tette közzé: „Általad vész el Izrael népe ! Szerkesztőségünk egy magyar nyelvű meg­hívót kapott Nagybányáról, mely egy obskúrus történész megünnepléséről szól, valami dr. Schönherr Gyuláról. Kételkedve vettük a meghívót kezünkbe s forgattuk jobbra-balra, nem tudva, hogy miért küldték azt nekünk? s nem hittünk sze­meinknek! A rendező bizottság tagjai között, — kik mindnyájan hazafias tisztelettel hívnak

Next

/
Thumbnails
Contents