Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-07-24 / 30. szám
TA.ÜS^13-<3lXjä2:I és szépirodalmi hetilap. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Fomunkaíárs: RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség: Kossuth Lajos-u. 21. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula könyvnyomda-bérlete, Rákóczi=(Fő)-tér 14. ■ hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ■ ■ Ellentétek. Julius 23. Késő nyári délután van. Künn járok az illatos mezőkön. Mellettem, mögöttem csomókba, keresztekbe rakott gabonakévék, telve acélos, kemény buzasze- mekkel. Meg-megbotlik lábam a hepehupás, letarolt földön. Kövér verebek bukdácsolnak, csiripelnek, röpködnek szerte. Megittasulok a szabad lég illatától és elfáradnak lábaim. Ledülök hanyagul, gondtalanul, fáradtan egy gabona-kereszt oldalára, oda, ahova a nap perzselő heve már nem hat el, ahol jótékony árnyék van. s Es itt, távol a város lármájától, az ózonos, jótékony levegő birodalmában gondolkodni kezdek. Oly fölemelő, oly részegítő mámoros ..a csönd, hogy nem érzek magamhoz közel egyetlen emberállatot sem. Szabadon gondolkodom az emberekről, akikhez mostan olyan jóleső távolságban vagyok . . . * Az ember élete telve van ellentétekkel. De .nemcsak az élet van telve ellentétekkel, hanem minden. Ami körülöttünk van: él, lüktet, mozog, szeret, gyűlöl. Az ok és okozat közti határvonal hala- vány és elmosódott. Ellentétes minden mozdulat és mozzanat, minden cselekvés és cselekedet. R nagybányai Hírlap tárcája. ßakjiskor. Zöldzsalugáteres picinyke házon, Teteje tornyos, udvara kert. Száz oleaiuler nyitja virágát, Üveges verandán cica hevert. Este, ha alkony hinti le csókját, Zongora hangja s dal rezeg át .. . Künn a, cserepes pázsitos kertben, Összeborulnak fázós rezedák. S hogyha a dal elhangzik az éjbe, Kijön egy sápadt, karcsú leány. Fekete hajába lila virággal Fut a bágyadt holdsugár. Orgona bokrok illata szállong, Megy a leány ... az arca ragyog. Álmokat látó tiszta bakfissziv Eszménye, vágya, az este van ott. Csipkeszegélyes, zöld pici kis ház, A feledés lásd ködbe takar. Gyönyörű, édes, tiszta bakfissziv, Betemet lassan a zörgő avar . . . Feledi Margit. Minden megnyilatkozás már magán viseli a legkiáltóbb ellentétek végtelen fokozatát és sorozatát . . . Vegyünk csak egy-két példát, amit csak úgy találomra ragadunk ki a mindepnapiasság szürke keretéből, mint a pillanatfelvételek . . . Micsoda égbekiáltó ellentét van például abban, hogy egyes emberek — az emberiség túlnyomó többsége — akik véletlenül szegényeknek születtek : maguk, feleségeik, sőt igen sok helyütt a gyermekeik is, hogy betevő falatjuk legyen s hogy megélhetésük biztosítva legyen, — napestig dolgoznak, küzdenek, vesződnek. (Ez már magába véve is természetellenes állapot.) Mig aztán vanaak olyan, kétségkívül boldog halandó! is, akik ennek épen ellenkezőjeként élik le örömdús életüket . . . Ez a két kép szembeállítva igy fest: Az egyik fél nemcsak egymaga kénytelen a betevő falatért megbirkózni, hanem esetleg családtagjainak munkabíró tagja hozzájárul a kenyérkeresés nehéz munkájához. És mégis mi az eredmény? Az, hogy ha a ma elmúlt, töprengve kell a holnapra gondolniok. A kép másik oldala a szembeállításnál rettenetesen, ijesztően ellentétes árnyalatokat mutat. Itt azt látjuk, hogy a semmittevésből, a naplopásból, a munkanélküliségből milyen pompásan meglehet élni. A kis ujját sem mozdítja meg a kenyér megkeresése végett és mégis — kalács és miegyéb jók képezik napi eledelét. Ott sokan dolgoznak (ismétlem: dolgoznak) és nyomorogniok kell; itt senki sem dolgozik és sokan, igen sokan renyhe, here, dologtalan, de pompás, vig és gondtalan életet élnek . . . Elgondolkodom ezen hosszú ideig és a szivemet úgy elszoritja valamj, mintha valami vonaglana bensőmben. És arra a megállapodásra jutok végre is, hogy milyen nagy gazember az Ember! Az emberiség olyan borzasztóan ostoba és korlátolt, hogy nem tud magán segíteni, nem tudja lerázni nyakáról a temérdek vérszivó élősdit . . . Ejh! ki tehet róla, hogy ma már a legnagyobb szamár is — öszvér akar lenni . . . * Kiáltó ellentét van az ember életében a fiatalság és az öregség közti idő alatt is. Ez az ellentét igen fájó, szomorú. — Szomorú, mert a fiatalság gyorsan elvirul s az öregség tele van fájdalommal. A fiatalság gyorsan elvirul. Pedig szeretnek, ha sokáig velünk maradna. A fiatalság, a szép ifjúság eliramo- dását hiába nézzük, figyeljük könnyes szemekkel, mert ha ezen elmerengünk, fölriaszt bennünket a kérlelhetetlen élet: siess, dolgozz, küzdj! Es mi vakon engedelmeskedünk: sietünk, dolgozunk, küzdünk. És mi észre sem vesszük, mikor hajunk közé tolakodik egy-két fehér, ősz szál. - És ekkor azt mondja az élet: pihenj. Igen. Mikor Demokratikus intézmények. Irta és a „Dalegylet“ julius 23-ki estélyén felolvasta: Ajtai Nagy Gábor. Helyén valónak tartom, hogy azon bizarr ötletből kifolyólag, miként városunk kellően nem pártolt dalegyesülete mai mulatságának jövedelméből az önkéntes tűzoltóságnak is szándékozik juttatni, — • e két demokratikus társadalmi intézményt némely oldaláról megvilágítsam nem áltatván magam, hogy e mindnyájunkhoz közelálló egyesületek működésének hű rajzát tudnám adni. Azt hiszem, senkit nem feszélyez közülünk, ha e két jelentékeny intézményhez való ragaszkodásunkat hangsúlyozom, mert hisz vannak e város kebelén sokan, kik e polgári egyesületek iránt nagyobb hidegséggel viseltetnek, mint hajdan a francia forradalom iránt a királyok. Ez az ő dolguk ! Az emberrel ugyanis az aristokratikus vágyak rendszerint nem születnek, hanem csak lesznek s fokozottabb mértékben különösen ott, hol a bölcsőt még nem dajka ringatta. Az a döngicsélés, mely e bölcső felett álomba ringató gyöngeségben oszlik szét a szűk szobában, a hol a falon Kossuth apánk arcképe alatt az „Azt üzente . . .“ nehány sora fakult el, — a környezetéből kiemelkedett egyén fülében oly ritkán zsong vissza, pedig igazán nem érdem az, ha valakit istenadta képességei magasabb polcra emelnek. Hagyjuk mi ezeket, kik a maguk csinálta egyszerű füzfasipot fujdogálták még gyermekkorukban s mezítláb kergették a pillangót, ősszebeborult fővel pedig kir. és udvari tanácsosság után bomlanak s legellenállhatatlanabb zenéjük az aranyak csengése. A szegénység rendszerint demokratikus, úgy a gyermekkor is; ám a vagyon, még a legkisebb is, aristokratikus hajlamokat szül, az embereket szinte kis csoportokba tagolja szét meglévő mennyisége szerint. Ebből lehetne igazán egy dal-skálát kivágni, fel egész a csillagokig, vagy a mi azzal a zsidó bankár szemében egyenlő, egész a báróságig! A szellemi és erkölcsi életben már kevesebb a fokozat, bár aristokratikusabb önérzetet ritkán láthatunk, mint azét a gyermekét, ki nevét már le tudja írni, mig nagymamája csak a rovásokból tudja meg az eladott itcetejek számát. A szóban forgó két intézmény az, melyben születés, összeköttetés, atyafiság, vagyoni és szellemi tekintély mind nem dominálnak; egyedül a képesség az, mely az egyénnek az intézmény keretében megbecsült súlyt kölcsönöz. Ezen különleges helyzetében azonban mindkét egyesület kifelé aristokratikus, mert érzem és tudom, hogy a tagok bizonyos fölénynyel mosolyognak át rajtunk s tisztes polgári foglalkozásunkat csak arra valónak tartják, hegy jegyet válthassunk a dalestélyre. Itt csak mi lehetünk a dalosok énekére kíváncsiak, pedig nem tehetünk róla, hogy még hanganyagunkban is szűkölködünk s közönséges demokraták vagyunk, Lapunlt mai szama G oldal.
