Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-05-08 / 19. szám
2 UNT ÍVS V 13áll Fal Hírlap 1910. május 8. megfontolással kell törekedni arra, hogy az indulatok, szenvedélyek helyes mederbe terelődjenek. -Ntdiéz dolog a szerény megelégedést mindenütt meghonositani, ámcíe ha a mainál csak valamivel több eredmény is mutatkozik, már ez is siker. A gyilkos vágyak terjedését csak úgy lehet ellensúlyozni, ha minden arra hivatott tényező törekedik arra, hogy a közállapotok alapja ne a telhetetlenség, hanem a szerénység legyen. A magyar fürdőkről. Nemsokára megkezdődik a fürdőzés. Azok, kik kedvező vagyoni körülmények közt élik napjaikat, - már most töprengenek azon, hogy hol költsék el felesleges pénzüket ? A külföldi nagy hangú hirdetések özönével árasztják el az országot, a magyar fürdők reklámja csak szerényen húzódik meg valahol a kishirdetések közt, vagy a vasúti állomások sötét várótermeiben. S aztán ilyenkor végig búg a magyar lapok siránkozása is ilyen formán: „Miért nem járunk mi idegen helyett hazai fürdőkbe ? mikor ezek százszorta jobbak!“ Hiába való siránkozás ! A könnyelműség, a nemtörődömség viszi a magyart a külföldre. S ha valaki okát kérdi ennek, — a fürdöző kígyót békát kiált a hazai fürdőkre. Eszembe jut az egyszeri magyar nagyúr, ki halálos betegség csiráját hordta magában s ki egyszer egy híres külföldi fürdőorvosról olvasott valami csoda gyógyításokat. Nosza kapja magát s elindul a külföldre, hogy őt is gyógyítsa meg a csodaorvos. Meg is érkezik 3 napi keserves utazás után s megvizsgáltatja magát. A csodaorvos pedig nézi-nézi páciensét s végül azt mondja neki: „Uram! van Magyarországon egy fürdő, úgy hívják, hogy Sztojka; menjen oda, ott bizonyosan kigyógyul bajából. Vagy talán nem tetszik tudni, hogy hol van az az ország? Valahol túl a világ végén, Ausztriában, a Kárpátok alatt, úgyis szokták nevezni, hogy Tzigány ország. Megkapja, csak kérdezősködjék!“- Köszönöm, — felelte a nagyúr, - hiszen én is épen Tzigányországból való vagyok; esténként számoljuk. Ezüst kalapácscsal meg- megkopogtatjuk. Viola nem felelt, belátta : hiába. Könyezve könyökölt Íves ablakába s nézett le a völgybe. Köd volt. Alig látta, de sejtelmes vágya kitalálta mégis, hogy ott most a tavasz diadalát üli. Mit nem adott volna, hogy közelről lássa. De mentői jobban vágyott, annál jobban tudta, hogy hétszer hét bástya választja el tőle. De már nem mert szólni, mert Dorgonyi Boldizsár újra rettenetes rossz kedvű volt (mint mindig, a mikor sárkánylesre készült). Pedig titokban repesett a szive az öreg vadásznak, mert végre-valahára hírül hozták neki, hogy az az óriási sárkány, melyre évek óta vágyakozott, ott rejtezkedik ni, a nagy mocsár táján. Miután egész házanépének kiadta a parancsot, hogy igy legyen meg úgy, a mig ő vissza- jő, a búcsúzás percében megölelte leányát s gyöngéden intette: — Jól vigyázz magadra és várj szépen reám. Ki ne mozdulj addig ! Itt a vár elég nagy, járhatsz-kelhetsz benne, de a kapuján túl megtiltom, hogy lépjél! Féltelek kislányom! Mert nagyon szeretlek. De ha majd visszajövök a sárkány bőrével, majd akkor tervezünk; mit nézzünk, mit vegyünk, merre vigyen az út. Majd meglátod, lelkem, milyen jó dolgod lesz ! Elindult Boldizsár. Fegyver a kezében, apai szeretet jóságos szivében. S mig csak várát látta, vissza-visszanézett : vájjon kis Violám, lelkem szemefénye, melyik ablakból nézeget utánam ?... Jó kis leány, nem fog parancsom ellen véteni s türelemmel vár rám a mig visszatérek. S várt is megadással, ha nem türelemmel. Elhaladt a tavasz, nypmába jött a nyár. Forró szelek jártak. Érett lett a gyümölcs, aranyos a kalász. S csak messze az erdő legszélén piroslott még a pipacs, de, a várhoz közelebb, már kezdett a fű avarba fordulni s a füzike bibor virágai helyén, imhol, ezüst pelyhecskék foszladoztak. majd csak megtalálom a térképen valahol! - S azzal visszafordult külföldről s haza jött a lenézett fürdőbe, hol teljesen meggyógyult s máig is él, ha meg nem halt. (E sorok Írója is a sztojkai víznek köszöni visszanyert egészségét.) Hát ebből az ártatlan adomából sokat tanulhatunk! Valami elszomorító van abban, hogy büszkélkedésből, tüntetésből nem tudjuk magunkat emancipálni a külföldtől s azt hisszük, hogy a magyar fürdők Istenadta kincse, — értéktelen tár! Ne ámítsuk egymást s ne engedjük félrevezettetni magunkat. A balneológia, a vegytannal és geológiával párosulva bebizonyította, hogy Magyarország a gyógyforrások hazája. Ha van valami hiba, úgy az a bérlők kapzsiságában, a rossz kiszolgálásban s a kétes tisztaságban leledzik. De már ezen a téren is óriási haladás van mindenfelé. A fürdőtulajdonosok erélyesen ellenőrzik a bérlőket s a közigazgatási hatos'gok a kapzsiság meggátlá- sára, s a tisztaságra különös gondot fordítanak. Azért még egyszer azt mondjuk: a ki fürdőzni akar, — ne menjen külföldre! Ezzel tartozunk a hazafiságnak is! A munkáskéz értéke. Brüsszelből érdekes és megszivlelésre érdemes hirt hoz a táviró. Egy Charles nevű jumeti üvegmunkásnak nemrég levágta karját I az államvasutak egy mozdonya. A munkás kártérítési pert indított az állam ellen, s mivel be tudta igazolni, hogy havonkint 600 frankot, vagyis közel 500 koronát keresett a keze munkájával, a charleroi törvényszék 105,084 frank kártérítést Ítélt meg Charlesnak. Belgiumban tehát a munkás karjának értékét 100.000 frankra becsülik. Hogy ezt a jelentőséges hirt egész valójában megértsük, tudnunk kell, hogy Belgiumban j ; csaknem hihetetlenül virágzik az üvegipar, s az | ezen a téren működő munkások nagyon szépen keresnek. Még tiz évvel ezelőtt nem volt ritka az olyan munkás, aki 1200 -1800 frankot keresett havonként. Ezek a munkások — hisz tehe- j tik - úri módon is éltek, s a pezsgős vacsorák, költséges kalandok épen nem tartoztak a nagy j A Dorgonyi Boldizsár leánya el-elszoruló szívvel kérdezgette.-Mégse jő a nagyúr? Néha-néha aggasztó sejtelem markolt a | szivébe : Hátha meg se jő addig, mig virágot szedhetnék ? De egyszer, egy késő augusztusi reggelen, a várnak mindenik tornyából felharsant a kürtszó. Nagy öröm volt erre. Mindenki sietett az j érkezőt várni. Megjött a mi urunk! Csakhogy megjött újra! Viola remegve ment az apja elé. Ott közeledett már a vár kacskaringó útján. Kissé görnyedtebb lett s a szakálla hosz- szabb s talán talán, mintha az egyik lába meg is bénult volna. De keze, hatalmas markolással fogott egy kötelet, melynek másik vége egy óriás szörnynek a kopoltyújába volt görcsre göbözve. — A sárkány, a sárkány! — ujjongott a népség. — Nézd csak milyen hosszú ! Van hat öl! azt mondom !. . . Nézzétek ! mintha egy darab szivárványt húzna maga után a nagyúr, úgy ragyog, úgy fénylik az a pikkelyes szörny. Vájjon nem harap meg? Ejh, dehogy is harap! hiszen a jó urunk régesrég megölte. Dorgonyi Boldizsár kevélyen mutatott becses zsákmányára. — Megöltem. Az enyém ! S hogy Viola véletlenül közel lépett hozzá: Senki ne érintse ! — dörgött rá az apja. Viola nevetett, bár fájt a rászóllás. — Dehogy is érintem ! Kedves drága apám, csakhogy itt vagy újra! Már féltem, remegtem, hogy elmúlik a nyár és te nem jössz vissza ... De most már hogy itt vagy, úgye megengeded, hogy á váron kívül, virágszedni menjek ? Dorgonyi Boldizsár nagyon csodálkozott: — Mit beszélsz leányom? Virágszedni? Minek? V ritkaságok közé a munkásvilágban. Azóta az üvegfúvó iparban is teret foglaltak a gépek, a mi a munkabér leszállítását vonta szükségkép maga után. Mindazonáltal még ma is nagy azoknak a munkásoknak a száma, akiknek havi keresete eléri, sőt meghaladja a 600 frankot. Belgiumban különben hozzá vannak szokva a magas munkabérekhez s a fenti hir legfeljebb a mi munkaadóinkat fogja kellemetlenül érinteni, a kik bizonyára ludbőrösen gondolnak arra, hogy a munkabér emelkedésének s a munkáskéz megbecsülésének korszaka nálunk is elér- kezhetik. Kétség sem férhet hozzá, hogy a világ e fordulásán etikai szempontból csak örülni lehet. Régi igazság, hogy a hatalmasok, a gazdagok jólétét a munkáskezek ezrei teremtik meg. Ezt eddig nem igen vették fontolóra sem az egyik, sem a másik oldalon. Sőt az egyiken még most is kézzel-lábbal tiltakoznak az ilyennemü felfogás ellen, s ügyész után kiabálnak, ha valaki ily „tévtanokat“ mer hirdetni. A másik oldalon - évezredes keserű tapasztalatok s a maguk kárán — rájöttek erre az igazságra s immár elég nyomatékosan hirdetni is merik. Nálunk, ahol nagyon sokan vissza szeretnék állítani a jobbágyság intézményét, a dzsentri- és lateinergőg országában még sokáig nem fogják értéke szerint díjazni a munkáskezet, sem pedig azt, amit ez jelképez, a munkát. Sem az anyagi, sem a szellemi munkát. Hisz nálunk még ma is az a legbecsültebb, a legelőkelőbb foglalkozás, ha valaki őseitől rámaradt birtokainak jövedelméből él meg s abból uraskodik. Hisz nálunk még ma is nemcsak a keze munkájából élő munkást, hanem a szellemi munkást, a „Skribler“-.t is megvetik és lenézik! Ebben rejlik tehát a külföldről érkezett hir horribilis jelentősége. Megtanulhatjuk belőle, hogy virágzó, művelt s jólétnek örvendő államokban mekkora értéket tulajdoníthatnak egyet-' len munkáskéznek. Sőt ebben a törvényszéki Ítéletben, mely az államot kötelezi kártérítésre, benne van annak elismerése is, hogy .az állam virágzása és jóléte egyenesen a munkáskéznek köszönhető. A sok ezernyi munkáskéz milliónyit ér, melyet meg kell becsülni, s meg kell védeni minden ellenséges támadás ellen! a k — Apám ! múlik a nyár, gyérül az alkalom... — Ejh ! ha múlik, múlik ! Most nem érünk reá. Jer csak velem rögtön a lovagterembe s mig én a sárkányt nyúzopi, te mesélgetsz nekem . . . Úgy unom a magányt . . . Viola sóhajtott, sirt is nagy titokban. De azért szófogadón ült szembe apjával s nézte, hogy miként bánik el a leölt szörnyeteggel. Forgatta, vakarta, erre arra tette, mindenik pikkelyét külön mérecskélte. — Szinarany ez mind-mind, dünnyögte magában — s ilyenkor nem vette észre, hogy Viola sóvár tekintettel a távolba néz. Már közel volt az ősz. Hervadt, fakult minden ott künn a világban. Vájjon érdemes még oda, messze vágyni ? tűnődött fáradtan. De hátha, hátha mégis ?j Félénken megszólalt: — Édes apám menjünk. Ha még ma indulunk, ott a tarlók között, egy-két szál virágot tán mégis találok. — Hogy mennénk! - förmedt rá Dorgonyi Boldizsár. - Mily hálátlanság tőled ilyet még kérni is ! Pedig hát jól tudod, hogy napestig miattad fárasztóm itt magam s hogy a sárkányt még csak félig nyúzhattam meg. November lett. Fagyott. És ekkor egy napon elkészült a munka. A sok arany pikkely mind-mind megszámlálva, zsákba gyűjtve állott. — Na, ha most kedved van a virágszedéshez — igy szólott a nagyúr, — nem bánom, elviszlek. S egy füttyentésére száz ló felnyergelve, bársonyos nyereggel, skófium csótárral állt a vár udvarán. Dorgonyi Boldizsár jókedvőn kiáltott : >9 — Induljunk leányom ! Nos hát ? Sies, menjünk ! De halvány ajkakról halkai jött a válasz : — Ne fáradj, jó atyám. Elkéstünk - havazik ... Utányomás tilos.
