Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-01-02 / 1. szám
TÁHSADALMI és szépirodalmi hetilap. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Fomunkatársak: Révai Károly, Fliesz Henrik. Szerkesztőség: Kossuth Lajos-u. 21. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula könyvnyomda-bérlete, Rákóczi-(Fő)-tér 14. hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ------- . Ma radunk a régiben. — Irta: Ajtai Nagy Qábor. — Olvasó közönségünknek lapunk hetenkénti kétszer való megjelenését Ígérte kiadónk. Sajnos, ezen Ígéretét még most nem honorálhatjuk, mert a szükséges előkészületeket az idő rövidsége miatt meg nem tehettük. Maradunk a régiben, a mi lapunk megjelenését illeti; ám szerkesztésében óhajtunk egyelőre tudatos következetességei előrehaladni, hogy olvasóinkat fokozott igényei tekintetében lehetőleg kielégíthessük. Programmot nem adunk. Princípiumainkat ismerik barátaink és ellenségeink, jóakaróink és irigyeink egyaránt. Támogatásukat épugy várjuk az elkövetkezett uj esztendőben is, mint gáncsukat és aknamunkájukat. Ez óvatossá tesz bennünket és lelkiismeretünket tisztán tartja, a támogatás bátorít és meggyőződésünk hirdetésében állandóan ébrentart. Maradunk a régiben! A köz- és társadalmi életnek az együttműködést és együttélést érintő külső vonatkozásaiban, melyek városunk és az egyén közös javait illetik, ezután is az önzetlenséget és az érdekek olyan összhangját fogjuk hirdetni és teljes erőnkből munkálni, minő harmónia lelkűnkben cseng! Egyéni mérték ez és viszonylagos, ámde sokkal megbizhatóbb zsinórmértéke az altroistikus munkálkodásnak, mint a minőt a köz- és társadalmi élet folytonos szemléletéből kialakuló képzetek adnak, mert ezekben — sajnos — nyoma sincs az állandóságnak, még kevesebb jele a következetesen kitartó és tettre is kész meggyőződésnek, mely időjárás- szerüen változik. Ezzel szemben is maradunk a régiben! E tekintetben igazán nem haladunk a korral, mely évenként mindjobban és jobban megalkuszik az egyénre kedvező viszonyokkal, melyek rendszerint anyagi, néha dekorális becsvágyának érvényesülését lehetővé teszik. Sok hering is elfér egy hordóban s olyan sokan nem átalják magukat egészen meglapositani, csakhogy még beleférjenek a közös tartályba ! Megmaradunk a régiben! Künn az éltető levegőben, mely kellemes derűjével, üde szellőjével, zugó viharával mindig élteti az egészséges gond' 'Ikodást, a tetterős életkedvet, a férfias nyíltságot, a mire legalábbis annyi szükség van, mint a pipafüstös, sötét közös szobára, hol szellőztetés nélkül őrzik az egyre sürüdő meleget, mely mellett mindig többen és többen aszalódnak egy gondolatra. E gondolat színezetét mindig a közérdek adja, tartalmát azonban kevésbbé ! Megfordítva se volna még egészen jól, de jobb volna, ha a köz javának önzetlen mukálása lenne a vörös fonalként mindig tovább húzódó gondolat tartalma! Köz- és társadalmi életünkben is megmaradt minden a régiben, csak régibb lett! Mi azonban újabbakká lettünk! Erősebb lett meggyőződésünk, miszerint ma lehet épen legkevésbbé mondani, hogy minden úgy van jól, a hogy van. Kisebb körre s igy világosabbra húzódott össze tudomásunk, hogy sem mint abban a hitben ringathatnók magunkat, miként tudatosan taposott mederben hömpölyögnek tova közügyeink, viharverte hullám nélkül, fenékig átlátszó tiszta nyugalomban! Erősebb lett a kétségünk, hogy a közélet őrszemei nem csak lidércfénynyel világitnak-e ? Ezek az őrszemek egyenkint alusznak ki, ép a mikor helyzetük erősödik. Milyen természetellenes jelenség is" hogy a láng épen akkor lobban el, mikor legjobban táplálják! Maradunk a régiben! Mert jobban járnak ugyan a köz és társadalmi élet munkásai, kik nem emésztik fel sem az Istentől, sem mástól, bárkinek hívják: sokadalomnak, egyesületnek, városnak vagy pityipalkónak - nyert javaikat a közönség szolgálatában, mégis lapunk nem osztozhatik ezen felfogásban, mert létének alapját és életének fenmaradását az igazság mellett való törhetetlen állásfoglalása képezi. Ez az igazság pedig épen oly örök, mint a minőnek a közösség erőviszonyában jelentkező igazság — látszik. Lapunk nem ez utóbbi látszat ellen küzd, hanem az alatta lappangó lényeg ellen. E küzdelmében gyakran elközelit ahhoz a pontR nagybányai Hirlap tárcája. Le a fegyverrel! — Irta: Alexy Elza. — A kis érckongású harang reggeli ájtatos- ságra hívogat. . . Együgyű hanghullámocskák, mily üdvös a ti működéstek. Elosztlatjátok az emberek munka és fájdalom tanyája körül kóvály- gó anyagiasság páráit s helyébe odalopjátok a magasabb önmegismerés égi érzelmeinek rezgését. A tél álmos leple alatt szunnyadó falu megmozdul. Az egyhangú fehérség között fekete pontok bukkannak föl. Majd jól ismert alakok kocognak el ablakom alatt. Lépésükből, mozdulataikból találgatom, hogy ki-ki milyen terhet visel a lelkén. Másodikat harangoznak... A szomszéd ház rácsos kis kapuja kicsapódik. Egy nagy újfundlandi lohol neki a homálynak. Utána egy lámpás, meg egy kámzsás katonabunda tűnik fel. A pislogó fény mellett is egész jól kivehető a viharverte aggastyán mellén a negyvennyolczas diadalérem. Mennyi vérnek, mennyi szivszaggató fájdalomnak, mennyi örömrivalgásnak szimbóluma ez a jelentéktelen kis fémdarabocska. S most e csillogó aranyérem, melylyel a testvérgyilkosságot fizetik, itt függ egy elaggott emberi romon jelezve, hogy egyszer alatta is oroszlánsziv tombolt és harci kedvtől duzadó izmok feszültek, hogy védelmére keljenek mindenért, mi szép, szent és nemes. Gyakran mondogatja az öreg kapitány mókás panaszkodással, hogy neki nincs senkije kire e diadalérmet — a harc tüzében megedzett lelkének e nemesi oklevelét — hagyományozza. S ha ilyenkor - mint a tegnap is - visszahúzom kezemet az övéből és kutatni kezdem, vájjon hány testvérét gyilkolta meg ezért a kis fityegőért, akkor elborul az arca és mély gondolatokba merül. Talán most is e kérdés fölött töpreng, mert ahogy fáradt fakó szemeivel föltekint ablakomra, valami büszke dac ül fonnyadt szájszögtetei- ben. Máskor oly szelíden csengő hangja most oly részvételenül, oly harsányan, veti oda: „Adjon Isten jó reggelt!“ hogy megrezdülnek bele az ablakok és ezzel együtt idegeim is Nem tűrhetem egy percig sem, hogy valaki nehezteljen reám. Szerintem ez a haragvó lelkét közvetve az isteni egységet megtámadó veszedelmes betegség. Tehát néhány pillanat múlva künt termek az öreg kapitány oldalán. Jó ideig egyikünk sem szól, csak szép csöndesen ballagunk egymás mellett, de érezzük, hogy gondolataink szálai kezdenek együvé fonódni. Az út elkeskenyedik és én hátramaradók. A kis mécs ott abban az aszott kézben vakító fénysávokat szór a hólepte útra ; de a kapitány meghajlott termetes alakja egészen elveszi a világosságot az ösvényről. E kétes világosság még jobban megtéveszt, mintha teljes homáty- ban járnék, hol jobbra, hol balra botorkálok. Közben egy gondolat villan át agyamon : e mécs parányi lángjához hasonló világitó fénypontocska a lélek, a földi váz nagy tömegéhez képest. Ép azért az emberi test gyakran olyannyira elnyeli, szétszórja a lelki világosságot, hogy a vigyázatlan felületes szemlélő csak az anyagot láthatja, így rendszerint egyedül a teremtményt veszszük számba, egyedül az eredményből Ítélünk, a helyett, hogy annak rejtett okai, teremtője után kutatnánk. . . Erre az öreg kapitány szava csendül bele gondolataimba. De azért én még sem vagyok gyilkos!... Egész éjjel kisérteni járt hozzám a vád. Sokat, sokat gondolkoztam fölötte. Nem, nem, az lehetetlen! Hisz a rosszakarat mindig távol állott tőlem. Azután nem is önérdekből küldtem a másvilágra ellenségeinket, hanem egy nagy, egy szent célért. Vájjon cél-e. . . vagy nem inkább közérdek? — vágok vissza nagy hidegen. — Vájjon ama hazaszeretet, mely vért szomjaz, isteni-e, szent-e ? A magasztalt közcélok nem-e inkább a tömeg, de kivált a vezetők érdekeiből összeverődőt nagy elégedetlenségek? Miért nem nyújthatnánk egymásnak békejobbot az örökös csatározás és testvérgyülölet mellőzésével. Nemde a „Miatyánkban“ naponként könyörgünk : „Add meg nekünk a mindennapi kenyerünket és bocsásd meg a mi vétkeinket“. Naponként megLapunls. mai száma lO OldLal.
