Nagybányai Hírlap, 1909 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1909-12-19 / 51. szám
2 Nagybányai Hírlap 1909. december 19. nagy kérdések körébe vonta. A kasztrendszer, mely a tudományt és technikai haladást kisajátította, megszűnt és a társadalom legalsó rétegei is megmozdultak, sőt emelkednek és részt kérnek a tudomány, művészet, jog és szabadság közkincseiből. Itt van a nemzeti érdek kiszögelése. Itt kell foglalkozni az eddigi elfeledett, kevésre becsült tanítóság sorsával, itt kell az ő erejüket becsülni, itt kell jogaikat méltányolni. A tanítók helyzetét megjavították. Igaz, hogy a javítás nem teljes, de reménysugara annak, hogy a javítás munkája, mely megkezdődött, nem fog abban maradni, hanem folytatódik, mert e javítás nem befejezett, csak megkezdett munka. Ezzel szemben a tanítótól fokozottabb munkásságot, nagyobb odaadást kíván a társadalom. Elvárja a tanítótól, hogy ne csak az iskola falai között, hanem azokon kívül is neveljen, tanítson. Megkövetelik tőle, hogy a nép számára közgazdasági, szociális előadásokat tartson. Elvárják, hogy aktiv szerepet vívjon ki a társadalmi élet minden mozzanatában, hogy a népnek ne csak a szellemi, de az anyagi életét is kormányozza, vezesse. Mert ha az újabb idők szociális irányzata minden oldalú törekvéseinek központjába a népet állította, — akkor a néptanító is már természetszerűleg szociális faktorrá lett, aki hűen és igazán teljesítve hivatása kötelességeit, valódi áldása lehet népének és hazájának egyaránt. A tanítónak ott kell tehát lennie mindenkor és mindenütt, ahol a népről van szó, már pedig manapság minden a „nép“ érdekében történik. Ott kell állni és meggyőződéssel védeni és támogatni a népet, mert ez a jelszava: „Istenért és a népért!“ Meg kell tehát reformálni ez irányban a tanítóképzést. Az önképző körök, melyek a tanítóképzők kebelében létesültek, nem pótolhatják többé a szakszerű szociológiai oktatást és nemcsak arra kell képesíteni azt a tanítót, hogy az iskolán belül, hanem hogy künn az élet árjai közepette is megállja helyét, hogy nem csak akarjon, de tudjon is tenni és működni: „Istenért és a népért!“ Haladjunk a korral! Igen, ne legyen a nép az, ami volt ötven évvel ezelőtt, hanem legyen felvilágosodott, tisztalátó kulturnép. A magyar népnek már veleszületett ősereje, józansága és okossága csak biztosíték arra, hogy a komoly, céltudatos , a haza javára szolgáló tanítás és felvilágosítás nem lesz érdemtelen munka. És néhány évtized múlva már a külföldön sem fognak bennünket „Balkánállam“-nak, „csikósok és kanászok“-nak titulálni. A modern szociális népnevelés tehát elsősorban a tanítók vállaira nehezedik. És ha e munkájuknak igyekszenek megfelelni, a magyar társadalom azt nem fogja közömbösen nézni, — az őszinte nemzeti hála nem fog elmaradni. Meghívó a Teleki-Társaság 1909. évi december hó 26-án d. e. 11 órakor a városháza tanácstermében tartandó X. felolvasó ülésére. Tárgy sorosat: 1. Elnöki előterjesztések. 2. Értekezés. Székfoglaló. Tartja: Székely Árpád r. tag. 3. Költemények. Irta es felolvassa: Fliesz Henrik r. tag. 4. Elbeszélés. Irta és felolvassa Révai Károly r. tag. Vendégeket szívesen látunk. Nagybánya, 1909. december hó 19-én. Fliesz Henrik, Révai Károly, titkár. elnök. Karácsonyi vásár. December 18. A nőegylet nemes, széplelkü tagjai az idén is hódoltak a szeretetnek. Nem igen ütötték a nagydobot. Reklám nem szükséges még ahhoz, hogy a szív, az őszinte lélek megtalálja azt az utat, mely a legnemesebb boldogság honába vezet, ahol a szegények köny- nyeit áhítattal letörlik. Sokkal nehezebb ez a szórakozás, mint sziveket szertetépni és kéjelegni az emberiség nyomorult voltában. . . * Mélyen megilletödött szívvel és őszinte tisztelettel gondolunk azokra, a kik a december 11-én megnyílt karácsonyi vásárnak hűséges és nemesszivü sáfárai voltak. Dr. Kádár-Aüt&\: né, ez az~ igazi nagyasszony, a szegények, ügyefogyottak szerény pártfogója önzetlen büszkeséggel tekinthet vissza a három napra, melynek minden felejthetetlen percének elsősorban az ö fenkölt szive adja meg varázsát. Tevékenységét, buzgóságát, a modern kor tülekedésén tulemelkedő lelkületét csak a hódolat illeti meg. És dicső vállalkozásában, önzetlen fáradozásaiban fáradhatatlan kísérője, munkáságának megfelezője : Szőke Béla plébános az egyesület agilis titkára, ki maga részéröl mindent elkövetett, hogy az idei vásár is méltó utódja legyen az előző évieknek. Miláttuk, hogy ez a széplelkü papember mennyit fáradott, mennyit dolgozott . . . Legalább is annyi iratot intézett el két nap alatt egymagában, mint három egyházmegye ... És amikor hajlékában boldogan számolt be azokról a könnyekről, miket a, nőegylet letörölni fog, nagyon megilletödve, mélységes tisztelettel szorítottam meg ennek a férfiúnak kezét, aki Krisztus tanát nemcsak a szószéken, de az életben is gyakorolja. * A Kaszinó közismert áldozatkészségéből termeit díjtalanul bocsátotta a Nőegylet rendelkezésére. És a tevékeny rendezők az olvasóterem minden talpalatnyi helyét pompásan használták ki. Gyönyörű dolgokat láttunk. Valami csodás, önfeledt hangulattal léptünk a terembe s ha néha a kiállítókat s nem csak a kiállitottakat csodáltuk, azért még a jótékonyság Nemtője nem igen szomorkodhatik. Szeretnők, ha ez a toll valami nagyon szép, nagyon uj és mindenkinek szivét megs hallgatag beleegyezéssel félre ..fordulni attól. Uram ! ez nem férfias eljárás ! Ön éppen olyan bűnrészes, mint a nő ! Aztán ha az az ifjú csábitó olyan lenne, ki számot tesz a társadalomban. De egy semmi, egy null ! Tudja-e Ön, mi az a nulla a mennyiségtanban ? górcsővel alig látható paránynál is kevesebb. Semmi! Igaz ugyan, hogy ön azt állítja, miszerint a semminél is lehet valami, vagy valaki kevesebb. Ebben önnek tökéletes igazsága van. A semminél kevesebb, a minus egy. Hát az ön nejének az is jó, ki a semminél is kevesebb ? Nekem úgy tetszik, hogy az ön hallgatásának nagy és fontos oka van. Ön hallgat mert bűnös. Nem tudom teljes bizonyosságai, de valószínű. Igen ám, de ez még nem ok a hallgatásra. A férfi botlása rut dolog, de a nőé végzetes. A férfi sok lépést tesz a a bukásig, a nő csak egyet lép s utoléri a férfit, sőt el is hagyja. Uram ! ébredjen delejes álmából ! íme ujjal mutatnak önökre az emberek ! Még azok is, kik gz életben százszor botlottak. Sőt azok leginkább. A legsujtóbb Ítéletet azok szokták mondani, kik nyakig úsznak a szennyben. A tisztának minden tiszta. A becsületes soha sem keres akarattal másban becstelenséget !“ . . . A könyv reszketett Kardos Aladár kezében, s arca bíbor pírban égett. Miért kellett ezt éppen neki elolvasnia ? Mintha a regényíró egyenesen az ő számára irta volna a fön- tebbi sorokat. Letette maga elé a könyvet, lehunyta szemét és gondolkodott, Lezárt szemekkel is száz gúnyolódó ördögöt látott maga előtt. Látta barátjainak szánó mosolygását. Látta nejének egykori barátnőit, ismerőseit, kik ki térnek utjából, alig akarják megismerni. Még megjegyzéseket is hall. Egyik szép asszony különös, bántó hangnyomatékkal szól a másiknak: Ki az a feltűnő személy? Mintha nem ismerné! Pedig évekig jó barátnők voltak. Szörnyűség! ez a regény részlet szórul- szóra ráillik az ő jelenlegi családi állapotára. Mert, hogy neje letért az egyenes útról, azt jól tudta. Sőt büntetőleg édes egyetértésben, karonfogva sétált nejével, hogy a gyanúsító ajkakat elnémítsa. Még inkább nevettek rajta. Sokszor azt hitte : meg kell őrülnie ! De azután megint csak nyugodtan tűrte a gyalázatot. Igen, mert ő is nagy bűnös volt. Néha elgondolkodott azon, hogy hát any- nyira romlott az ő lelke, hogy még fölháborodni se tud kellően, az ilyen dolgokon ? Pedig mint szerette valaha nejét! Szembe szállt családjával, rokonaival! Inkább azokkal szakított, csakhogy nőül vehesse azt a nőt, kit magának kiválasztott. S ime, rövid pár év alatt, a szerény igé- [ nyü leány, kit fölemelt magához, megcsalja őt j egy közönséges, neveletlen suhanccal, kitől a | gavalléria legelemibb szabályainak ismeretét sem lehet követelni: a hallgatást! Igen! fölemelte a nőt magához, mert annak társadalmi állása mélyen alatta volt. S most ez a hála, ez a köszönet! Pedig, ha mélyebben gondolkodik, nagyon természetesnek találta volna. Visszavágyott oda, honnan fölemelték ! A bogáncs nem tőr magasra, az ég felé. Az csak a fejedelmi tőrzsü fáknak tulajdonsága. Amaz lehajtja fejét a föld sarába. Újra kezébe vette a letett regényt s ismét elolvasta a fentebbi sorokat. Különös! Minden sor vastagon alá volt huzva irónnal. Ki húzta alá? Megütődött. Ez az ‘ő tulajdona, senkinek még nem adta olvasni. Pedig valaki már olvasta e könyvet s e sorokat célzatosan húzta alá, igen, hogy neki is szemébe I tűnjön s figyelmét fölhívja reá. írón volt ugyan az ő kezében is, de ő maga ezt nem tette, nem tehette. Vagy talán az asszony ? Képtelenség! Csak nem lesz magának árulója. Ki tette ? Ki tehette ? Felugrott az asztal mellől s izgatottan járt fel és alá a hosszú folyosón. Neje nem volt otthon. Hol volt ? Mit tudja ő ? Nem szokta neki bejelenteni, a mikor távozik. Talán megint légyotton? Valószínű? Bizonyosan megint azzal a suhanccal barangol a mezőkön, vagy az erdők sűrűjében. Tavasz volt. Szerelmes, édes, mámoros tavasz. A jázmin bokrok telistele virággal, melyek kábító illatot terjesztettek. A fák lombjai öszszeborultak s mámorosán csókolgatták egymást. A fakadó virágok mosolyogva integettek jobbra, balra. Két szép rozsabimbó : egy piros meg egy haloványsárga összehajlott, az enyhe szellő fuvalmára s szemeláttára megcsókolta egymást. A szomszéd galambdúcból egy rozsdavörös galamb odaröpült a folyosóra s szerelmes bugással csalogatott egy hófehér kontyost. Jött is azonnal s Aladár látta, hogy szemérmetlenül elkezdtek csokolózni. Egy szép aranyszáru pille hintázva közeledett a jázmin bokor felé s lassan -rá szállt egy hófehér virágra. Egész teste reszketett a gyönyörtől. Ugyanazon pillanatban villámgyorsan szállt alá párja is s kéjes peszketéssel rá szállt a virágra. A két pille egy hosszú, édes csókban egyesült egymással Enyhe, balzsamos szellő megingatta a lombokat s egy fényes sötét levél eltakarta a szerelmes párt, Aladár szemei elől. A vér ismételten arcába szökött. Mindenki szeretkezik ! Fű, fa, virág, galamb, lepke ! Mindegyiknek van szerető párja. Csak őt hagyta el az az asszony, kiért egykor oly lángolóan epedett. Vájjon hol van most ? Mitcsinál ? Tán ott pihen másnak karjaiban, s kacagja a megcsalt
