Nagybányai Hírlap, 1909 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1909-04-25 / 17. szám
tAhsadalmi É3S szépirodalmi hetilap. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkes rő-tulajdonos: Dr. AJTAI Nf GY GÁBOR. Főmunkatárs: JENEY GYULA. Szerkesztőség: Kossuth Lajos-u. 21. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula könyvnyomda-bérlete, Rákóczi-(Fó')-tér 14. —— hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ■ ■■ Alakítsunk műtársulatot. Az Orsz. Képzőművészeti Társulat ez évben két vidéki városban rendezett kiállítást. A Nemzeti Szalon minden évben küldi tagjainak válogatott képsorozatát a vidékre, hogy a vidék is lásson abszolut- becsü műveket s hogy a vidék is jusson olcsó s igazán jó képekhez, szobrokhoz. A Mienk művészeti társulat s az előbb említettek itthon, a fővárosban és a külföldön is igyekeznek működésüket megkedvelteim s az általuk vallott Ízlésnek híveket szerezni. S már ebből látni, hogy a központi művészeti egyesületek hivatásuknak megfelelő munkát végeznek. Egészen szépet, vagy kevésbbé szépet terjesztenek, ízlés dolga, de kulturmissiót teljesítenek. E munkában természetesen a vidék is többé-kevésbbé segédkezik, mert csak olyan helyen rendeztek kiállítást a központi műegyesületek, hol vidéki műegyesület is van, mely fáradságot megosztva, karöltve igyekszik a fentemlitett egyesületekkel együtt a kulturmunkát végezni. Hiszen csak úgy lehet valakit oktatni valamiben, ha az maga is hajlandó a tanulásra. Csak úgy, ha ő maga is fárad annak eléréséért. Annak a megvilágítására hoztam fel mindezeket, hogy mennyire szükséges városunknak a képzőművészeti társulat. De lássuk miért? Az intelligens ember roppant költségek árán, igaz, a vidéken is kielégítheti művészeti igényeit. Nem ugyan közvetlenül, mert ez roppant költségbe kerül, de közvetve, reprodukcziók utján igen. De mi ez ahhoz képest, midőn eredetiben látja s közvetlenül élvezi a szépet. s Es eltekintve az egyesektől — kik ezidő szerint ugyan igen kevesen vannak — hányán és hányán tanulnák felismerni a magyar művészetet, ha arra alkalmuk nyílnék? Csak megismerni egyelőre s azután megérteni. Hiszen — nem mondok sokat — Nagybányán minden 50-ik ember minden 10 évben lát mű-kiállitást. Milyen arányban van ez egyéb műélvezeteinkkel? Miért van például több közönsége a színészetnek? Mert jobban megértjük? . . . S miért értjük meg jobban? Mert nap-nap után nézzük. A mai színészet vajmi ritkán erkölcsös, vagy nem erkölcstelen. Ha nem a darab, akkor a színész használja fel az alkalmat, hogy kétértelműséggel — melyet ma már sajnos, a legtöbb gyermek is megért - tetszést arasson! S ebben a bajban sínylődő művészi ág több támogatásban részesül most, mint részesült hajdan . . . S több hívőre s elnézőre akad, mint a képzőművészet, pedig emez reneszánszát éli, tehát hibáit is inkább elnézhetjük. Hiszen már-már eltűnt lét- jogosultsága a réginek, mint eltűnik idővel mindennek s jön helyébe uj. S miért nem akarunk hozzászokni az újhoz? A színdarabot megnézzük, hogy szórakozzunk. S ha pikáns, akkor még többször és többen is megnézzük. Támogatja fű, fa, hogy az erkölcsöket rontsa s ellene nem szól senki. (Itt is csak azért említjük fel, hogy argumentumul szolgáljon az elmondandók mellett). S a képzőművészet, ha utunkba akad, agyon kritizáljuk, tudva, hogy nem értünk hozzá, de megszokni vagy megnézni vagy tanulni a megértését, csak kevesen akarjuk. Méltányolni a szép elérése utáni kisebb s nagyobb igyekezetei, legkevésbbé jut eszünkbe, mihelyt érthetetlen valami előttünk. Ha színházban elkerüli valami a figyelmünket, zaklatjuk szomszédunkat, hogy elmondja. A képző-művészet megértésére azonban tulkényelmesek vagyunk. Pedig ép annyi a létjogosultsága egyik művészeti ágnak, mint a másiknak. Sem több, sem kevesebb. Amint a színészetet, amint a zenét mindenki élvezi és akarja élvezni, kérdem, hogy miért nem haladunk tovább s miért nem vágyunk a képző-művészet megértésére? Talán, mert kevesebb reá a mód? Igaz. De teremtsünk reá módot s szerezzünk reá alkalmat s egy élvezettel többen részesülünk. Kisebb intelligenczia, mint van Nagybányának, rég megtalálta ennek könnyű módját. Nekünk csak követnünk kell kicsiny vidéki városok példáját s alkalR Nagybányai Hírlap tárczája. A üergely=féle és a Juliánusi naptár. (Rajz a román népéletből.) — Irta: Révai Károly. Tudvalevő, hogy az óhitüek 14 nappal hátrább állanak az időszámításban, mint a többi keresztény felekezetek. S ez az állapot hosszú idők múltán mindegyre rosszabbodni fog és az időszámítás külömbsége elannyira megnövekedik, hogy pár ezer év múlva az óhitüek karácsonya valamikor augusztusra esik, a húsvéti bárányt pedig novemberben fogják levágni, ha ugyan lesz novemberben bárány! Remélhető azonban, hogy támad addig egy okos ember, ki az összes kereszténységet az egységes időszámítás táborába vezeti. Ez a kétféle időszámítás mentette meg Prodán Nyikuláj vójai kriznyiket a hamis eskü vádjától. Nyikuláj kriznyik (egyházfi) az első ivó volt a faluban. Nagy szó ez egy olyan községben, mint Vója, hol a szilvatermelés évről- évre óriási arányokat öltött s hol a pálinkafőzés nemes mesterségét minden ember gyakorolta. Volt is dolga a fináncznak! A főzés idején ki nem fogyott a faluból, úgy hogy a pénzügyigazgatóság más-más állandó szakasz felállításáról gondoskodott. Tudott ugyan inni a falu minden jóravaló embere; parázs verekedések, duhajkodások is estek néha napján; de azt, amit Prodán követett el részegségében, ahoz már bizonyos leleményesebb észjárás és az intelligencziának egy foka kivántatott. Például, mikor Prodán barátunk megittasodott, első dolga volt tűzijátékot rendezni. Igaz, hogy nem tűzmestertől tanulta, de azért szép volt. Egy-egy kezeügyébe eső, széna vagy szalmakazal gyönyörű világítást adott. A falu népei rémülten szaladtak az oltáshoz, nehogy falupusztulása legyen belőle. Mikor aztán már elkészült az ilyen felgyújtható „kazalokkal, ártatlanabb mulatságot eszelt ki. Összefogdosott az utczán két-három apró gyereket, azokat bevitte a korcsmába s bepálinkáztatta. Akkor aztán mint valami élettelen testeket odakötözte a gémeskút kőkolon- czára, úgy hogy mikor valaki vizet merített, meghintáztatta a magasban a szerencsétlen gyermekeket. Anicza felesége majd kisírta szemét a bánattól. Panaszolt fűnek-fának, de meg nem vigasztalódott. Utoljára is paphoz fordult. Falun a pap az első ember. Ha a pap jóravaló, markában tarthatja az egész községet. Elindult tehát a búbánatos Anicza Urszika Teofil tisztelendő úrhoz. Nyikuláj épen az előtte való este nagy tréfát engedett meg magának: elvagdosta a szomszéd malaczainak farkát. Hát bizony ez rossz tréfa volt! Fájt a szomszédoknak is s az árva malaczoknak is. Urszika Teofil tisztelendő ur öreg ember volt, hófehér szakállal s nagy tapasztalatokkal. Sok megrögzött korhelyt gyógyított ki negyvenéves papi pályája alatt. Csalhatatlan módszere volt: elcsípte a gonosztevőt az utczán, bevitte a parókiára s meggyujtott 3 szál gyertyát az Atya, Fiú és Szentlélek nevében, közepére állította a feszületet s esküt mondatott az illetővel. De az eskü csak bizonyos határidőre volt érvényes, például 1—2 esztendőre. Azonkívül tanuk előtt Írást is vett a gonosztól. Nem rossz módszer. Az oláh fél a hamis eskütől, vagy az esküszegéstől; mert a papja úgy kiszínezi a pokol minden szenvedéseit s úgy elrémiti, hogy meg nem szegné fogadását. Urszika tisztelendő ur kegyesen fogadta a panaszló Prodánnét s teljesen megnyugtatta. Majd kigyógyitja ő a kriznyiket, ha továbbra nem, de legalább is egy esztendőre. Megvigasztalódva tért haza Anicza s édes szavakkal közeledett a még mindig mámoros urához. Mert hát minden rossz tulajdonsága mellett, mégis csak szerette azt az embert. Daliás szép alak volt, meglátszott rajta a kiszolgált katona. — Édes Nyikulájom, — kezdte a szót csöndesen az asszony, — mi lesz a malaczokkal? — Az nem az asszonyok dolga! — fortyant föl Prodán s nyomban fölkerekedett s a faképnél hagyta az asszonyt. Urszika tisztelendő ur, mintha csak rálesett volna, útját állta a plébánia előtt; barátságosan karonfogta s bevitte magával. Volt LapunR mai szama 12 oldal!
