Nagybányai Hírlap, 1909 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1909-11-07 / 45. szám
f TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Főmunkatárs: JENEY GYULA. Szerkesztőség: Kossuth Lajos-u. 21. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula könyvnyomda-bérlete, Rákóczi=(Fő)-tér 14. .——---- hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik.--------— Tá rsadalmi forrongások. A haladó kor fokozódó szükségleteivel szemben a létküzdelemben eddig rendelkezésre állott eszközök elégteleneknek bizonyultak. — Szerencsére, hogy nemcsak az életfeltételek, de maga az emberi nem is folytonos evolúcióban van és mindig uj fegyvereket nyer a létért való küzdelemben. A fejlődő tökélesedés nyomai már is erősen mutatkoznak, különösen a nyu- goti nemzeteknél, a melyek mint legrégibb európai kulturnépek a legkedvezőbb körülmények között éltek és melyeknek fejlődése következéskép a legelőrehala- dottabb stádiumban van. Ezek körében már mutatkozik a legújabb szükségletek felismerésére és kielégítésére egy újabb érzék — a társadalmi érzék. A magyar faj még nem érte el ezt a fejődési fokot és szinte tanácstalanul áll a XX. század elején a legkülönfélébb vellitásoknak eddig soha nem tapasztalt szörnyű káoszában, melyben az Istentagadás a fanatizmussal, a mindenható állam az államnélkülözéssel, a legkorlátlanabb individualizmus az anarkia, a sasmarku szocializmussal, egoizmus az eltruizmussal vivja szörnyű harcát. Szinte félő, hogy ez a féktelen forgatag, mely mindent veszéllyel fenyeget, tényleg elsöpri azokat az államokat, melyek nem látják az ellentétes erők eredőjének irányát, mely a kibontakozás felé vezet. A kérdések tömkelegéiben, a hol az okok komlexumánál fogva az ész hatalma megtörik, mintegy beidegzi az ember a hatásokat és ellenthatásokat és csak ezen irányítása után mehet. A társadalomnak még azon rétegeiben is, melyek vezérszerep vivésére volnának hivatva és tényleg visznek is, a legtöbbekben hiányzik a társadalmi öntudat, vagyis nincs meg bennük az a fizikai állapot, mely megismerteti a nemzettel nemcsak azt, hogy ő minden más embertől különálló „én“, hanem azt is, hogy azokkal együtt egy öszefiiggő organikus egészet, egy élő individiumot képez, melynek magában véve ő csak elenyésző, csekély része. Nem kell azonban azt gondolni, hogy a társadalmi öntudatnak a kifejlődésére csak várni kell és hogy az, ha itt van az ideje, úgy is kifejlődik. Az évoluciónális • fejlődés mindig a viszonyok hatása alatt keletkezik, tehát utólagos, alkalmazkodó jellegű; de kifejleszthető preventive is, ha előidézzük az okokat, a melyeknek eredménye. Annyi bizonyos, hogy a szükletek felismerése nélkül a társadalom nem ismerheti fel azon feladatait sem, melyeket maga elé tűzni és megvalósítani, vagy melyért küzdeni hivatva van. Ezen szükségleteknek és feladatoknak fel nem ismerése az oka nagyrészt annak is, hogy a parlamentárizmus annyira lejárta magát. De oka másrészt annak is, hogy nálunk hiányzik a közérzületnek és közvéleménynek hatalmasabb kifejlődése. Nincs meg a közérdeknek az a világos felfogása, mely megtanítaná az embereket, hogy a közhajó előmozdítása a legjutalmazóbb befektetés. Ezen felfogásnak beleoltása az állampolgárokba a legjobb szer a torzsalkodások és politikai gyülölség ellen, ez maga képes az annyit hangoztatott korrupció ellen ^sikra szállani. És társadalmi érzékünk hiányának még egy végső oka van: hogy társadalom semmi elismeréssel sem adózik azoknak, a kik ezekkel a kérdésekkel behatóan foglalkoznak. A minek okát legalább részben abban kell keresni, hogy igen sokan ezek közül, a kik ezekkel a kérdésekkel foglalkoznak - sajnos - szembehelyezkednek a nemzeti eszmével. Ötvenéves jubileum. Az Erdélyi Muzeum-Egyesület most ünnepli alapításának ötvenéves jubileumát, de az Erdélyi Muzeum gondolata félszázaddal előbb foglalkoztatta már Erdély jobbjait. E gondolat kipattanásától a megvalósulásig eltelt félszázad nem csak azt érezteti, hogy a nemzet jóltévői mily szívós ragaszkodással csüngtek az Erdélyi Múzeumon, hanem azt is, mily nehéz munkával sikerült a nemzet pallérozódásának tárházát megteremteni. R nagybányai Hírlap tárczája. November 2-án. — Irta: Hérái Károly. A hány magyar temető van, Mindegy ikben lángok égnek; Kegyeletes szivek gyújtják A halottak emlékének. Egynek apja, másnak anyja, Jó testvér vagy drága gyermek. Mennyi visszafojtott könye Hull ilyenkor az embernek! Mindenkinek van a földben Ha nem több, — de egy halottja, Szereltének emlékére Kicsiny mécsét gyújtogatja. . . . Valami jutott eszembe <) én édes magyar népem ! Hagyjuk egyszer temetőnket Szivetrázó sötétségben ! S gyújtsuk ott fel, a hol egykor Tizenhármat elfödeltek; Adjuk oda mécseinket Az aradi vesztőhelynek ! Aranyos porszemek.- Irta: ifj. Kárpáti Endre. VI. Nyári esték. Leszállóit a nap a fák mögé, messze. Esteledik erősen. Jön a nehéz sötétség elő a sűrűből. Lassan, széles lépésekkel tolja magát előre. Még látszik valahogy a bokor, ház meg a szomszéd kút sovány { gémje; de fokozatosan elvész, összeolvad az általános fekete környezettel. Utóbb is már hiába erőltetjük a szemünket, hiába : ellátja az utat a vastag esthomály, mindent betakar a világon, befogja a szemünket, hogy csak az a | néhány lámpavilágos ablak sérti a hűvös éjszaka teljes vakságát. Mély, léleknyugtató a csend, mint a temetőben. A csorda már itthon volt világossal; eddig a tejeket is elszűrte a vincellérné, a fejés végeztével. Sorban ott állongálnak a tele köcsögök a kamra ablakában. Csipogás, vékony pipis- kélés hallik le a szederfáról: ott alusszák át a kis csibék a futó nyári éjszakákat. Minden elnyugodott. Szegény bocik álmosan ropogtatnak porcogós kukoricaszárat. Finom csemege a csa- lamádé ! Hárman állanak a kopott jászol előtt: Rózsa, Zsömlye meg a Bimbó. A Bimbó a legöregebb. Érdemei számottevők lehetnek ; legalább a kitüntetése arra mutat, mivel szomorú hangú kolomp zörög a körülszijjazott nyakán. Néha meglódul az az ágasbogas fej és olyankor zördűl egyet-egyet a kolompja, bánatosan, elfúlón. Vagy a lánc csörren idönkint hosszút siránkozva, ahogy odadörgölődzik a jászol párkányához. Kilép az ember a nyomott melegből és hűs szél csapódik arcunkba. Már nem oly kihalt a tájék, nem hallgat a süket csendesség. Kis tücsöklegénykék húzzák a nótákat. Egész mese van abban az egyszerű hangban. A szivünket úgy betölti édességgel. Ma is még, annyi sok év után, ugyanazt mondja nekem a lombok közül jövő éles cirp-cirpegésük. Ez az én altató zeném nyári estéken ; azt gondolom, a bodzafa alól hozza a szél és én a gerendás szobában alszom el: úgy visszavisz képzeletem az ócska szőllőbe. Mikor ott hallgattuk . . . Az eresz alatt gyertya lángja libeg. Mi vacsorázunk ott a hosszú asztalnál. Aztán elfújjuk a világot és szép sorjában végigfekszünk a zörgős babszalmára. Egyikünk viszi a szót. Ez a mese ideje. Halkan mondja. Mi hallgatjuk. Most kapaszkodik fel a hold, szétterpeszkedett, álmos arcával. Nekibátorodva indúl a fák fölé, ahonnét már bőséges ezüstfényt szór az arcunkba. Nagyon lustán cammog előre. A fürge bárányfelhők ingerkednek az öreggel, utánafutnak és pajkos iramodással hagyják el jó messzire. Hadd boszankodjék a vén éjjeli kóborló, hogy neki már olyan öregek, rozzantak a csontjai. Régen lehetett, tán sohasem, hogy ő is oly vígan kergetődzött . . . Lapunk, mai ssáma ÍO oldal.
