Nagybányai Hírlap, 1909 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1909-09-26 / 39. szám

II. évfolyam. Nagybánya, 1909. szeptember hó 26. 39. szám. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos : Szerkesztőség: Kossuth Lajos-u. 21. sz., hová a lapközlemények küldendők □ r. AJTAI NAGY GABOR. Főmunkatárs : JENEY GYULA. Kiadóhivatal: Morvay Gyula könyvnyomda.beriete, Rákóczi.(Fo)-tér 14. "—......- hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ■ Eladósodva. Magyarország az eladósodott embe­rek országa. El van adósodva maga az állam és annak minden polgára. Kivételt csak leginkább azok az emberek alkot­nak, akik örökölt vagyon tulajdonosai. Majdnem minden héten egy-egy revolver­lövés, mely az eladósodott emberek életét kioltja, figyelmeztet a bajra, amit sokan csak társadalmi kórságnak tartanak, pedig a betegség magában az államban gyöke­rezik. S az orvosságot is hiába keressük a társadalmi ferdeségek megszüntetésé­ben, mert törvényhozói utón lehet és kell is segíteni a nemzet eladósodásán. Nem elegendő, ha az eladósodott embereket elitéljük amig élnek és szánakozunk raj­tuk, mihelyst főbelőtték magukat. Segíteni is kell rajtuk, akár kényszerűség, akár a könnyelműség kergette őket a nyo­masztó anyagi helyzetbe. Az állam maga tulajdonképen nem egyéb, mint az állampolgárok gyámható­sága. Ha az állam adót követel a maga részére a polgároktól, ezek megkövetel­hetik tőle, hogy gondosan gyámkodjék érdekeik fölött. Az államnak számos törvénye is in­tézkedése kétségkívül az egyéni szabad­ság és jogok korlátozásából áll. Minél műveletlenebb egy nemzet, annál inkább korlátozni kell az egyéni jogokat, annál jobban ki kell terjeszteni az államhatalom gyámkodását. Mivel a magyar társadalom eladósodásában a kényszerhelyzeten kívül rendszerint nagy szerepet játszik az em­berek könnyelmű költekezése, ebből követ­kezik, hogy nálunk sokkal nagyobb mér­tékben korlátozni kell a hitel-igénybe- vevés szabadságát. Legújabban tényleg máris nagyobb a biróilag le nem foglalható összeg, hogy az eladósodott ember csa­ládja számára is biztosíttassák a megél­hetés legszűkebb formája. De azért még ma is az állami és törvényhatósági tisztviselőknek, valamint a katonatiszteknek is a fizetése oly mér­tékben lefoglalható, hogy a fönmaradó összeg bizony nem igen elegendő arra, hogy az illető család abból megélhessen. Eddigelé csak a testi munkások éb­redtek önérzetre s azok szervezkedtek. A szellemi munkások azonban meghunyász­kodnak s a czifra nyomorúság rongyai­val takargatják szégyenlős szegénységüket. Minden embernek egyforma gyomra van. Enni ép úgy kell a magánhivatalnok­nak, a kereskedősegédnek, az írónak szí­nésznek, akár a miniszteri hivatalnoknak, vagy a hadnagynak. — A modern társa­dalomtudomány idején bornirt fölfogás az, amely emberek között különbségeket tesz. Elég különbség van közöttünk úgyis tár­sadalmilag. Igen, különbséget kell tenni az emberek között a szerint, hogy nőtlen, feleséges, vagy családos ember, vagy pedig nőtlen családfentartó. A nőtlen em­ber lóverseny, vagy kártyaadóssága nem eshet oly megbirálás alá, mint a kereset­képtelen szülőket és gyermekeket föntartó nőtlen ember adóssága. Akinek pedig fele­sége és több gyermeke van, az föltétlenül több kíméletet követelhet minden téren. A tiszta, józan ész követeli e kate­góriák fölállítását, mert kevesebből meg­élhet egy nőtlen ember, mint a családos. Egészséges közgazdasági élet oly államban és társadalomban van csupán, ahol a hitelforgalom tárgyi és üzleti s nem csupán a személyi hipotékán alapul. A fix fizetésekre adandó és adható hitel összegét igen meg kell szorítani! Ez teszi tönkre a családokat. Ez kergeti az öngyilkosságba az egyéneket. A személyhitelnek tultengése legsöté­tebb bizonyítéka társadalmunk ama kór­ságának, hogy az emberek munka nélkül akarnak megélni. Az egyik ember a sza­kállára fölvett hitelekből él, a másik pedig kölcsönök nyújtásából. Tessék a tőkének bevonulni az üzleti vállalatokba s ilyen módon résztvenni a munkában! Az az egészséges állapot, ha a hitelben a tőke és munka egyesül. Hogy milyen egészségtelen közgaz­dasági állapotok vannak Magyarországon, ennek bizonyítására tessék végignézni részvénytársaságaink czimjegyzékét. Túl­tengő nagy számban van hitelintézet. — Csupa „váltó“-gazdaság van Magyaror­szágon ! De az ipari részvénytársaság, vállalkozó részvénytársaság, szóval dol­gozó részvénytársaság igen kevés! R hagybányai Hírlap tárczája. Vágyak. Mint gátat bontott vad, hegyi patak, Mely zápor után folyammá dagad S magával sodor virágot, lombot; Vágyam patakja gátjának rontott S utánad szakad. Könny és mosoly most örvénybe fullad... Harsogó, habos hullámón úsznak Az árba bukott álomvirágok, S a sírjuk felett sóvárgón szállók Te feléd útnak. S kanyarg az utón lejtőről völgybe. Nefelejts erdők csipkézik körbe, És ős regéket csókolnak bele ; Mig fehér fodrán egy Isten keze Hattyúdalt játszik. Virágos hársak reám hajolnak, Csattogó csízek felém dalolnak, Hívnak a partra: erre csak erre. S rá zug a vágyam: messze csak messze, Nincs ma, csak holnap! S nincs pihenése a szilaj vágynak, Elindult merre ajkaid várnak. Csókod tengerét szomjazza lelkem, Hogy ajkam vadul belé temessen: Patakot, gátat! . . . Ungvári Mór. Aranyos porszemek.- Irta: ifj. Kárpáti Endre. ­IV. Laetitia. Elment a csorda a legelőre. Még a falu­végről is visszahangzik a pásztor ostorkonga- tása. A házbeliek alusznak javában, mikor az ágyam szélén hármat kopogtatok. . . . Ráfelel csakhamar három koppanás a másik sarokból és én már tudom, hogy mit jelent. Beleegye­zést. „No jó, hát keljünk fel.“ Lábujhegyen ki­tipegünk a konyhába. Itt is még éjszakai nyu­galom nyújtózkodik. Pedig a nap bepislogat az ablakon és az valami gyönyörű, hogy minő szépséges színeket hasogat az üvegpohárban az ablakpárkányon. Szivárványszinben fürdik tőle az egész szoba mennyezete. Bármily korán keltünk is fel, már mindig serény munkában találtuk a kapáló napszámo­sokat. Rendesen mi is köztük állottunk, fő­képen azért, hogy nagyon szerettem hallgatni, amint a fűszálak harsognak a „huruló“ alatt. Pompásan esett az ilyen munka után a reggelizés. Ezt csak az tudja, akinek része volt benne. Pláne, ha az ember az öreg diófa alatt falatoz, ahol a madarak is segítenek felcsipe­getni az elhullott morzsákat. Mert a kis éneke­sekkel is benső barátságban álltunk mi. Egész közel röpködtek hozzánk; épen csak megfogni nem engedték magukat. A sárgarigó minden nap ott dalolt a fejünk felett; úgy fütyörészte, hogy: huncut a biró. Csak azt nem tudtam elgondolni, melyik birót érti őkelme. Váltig kérdeztem tőle a becsületes nevét, de ő egyre csak azt mondta: a biró, a biró . . . Mintha én megérteném: kire gondol? Reggeli után becsuktuk a kis bicsakot és a kertünkbe mentünk. Mert hát tudni való, hogy külön virágos kertünk volt, a „parasztból“ ki­hasítva. Körülkerítettem, hogy a kóbor csibék ki ne rugdalják a vetésünket. Palántáinkat fél­tékenyen őriztük minden ellenség ellen; jaj volt annak a pillangónak vagy szitakötőnek, amelyik engedély nélkül bemerészkedett. Fegy­verbe szálltunk, félelmetes lepkefogó csapott le rájuk és kérlelhetetlen fogságba hurcoltuk a foglyokat, bekaszlizván őket egy földre bo­rított babrosta körsáncai közé. Százszámra igáztuk le a fehér mundéros közvitézeket (Pontia crataegi); de foglyul ejtettünk sokszor fecskefarku, frakkos dandyket (Papilio Machaon), sőt sokszor nagytekintélyű admirálist is (Vanessa Atalanta). Később a meleg elől a fák árnyába me­nekültünk. Hogyan vertük mi a vályogot! Nya­kig szurtosak lettünk az agyagtól. Hát még mi­Lapunlt mai száma ÍO ol dal.

Next

/
Thumbnails
Contents