Nagybányai Hírlap, 1909 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1909-09-19 / 38. szám
2 INTagylaányal Hírlap 1909. szeptember 19. Tisztviselői körökben élénk érdeklődés mutatkozik a kolozsvári kongressus iránt. Városunkból is többen fognak elutazni, hogy résztvegyenek a mozgalomban, melytől sorsuk jobbrafordulását várják. Szerencsét és kitartást kívánunk tisztviselőinknek czéljaik kivívásához, hiszen az erős akarat már félsikert jelent! A Kaszinó jubileuma. Szept. 18. a nagybányai Kaszinó-egyesület elsők között van széles e hazában, mely alapítási événél fogva gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar közművelődési ujjáteremtő működésével hozható kapcsolatba. Ez a körülmény indította az egyesület tagjait arra, hogy 1908. évi közgyűlésükben e lánglelkü államférfiu emlékének felelevenítésére évente Széchenyi ünnepség tartását rendelték el, mely ez évben összeesik a Kaszinó alapításának 75 éves jubileumával s igy érthető az a törekvés, mely e jelentékeny kettős mozzanat együttes megünneplésének minél impozánsabb és méltóbb kereteket óhajt nyújtani. A Kaszinót 1834. évben 15 „törzsökös“ tag alapította, mely létszám 1842-ben már 87 tagra emelkedett s bár ebben az arányban nem gyarapodott alkotó elemeiben, de hivatását mindenkor az alapítás évében uralkodott eszmének nemes méltatásával igyekezett betölteni, miáltal társadalmi életünknek egyik legerősebb és irányitó működése folytán leghatékonyabb intézménye és minden tekintetben számottevő tényezője lett. Az alapítás évének jegyzőkönyve meglehetősen hiányos, mindazonáltal úgy ennek, mint a későbbi évek jegyzőkönyveinek forgatásával igen sok érdekes adat tárul a kutató elé. Ezen adatokat a Kaszinó ötvenéves jubileuma alkalmával néhai törökfalvi Pap Zsigmond kiváló szorgalommal és nemes tárgyszeretettel dolgozta volt felt, most pedig a 75 éves jubileum alkalmával Moklován László kaszinói igazgató vette feldolgozás alá, hogy sok fáradságot és széles látókörű felfogást igénylő munkálkodással a Kaszinó 75 éves történetét megírja és a jubileumi napon a művelt közönség lelkesítésére, de szórakoztatására is előadja. A 75 év szakadatlan működésében oly sok kiemelkedő eseménynyel találkozunk, hogy azoknak egyenkénti méltatása külön értekezést szükségelne, ezért közönségünk figyelmét isméközelről jöhetett, különben kimerült lett volna. Az öreg nehézkes, fáradt beszédével vígan vegyült a gyermek lágy, ezüstcsengetyükhöz hasonló hangocskája. És barátokká lettek, de furcsa barátokká, kik semmiben nem egyeztek meg. Ha a gyermek ezt mondta: „Milyen gyönyörű a reggel!“ az öreg duruzsolva motyogta: „Milyen szomorú az est!“ Ha emez vígan, boldogan figyelmeztette: „Nézd nézd, milyen szépen kélfelanap!“ — emez szomorúan mondá: „Dehogy is kél, áldozik, nyugodni tér!“ Ha a fiúcska türelmetlenül könyörgött: „Oh, menjünk már a túlsó partra!“ — Az aggastyán megtört, mélabus hangon kérte: „Légy fiacskám türelemmel, majd átmegyünk, ne siess oly nagyon, oda még jókor által érünk, ki tudja, — ki tudja: mi van a túlsó parton!“ A folyó ezalatt folyt, /folyt lassan-lassan ... A bárka megérkezett. És az aggastyán és a gyermek vitatkozni kezdtek a bárka formája felett: — Milyen szép! — mondá a gyermek — mintha bölcső lenne! — Milyen csúnya — mondá az öreg — mintha koporsó lenne! — Hogyan ringatódzik, ringatódzik, állítsuk meg, lépjünk belé. — Én nem, nem megyek bele! Olyan keskeny és olyan mozdulatlan! — Hogyan örülök neki! — Úgy félek tőle ! De a vége mégis csak az lett, hogy beléptek mindketten a bárkába. És a folyó folyt, folyt és a bárka úszott, úszott. Misztikus vonal telten s ezúttal csak általánosságban hívjuk, fel e kulturtörténi jelentőségű jubileumra, melynek e nemzetiségű, végvidéki városban megkapóan impozánsnak kell lennie! A Kaszinó választmánya egy bizottságot küldött ki az ünnepség előkészítésére azon utasítással, hogy a jubileum nők részvételével tartassák. Ez a bizottság a választmánynyal egyetértve a jubileum napját október 9-ében állapította meg s már a napokban szétbocsátja a meghívókat, melyeket a vármegyei hasonló czélu társadalmi egyesületeknek is adressálnak. A jubileum alkalmából esti bankett lesz rendezve, melyen a Széchenyi serleget ünnepi beszéd kíséretében Stoll Béla elnök avatja fel, a Kaszinó történetét pedig, mint már említettük, Moldován László igazgató adja elő. A jubileum megörökítésére a Kaszinó megrendeli gróf Széchenyi István összes műveit s annak eszközlésével dr. Rentz János választmányi tagot bízta meg. Érdekes véletlen, hogy a Polgári Olvasókör negyvenéves fennállásának jubileumát előzőleg az alapítás napjára: október 10-re tervezték, de a Kaszinó ünnepsége miatt egy héttel elhalasztják. E másik nagyarányú társadalmi intézmény szintén serényen készül a jubiláris napra, melynek egyik kiemelkedő eseményeként Incze Lajos főgimn. tanár a kör történetét fogja felolvasni. Óh azok a gyermekek! • Irta: Árgus. — Tintafy Kazimir m. kir. belügyminiszteri fogalmazó ur Budán lakott egy csendes kis mellékutczában, annak egy rozoga kis épületében, az első emeleten. A lakás állott egy előszobából, mely egyszersmind vizit szobának is csufoltaték és egy háló szobából, amely ebédlő is volt egy füst alatt. Tartozék vala még egy szűk kis konyha. Ezen lakosztályt benépesiték; Tintafy ur és kedves neje Elvira, gyermekeik; a 8 éves Bandika, a 10 éves Ilonka és a 12 éves Erzsiké. Mint látható tehát, ezen csinos, de botrányosan szűk lakás, túl a rendén meg volt szállva. Nappal még csak tűrhető volt az állapot, mert a gyermekek iskolában voltak, Tintafy ur pedig a hivatalban szorgalmatoskodék s igy a lakás szűk volta csak kis mértékben volt érezhető s rövid ideig t. i. reggel és délben, mig az evési műveletet végzé a tisztelt ház család; hanem este, midőn az egész família együtt volt, húzódott a két part között. Az egyik volt a világoság, a másik sötétség; de senki sem tudta határozottan, hogy melyik a világosság és melyik a sötétség ? . . . Homályos, elmosolyodott, bizonytalan, mozgatható határ a lét és a semmiség között, melynek sem a végét, sem az elejét nem látni ... Az élet folyója! A halál folyója! — melyben vizek folynak lefelé és vizek folynak felfelé. Világosság és sötétség, félhomály és napsugár, mind, mind összevegyül egy zavaros képbe ... A bárka, mely a folyó vizében visszatükröződik, koporsónak látszik és a koporsó mély bölcsőnek tűnik fel. Az aggastyán fehér feje és a fiúcska szőke fejecskéje, arany, mely ezüst és ezüst, mely arany, egy mosoly, melyről nem lehet tudni, kinek az ajkán született, könnyek, amelyek egy szempilláról a másikra szökdécselnek, mint apró kis kristály bogaracskák. És az öreg és a fiatal összedugják fejeiket, bele néznek a folyóba és az aggastyán gyermeknek és a gyermek aggastyánnak látja magát a folyó tiszta kristályvizében. Különös, idegenszerü tájék, zavaros vidék, hol minden átváltozik és átformálódik. És a víz ezalatt mindig folyik és folyik és a bárka úszik, úszik. Végre a túlsó partra érkeztek. Mint kétj'ó barát, kéz a kézben léptek a szárazföldre. Ám itt sem voltak egy véleményen, nem egyeztek meg semmiben. Csakhogy itt szerepet és Ízlést választottak. Mindent megfordítva láttak. — Oh, de felséges reggel! — mondá az aggastyán. — Igen, igen, neked volt igazad. A nap csak ime most kelt fel, minő fény, minő világosság vesz körül! Most, most kezdek élni. Jer, jer velem gyermekem. a lakás szűk volta olyan jeleneteket szült, hogy Elvira néha csaknem idegrohamokat kapott. A szerény, de rövid vacsora után a gyermekek ismét az asztal mellé telepedtek és elkezdtek tanulni s rendesen mindegyik hangosan mormolta a leczkéjét. Elvira néha olvasott volna regényt, de a zajtól nem tudott. Ilyenkor a könyvet dühösen a földhöz vágta. Tintafy neki fogott olykor valamely hivatalos fogalmazvány elkészítéséhez. A nagy zűrzavarban ez is nehezen ment. Rendesen elrontotta a fogalmazványt s a dolog vége az lett, hogy hol az egyik, hol a másik gyermek meg- rakaték, aminek fináléja hosszú sirás és acsar- kodás lett. — Miért nem bérel papa három, vagy négy szobás lakást! ? kérdé durczásan Erzsiké. — Mert átkozott kevés a lakpénzem! A hálószoba oly kicsiny volt, hogy oda a Tintafy ur ágya nem fért be s igy ő kénytelen volt a vizit szobában hálni — nagy magányosan. Igaz ugyan, hogyha az Erzsiké kebelez- tetett volna be éjjelre a vizit szobába, akkor Tintafy ur elfért volna a háló szobában, de a rossz, akaratos gyermek ebbe nem egyezett bele, úgyszintén a másik kettő sem. Azt mondották, félnek egyedül aludni. Hiába volt a szidás és verés, ezen állapoton nem lehetett segíteni. Pedig Tintafynak (mint más rendes családapának is) néha estenként bizalmas beszéde lett volna feleségével, amit a gyermekeknek nem szabad hallani . . . Ilyen bizalmas beszédre csak akkor kerülhetett a sor, mikor a gyermekek elaludtak. Akkor ugyanis a mama csöndesen, mint a tolvaj kilopózott a szobából — a másik szobába : a férjéhez. De hát ez is nehezen ment, mert mig a gyermekek fent voltak, szó sem lehetett a mama eltávozásáról. Próbálta vagy kétszer, de a gyermekek észrevevén mamájuk hiányát s a másik szobából hallván Tintafy urnák s nejének halk susogását (bizalmasan beszélgettek), éktelen ordításra fakadtak s azt kiabálták, hogy ők félnek. Elvira kénytelen volt hozzájuk visszamenni. (Pedig épen abban a pillanatban következett volna a bizalmas beszéd legérdekesebb része!) A házaspár később megfordította a tételt, ugyanis a papa ment be a mamához beszélgetni. No evvel is czudarul megjárta, mert a sötétben tapogatva, a könyökével neki ment az álló tükörnek. (Száz forint kára lett. A gyermekek meg felriadtak s bőgtek karban, azt hitték, hogy tolvaj jár a szobában.) Beköszöntöttek a hosszú őszi, borongós esték. Borongós, bosszús lett Tintafy ur is, — Nem, nem megyek! — mondá a gyermek. Neked volt igazad. Milyen csúnya sötét ez az est! Nem látod? Itt nincs napsugár, itt nincs világosság. Az éj, a sötét éj, nézd, hogy közeleg! Nem, itt nem maradok! Oh, menjünk vissza a másik partra, ott olyan szép! Vissza, vissza! — Nem lehet, kis fiam, nem lehet gyermekem ! ... A ki egyszer ezt az utat megtette e kis bárkán, vissza többé a másik partra nem mehet. Ide jöttél, itt kell maradnod! Jer, jer előre gyermekem ! . . . Kézen fogta az aggastyán a gyermeket és mentek előre, előre .... Az öreg vígan, boldogan, reménytől sugárzó arczczal, a gyermek szomorúan, panaszkodva, sírva, nehezen vonszolva fáradt tagjait. — Mi a neve ennek a folyónak, melyen most átal jöttünk, kérdé a fiúcska. — Nem tudom, — feleié az öreg — némelyek azt mondják, hogy az élet folyója, mások pedig, hogy a halál folyója ! — Oh, bizonyára a halálé! — Mondta a kis fiú. Igen, a halálé lesz, mert én úgy hiszem . . . attól félek, hogy . . . meghaltam! És sirt, sirt a gyermek keservesen, keservesen .... — Az életé! — felelte az aggastyán, - az életé, mert én úgy érzem, hogy újra élek- élek! ^ És egyre tovább haladtak a parttól; az öreg mindig előre-előre, a gyermek vissza-vissza könnyes szemekkel és nehéz szívvel. A folyó pedig csak folyt és folyt; lassan, nehézkesen hömpölygőit és várta-várta a többi aggastyánt és várta a többi gyermeket .... Echegaray.
