Nagybányai Hírlap, 1909 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1909-06-13 / 24. szám
II. évfolyam. Nagybánya, 1909. junius hó 13. 24. szám. TÁR.SADA1jMI 3US» SZÉIPIRODAIjMI HETIIjAP. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Főmunkatárs: JENEY GYULA. Szerkesztőség:: Kossuth Lajos-u. 21. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula könyvnyomda-bérlete, Rákóczi=(Fő)=tér 14. ■ hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. — .......... Munka és jutalom. Mindannyian emberek vagyunk. A sors és a végzet minden élő lényt vissza- tarthatatlanul egy irányba vezet. Szegény és gazdag nap-nap után a végsemmisülés felé közeledik. Igaz, hogy a nagy minden- ség által kijelölt életútjának sok-sok mellékutjai vannak. Ki erre, ki amarra baktat, az útirány azonban, mig ember lesz a föld hátán, mindig egy marad s ez a végelpusztulás útiránya, amely utón a végeredményben biztos, kikerülhetetlen halál, az örök megsemmisülés tragikus ténye vár reánk. Az élet alapigazsága tehát tényleg arra oktat és buzdit minden élő embert, hogy azt a kis csöppnyi életet, a melyet a nagy mindenség világegyetemében betöltőnk, úgy éljük le, hogy önmagunk, utódaink, felebarátaink iránt való embe- ries kötelességeinket ne mulasszuk el véghez vinni. Mert aki ebben a nyomorult kis életben a kötelességét híven teljesítette, az akkor tényleg elmondhatja, hogy nem élt hiába! A kötelesség teljesítésében igaz, hogy teherviselések is vannak. Ki ilyen, ki amolyan terhet hord az élet rögös utján. Az is igaz, hogy a sors az élet köteles terheit nem egyenlő arányban osztotta ki az emberek között, nem pedig azért, mert sok szerencsétlen ember idő előtt összeroppan az aránytalanul megosztott teher alatt. Egyik ember kevesebb teherrel, kevesebb munkával vigan, könnyedén átfütyörészi az életet s mégis biztos, nyugodt a megélhetése és nem kevés gyönyöre volt az életben. A másik születése révén él mindvégig nyugodt életet. El kell ismerni azonban, hogy a világon a legtöbb ember keserves és fárasztó munkával keresi meg kenyerét és legtöbb esetben az élet.teherviselése égbekiáltóan aránytalanul osztatott ki a sors által. Azt sem szabad azonban elfelejteni, hogy ez nem uj dolog, ez öröktől fogva igy van s mindörökké igy is marad. A czél egyéb nem lehet, minthogy az örökösen fennálló két szélsőség között egy középutat teremtsünk, hogy a mindenkori nyomorúság évezredes lánczolata a becsületes, a dolgos és embertársai iránt kötelességét hiven teljesítő munkában élő ember sorsában megszakadjon és hogy a szegény ember boldogulása, megélhetése, gazdasági helyzete kedvezőbb legyen. Minden józaneszü ember beláthatja azt, hogy többé-kevésbbé lényeges kü- lömbség van ember és ember között. A szellemi munkával foglalkozó egyének között ép oly külömbségek. vannak, mint a fizikai munkát végző emberek tehetsége és képességei között. Az igazság és a józan ész követelménye tehát az, hogy a külömböző szolgálatok bére, fizetése is külömböző legyen. Nem volna rendjén, ha épen olyan fizetést kapna a lusta, renyhe, mint a mennyit kap a becsületes, a dologtevő munkás. A munka ellenértéke azután a jutalom. Minél nagyobb az az erő, a melyet valamely dolog előállításához felhasználunk, annál nagyobb jutalomra számíthatunk. De nemcsak a testi erő jön számításba, hanem a szellemi is. Helytelen arra hivatkozni, hogy ez vagy az az ember alig csinál valamit, mégis milyen nagy a fizetése. A látszat az, mintha csakugyan munka nélkül élne, de csak az ahhoz nem értő szemében. Aki tudja azt, hogy a vasúti főnök, mikor karkötőjét felteszi, milyen felelősséget vesz magára, ha tudja, hogy hány ember élete függ koczkán az ő éberségétől vagy hanyagságától, az egyúttal elismeréssel van végzett munkájáért. A vasúti főnök a vonatnak nemcsak tiszteleg, hanem mikor a pályán végignéz, egyúttal azt is észreveszi, helyén van-e a vonatot váró személyzet, a váltók rendben vannak-e, általában nincsen-e olyan akadály, mely a vonatnak a pályaudvarra való befutását nem engedné meg? Ezt pedig az avatatlan mind nem venné észre. Még számtalan példát lehetne felhozni annak bizonyítására, hogy a végzett munka lehetőleg arányban áll a jutalommal. És aki a megélhetés ezen különös berendezését kifogásolja, az vegye figyelembe azt, hogy még a teremtést is hibáztathatjuk, pedig annak tökéletes berendezése minden emberi tudást felülmúl. A világ rendjének kiegészítő része az emberi munka is, igy a munka értéke, a jutalom is ezen rendnek szolgálatában áll, melyet megváltoztatni embernek nem adatott meg! H hagybányai hírlap tárczája. Betegen. — Irta: Révai Károly. — Ó, érzem már a hanyatlásom, Közelit az én megváltásom! A fekete ut véget ér, Rózsák közé sodor a szél. A hús határon átal esvén — Rózsákat sejtek túl a mesgyén; Mert odaát a túlvilág Örökös fény, nyitó virág. Ott szűz szabadság, színes álmok, Itt zúgó-zengő vadvillámok; Ott édes-kéjes pihenés, Itt küzdelem és szenvedés. De nekem még az ég is semmi! Mert mit sem ér a mennybe' lenni, Ha odaátal nincs velem Az én egyetlen gyermekem! Álmomból néha föl-föl riadok, És hallgatózom: merre? hol vagyok? Kétely marczangol: Vájjon a lelkem Már nem a tejuton barangol? Kezemet lázas szivemre fogom, S a dobogását némán hallgatom, A vérem jár még! S mégis úgy érzem, Mintha a túlvilágon járnék. De egyszerre egy kicsiny ágy körül Sok gerlebúg ás, kaczagás röpül, És visszhangzik szivemben; S én mosolyogva fölsirok: — Még itt vagyok! még el nem mentem!... Aranyos porszemek. — Irta: Ifj. Kárpáti Endre. — I. Teljesülő remények. Minden ember az egész emberiség boldogságára vágyik. Hajszolja, keresi, öntudatos har- czának czéljául tűzte ki, hogy e földön már megizlelhesse, nyugtot leljen benne ... és elfecsérli minden erejét, tudását és nem talál boldogságot sehol e világon. Aztán, mikor átlátja, hogy hasztalanul gyötrődött és belenyugszik az ég rendelkezésébe, mely tulvilági megelégedést Ígért a földön szenvedőknek, akkor béke száll szivébe és elmerül emlékei kedves társaságában. Visszafordul tekintete a múltba, gyermekkora jelenetei jutnak eszébe és érzi, egyre érzi, hogy boldog is volt már valaha. Akkor, mikor ön- tudatlanul élvezte a jelen perczek örömét; mikor gondtalan gyermeklelke apró dolgokban is nagy boldogságot talált még. Akkor . . , Nekem még a jövőben van a sorsom, eltakarva titkos fátyollal. Bízom, remélek és küzdők, de Isten kezébe ajánlom magamat és nincs okom csüggedni. Ám azért sokszor szívesen elkalandozik lelkem a lefolyt időkbe és sok kedves emlék zsong -körülöttem, melyeknek ugyanaz mindig a tekintete: kedves, sugárzó, meleg a boldogságtól. A ház a kerttel, az utcza, a rét, a bokrok, fák mind-mind ismerőseim, részesei örömömnek. S ha van hely, környezet, amelyre szinte rajongó kegyelettel gondolok vissza, úgy az nem más, mint a szegény, régi szöllőnk, hol nyáron át időztünk. E helyhez fűz legtöbb édes emlék; ide száll le képzeletem legszivesebben, hogy gyűjtsön, szemelgessen drága, aranyos porszemeket’ Lapunlt mai száma ÍO oldal.
