Nagybányai Hírlap, 1909 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1909-06-13 / 24. szám
2 Nagyloányai Hírlap 1909. junius 13. Pográny-Nagy János. Egymásután halnak ki a régi jó idők köz- becsülésben élő puritán emberei, kik városunk köz- és társadalmi életében mindenek előtt egyaránt tiszteltek és érdemesek voltak arra a tekintélyre, melyre hasznos működésükkel szert tettek. Most Nagy János városi orvos dőlt ki az élők sorából. Typikusan szerény, kedvelt tagja volt társadalmunknak, ki élethivatását mindig a legzajtalanabb odaadással és pedáns lelkiismeretességgel teljesítette s e mellett ráért a közügyek intézésében is részvenni, minden életrevaló, jótékony társadalmi mozgalomban tevékenykedni. Különösen a szegény, elhagyatott betegeknek volt nagy istápolója és gyámo- litója s főkép ezek említik névtelen, csendes, minden feltűnést kerülő működésének áldásait. Oszlopos tagja, lelke volt az elhunyt a- régebben magas színvonalon működött műkedvelő társulatnak, melynek történetében azon időszakot nevezhetjük aranykornak, mikor a megboldogult nagy képességgel és szokatlan am- biczióval vett részt a műkedvelő színi előadásokon s azok rendezésében, valamint saját szerepei felfogásában és átalakításában páratlan dilettansságot tanúsított, mely egy professionatus művésznek is díszére válhatott volna. Állandóan tagja volt a város képviselő- testületének és a Kereskedelmi Banknak megalapítása óta igazgatósági tagja s mint ilyen, az intézet sorsa és működése iránt mindenkor a legnagyobb érdeklődéssel viseltetett. Kitűnő, szerény társadalmi ember, kit osztálykülönbség nélkül mindenki szeretett és nagyrabecsült s övéit rajongásig szerető család apa, ki a családi élet minden örömét fel is találta abban a ma már tágas családi körben, hol minden egyes tag hatványozva viszonozta az elhunyt gyöngéd, figyelmes és odaadó gondoskodását. Halála nemcsak családja és a városi tisztikar körében okozott nagy fájdalmat, de az őszinte részvétben osztozik városunk egész közönsége, mert a kit elvesztettünk, közét állott szivünkhöz s értette, tevékeny részt is vett törekvéseinkben, közmunkálkodásunkban. Alig három hete távozott Kolozsvárra, hogy végzetesnek nem látszó bajára hírneves kollegáinál gyógyulást keressen. Purjesz professor belgyógyászati klinikájára vétette fel magát s annak az örökké mosolygó, vidám, egészséges embernek állapota azonban rohamosan rosszabbodott, ugyannyira, hogy hiábavaló.volt immár a klinika világhírű igazgatójának, valamint orvostársainak meghatóan figyelmes igyekezete, az igazán szeretett öreg kartársat f. hó 8-án imádott családja körében a halál megváltotta rövid, de nehéz szenvedéseitől. Temetése Kolozsvárt f. hó 10-én d. u. 4 órakor volt a család összes tagjának, úgyszintén Nagybánya város képviseletében Torclay Imre tanácsos és Smaregla János aljegyző, valamint a Kereskedelmi Bank igazgatója: Almer Károly és nagyszámú közönség őszinte részvéte mellett. Ä ravatal a köztemető komoran és művészi egyszerűséggel drapériázott kápolnájában volt felállítva s itt ment végbe a temetési szertartás is. Koszorút helyeztek a ravatalra: Papának — mama; Édes apámnak — Rózsi; Drága jó apánknak — Géza és Miczi; ^Felejthetetlen apuskánknak — Alfonz és Maris; Édes jó apánknak — Adél és Elek; A legjobb apának Miklós és Micza; Édes nagyapánknak — Félix és Marianna; Édes jó nagyapánknak — Hu és Laczi; A jó nagyapának — Mariczi, Dezső és Feri; A jó nagyapának — Jankó és Adus; Letzter Gruss - Paula von Kelcz; Tisztelete | jeléül — a kolozsvári felmérési felügyelőség tisztikara; Kedves nászunknak — Felix és Anna; Kedves keresztapánknak — Irén és Dita; Isten veled öreg barátom — Henrik stb. A család a súlyos csapásról a következő gyászlevelet adta ki: Alólirottak fájdalomtól megtört szívvel tudatják, miszerint a legjobb férj, apa, nagyapa és após Pográny-Nagy János városi orvos, Nagybánya sz. kir. bányaváros képviselőtestületének tagja, a haldoklók szentségének ájtatos felvétele után f. hó 8-án eleiének 65-ik évében elhunyt. A megboldogultnak földi maradványai f. hó 10-én d. u. 4 órakor fognak a róm. kath. vallás szertartása szerint a kolozsvári sirkertben örök nyugalomra helyeztetni. Az engesztelő szentmiseáldozat f. hó 11-én reggel 9 órakor fog a Főt. Minoritaatyák kolozsvári templomában az Egek Urának bemutattatni. Kolozsvár, 1909. junius hó 8-án. Béke lengjen áldott porai felett! Pográny-Nagy Jánosné Sztraka Mária neje. Dr. Pográny-Nagy Géza, Pográny-Nagy Róza, Pográny-Nagy Mária férj. Sziklai Álfonzné, Pográny-Nagy Ilona férj. tárcsái Majzik Miklósné, Pográny-Nagy Adél férj. Rapcsák Eiekné gyermekei. Pográny-Nagy Gézáné szül. Parcher Mária menye. Sziklay Alfonz, tárcsái Majzik Miklós, Rapcsák Elek vejei. Pográny-Nagy Félix, Pográny-Nagy Marianna, Dr. Sziklay Dezső, Dr. Sziklay Ferencz, Sziklay Mária, tárcsái Majzik Ilona, tárcsái Majzik László, Rapcsák János, Rapcsák Adél unokái. Pedig nem volt Csanakon sem valami szépséges, ódon kastélyunk; még csak nem is cserepes épület, de valódi nádfedeles falusi házikó pislogatott ki a magas deszkakerítés mögül. Másmilyen parasztgunyhótól is csak annyiban különbözött, hogy a padlós, tágas szobák voltak benne, párnás bútorokkal. De habfehérre meszelt falait el nem cseréltem soha akármilyen nagyúri, festett termekért. Virágos, gyümölcsfákkal szegélyezett udvar volt a ház előtt, kerekes kúttal. (Persze ehez nekem nem volt szabad közel mennem; mert félni lehetett, hogy a vizi ember behúzza a kalapomat. Az pedig szörnyű csapás lenne. Féltem is a kuttól, messze kikerültem.) Közel a házhoz öt óriási diófa terpesztette szét árnyat adó koronáját; alattuk sohasem érte a földet a perzselő nyári napsugár; teljes sötétségben hűsölhetünk egész napon keresztül. Kissé odább következett a „kis udvar“, hol a baromfiak lármáztak. A belső telep, vagyis „parasztok“ után húzódott a két széles szőlőtábla, meg a gyümölcsöserdő, fel egészen a dombtetőig. Nem tudom máig. sem, mi volt az a kedvesen vonzó az egész apró birtokon, ami olyannyira hatalmába kerítette egész lelkemet. Talán az aranyos nyári sugárzás vagy az az átható, lélekszongitó végtelen csendesség . . . De ha csak rágondoltam olykor a havas, ziman- kós januári napokon: tüstént könnyebben tűrtem a szomorú téli rabságot. Majd ... a nyáron !! . . . Amint aztán pitymallani kezdett, a jó időjárás és a nap melegebben tűzött a borzongó földre: nem volt más gondolatom, mint csak a menés, kiköltözés. És mennyire készültem reá! . . . Már hetekkel előbb papírra jegyezgettem, hogy mit kell becsomagolnunk. Tervezgettünk: hogy lesz, milyen jó lesz ott kün! ... S ez a reménykedés, várakozás — minél közelebb volt a teljesüléshez — kimondhatatlan boldog szorongást, örömet ültetett szivembe. Sokszor fél éjszakákon át nyugtalanul hánykolódtam ágyamban, mert még az álom is a nagy diófák árnyékába varázsolt . . . Pedig mihamar beleun az ember mindenbe. Nincs az a határtalan öröm, meglepetés, gyönyörűség, ami hosszabb idő alatt közömbössé, megszokottá ne válnék. Fel sem vesszük, betelünk vele, érzéketlenné válunk iránta. És nem okoz többé élvezetet . . . Ellenben a kitartó, állhatatos reménykedés nem ismer homályt, borúlátót . . . Kecsegtet, kiszínezi vágyakozásunk tárgyát; legparányibb csorba nélkül, változatlanul ragyogó tündérfényben mutatja távoli és — sokszor elérhetetlen, be nem teljesülő czélunkat, ábrándképünket. S ez az elképzelt boldogság több gyönyörűséget okoz, mint egész életünk minden szépséges átélése... Mikor már csak pár nap választott el a szabadulástól, növekvő izgalommal számolgattuk: — Még csak háromszor alszunk addig... már csak kétszer . . . — No, holnap! . . . Ilyenkor aztán különösen elővett minket a nyugtalankodás. — Jaj, csak szép idő lenne holnap, mert ha esik, akkor nem mehetünk. Mi ienne a pakkos kocsival, ha megáznék? . . . Délután mindjárt megindul a mozgalmas élet a házban: mindenki kaczatolni, csomagolni kezd. Leszállingoznak a padlásról a kosarak, ládák és mindegyiket gondosan kipókhálózzák, A város tisztikara szintén gyászlappal közölte őszinte fájdalmát, melyet a következőkben adunk közre: Nagybánya sz. kir. r. t. város tisztikara mély részvéttel jelenti, hogy szeretett tiszttársuk Nagy János városi alorvos f. évi junius hó 8-án, rövid szenvedés után Kolozsvárott elhunyt. A boldogult harmineznyolez évig állott Nagybánya sz. kir. r. ,t. város szolgálatában s e hosszú idő alatt úgy kötelességtudásával, mint kollégiális érzületével tiszteltté és feledhetetlenné tette nevét előttünk. Nagybáyya, 1909. junius hó 9. Áldás legyen emlékezetén! A Kereskedelmi Bank igazgatósága szintén adott ki gyászjelentést, mely igy hangzik: A nagybányai Kereskedelmi-Bank igazgatósága, felügyelő-bizottsága és tisztikara az igaz részvét meleg érzetével tudatja, hogy Nagy János a bank alapitója és alapításától kezdve tevékeny igazgatósági tagja f. hó 8-án jobblétre szen- deriilt. Intézetünk az igaz embert s egyik legmunkásabb tagját gyászolja az elhunytban s hálásan őrzi meg emlékét. Nagybánya, 1909. junius 8. Az elhunyt életrajzi adatai röviden a következők: 1844. junius 29-én született Egerben. A nyitramegyei Pográny községről elnevezett Pográny-Nagy régi nemes család sarja volt, ki szüleitől már csak egészséges magyar elmét és szorgalmat örökölt. Középiskolai tanulmányait Egerben végezte. Az 1866-iki porosz-osztrák háború kitörésekor orvosnövendék korában önkéntesen katonának állott be s a brünni helyőrségi kórházban segédorvosi minőségben működött, honnan a csapattesthez osztották be. A hareztéren megsebesülve ismét a brünni kórházba került vissza, hol unásfélévig teljesített szolgálatot. A háborús időben félbenhagyott elmeleti orvosi tanulmányait folytatni óhajtván, a budapesti egyetemre jött s itt nyerte el orvos-sebészi oklevelét. Mint orvos kezdetben Budapesten működött, honnan 1871-ben a Nagybánya városi orvosi állásra választották meg. Ezen állásábao szakadatlanul működött most bekövetkezett haláláig. Időközben a kincstári bányamüveknél segéd-orvos volt, továbbá a kalazanti Szent József bánya és az állami gyermektelep orvosa s mindenkor megfeszített munkával igyekezett a szegény szenvedők fájdalmának enyhítésére. Mint a nagybányai orvosok Nestora, collegái előtt őszinte tiszteletben és megérdemelt becsülésben állott, minek eklatáns bizonyítékául szolgál, hogy orvostársai gyűjtést indítottak önmaguk között, hogy a megboldogult emlékére korházi alapítványt létesítsenek, melyhez értesülésünk szerint a város is aozzáfog járulni. sepregetik. Majd végig állogatják velők a folyosót, aztán megtöltik egyiket a másik után. Sokszor még a késő este is munkában találta a házat. Én persze mindenben segítettem. Minden törekvésem arra irányult, hogy hathatósan előmozdítsam az ügyek sikerét; ... De rendesen csak hátramozditanom sikerült, amennyiben mindig a ládák körül lábatlankodtam. Végre mégis beletaláltam működésem igazi körébe; összejártam t. i. a szobákat, kamrát, hogy mi marad itthon véletlenül . . . Hej, de volt öröm, mikor egy-egy kefét, szappantartót^ vagy öregkést hurczoltam ki nagy diadallal! Édes anyám, még most is hallom, a vállamra ütött és jóságos mosolylyal ismerte el buzgóságom fontosságát : — Lám mire jó az öreg a háznál. Lassan-lassan elcsendesült a harczi lárma. A ládák egymás után becsukódtak, jóllakottan nyújtózkodtak el az esti homályban. Vége volt a napi munkának, de az én tagjaim is eler- nyedtek a jövés-menésben és alig vártam a jó puha fekhelyet. Pedig azért nem tudtam hamarjában elaludni. Minduntalan rám simult a szendergés, de agyam egy kis rejtekéből mintha figyelmeztető szellemke ugrott volna elő és suttogná fülembe: — Holnap . . . te . . . te . . . holnap! . . . Fordult egyet velem a világ és vége volt az álomnak. Szinte lázasan virrasztottam bele a késői órákba és leginkább csak a kakasok éjféli őrszava fújta rá az édes álmot vergődő szempilláimra, vagy a kis kertből behangzó, lágyan altatgató pittypalattyszó.
