Nagybányai Hírlap, 1908 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1908-02-23 / 6. szám
2 3NT agytaányai Hírlap 1908. február 23. A bérbe nem adott épületeknek minél kisebb tétellel való megadóztatása abban leli indokát, hogy a lakás egy bizonyos határig nélkülözhetetlen életszükséglet s Azért az egyszobás lakás teljesen raen- Itesitendő volna az adótól, a nagyobb lakás pedig az általános jövedelmi adó megállapításánál úgy is figyelembe lesz , véve( Végül nehány szót az uj jövedelmi adóról. Ennek kulcsa 0'71°/0-tól 5%-ig terjed. Hibája, hogy aránylag legjobban a középjövedelmet sújtja, holott épp a társadalomnak ezen osztályát terhelik leginkább az úgynevezett társadalmi adók is. A középosztálylyal szemben lép fel a társadalom legtöbb igénynyel.— Városunknak a congressuson való képviseletéről másutt emlékszünk meg. — Mozgalom a magyar nyelvért. Városunk magyar ajkú gör. kath. hívei között mozgalom indult meg, hogy egyházukban, az egyházi gyűléseken és a szószéken a magyar nyelv is érvényesüljön. Az eseményeknek nem akarunk elébe vágni, tényekről számolunk csak be, melyekhez bárki fűzheti egyéni véleményét. Már 200 hívőnél többen írtak alá egy ivet, illetőleg kérvényt, melyben törekvésük jogosságát és szükséges voltát hangoztatják. Városunkban a legutóbbi népszámlálás alkalmával 4242 gr. kath. közül 2400 oláh és 1822 magyarajku volt. A 2400 oláh ajkú közül sokan laknak a közelfekvő telepeken: Kőbányán, Feketepatakon, Szilastelepen és Borpatakon. Mondhatjuk, hogy a városi gör. katholikusok fele n 'yar. E tekintélyes rész a magyar nyelv jogát akarja érvényesíteni, mert az egyházi tanácsban nem tud résztvenni s a templomban nem hall magyar beszédet, nem vehet részt az isteni tiszteleten. Kérésük tehát jogos és méltányos. Tekintetbe kell venni óhajukat az egyháznak nemcsak nagyszámuknál, hanem kérelmük jogos és hazafias mivoltánál fogva is. Ezt a 2300-nyi magyar nyelvű görög katholikust meg kell menteni és biztosítani számukra, hogy ezentúl is magyarok maradhassanak, máskülönben idegeneknek fogják érezni magukat saját hazájukban. Nagybánya városának, mint kegyurnak kötelessége tekintetbe venni és orvosolni ezen bajokat. A környéken: Szatmáron, Nagykárolyban már keresztülvitték ezen szükséges újítást a hívek; ideje volna, hogy óhajtásuk városunkban is teljesüljön, mert e végvidéken ez a magyarság becsületbeli ügye. Vallásszabadság van. Az oláh, tót, szerb, horvát, szász, sváb, német, valamennyi használhatja anyanyelvét saját templomában, csak a magyar görög kat- holikus nem, ergo a mi gör. kath. egyházunknál a magyar ajkú gr. katholikusok el vannak nyomva. Nem vádolhat senki bennünket sovinizmussal, ha az ügyet védelmezni igyekszünk, hisz Nagybánya vidékén az oláhság XVIII-ik század elejétől (1701-től) állandóan terjeszkedett a magyarság rovására. Ekkor oláhosodott el: Giródtótfalu, Magyarkékes, Szakállasdombó, Zazar, Erdőszáda, Iloba, Szamostelek, Görbéd, Rózsapallag. Jogos tehát, ha e terjedésnek gátot igyekeznek vetni s a magyarság elvesztett állását vissza akarják szerezni. 1785-ben 120 gr. kath. család volt Nagybányán, 1795-ben már 1005 lélek. 1840-ben a város 5000-nél több lakosa közül 980 g. kath. volt; 1900-ban 4242 lélek. Nagy beolvasztó képességüknél fogva rohamosan tért foglalnak, előnyomulnak és veszedelemmel fenyegetik a magyarság jövőjét vidékünkön. Nem lehet czélunk az erőszakos magyarosításáé mikor segítségért folyamodnak hozzánk magyar gr. katolikusaink, védelmükre kell sietnünk s tölünk telhetőt elkövetnünk mozgalmuk sikere érdekében. Ezzel tartozik mindenki városunk jó hírnevének s a haza ügyének. Az érzelmi egység létrehozásának és ápolásának hívei vagyunk, a magyarság és a nemzetiségek között a béke és egyetértés áldásos eszméjét valljuk s hirdetjük, de az önvédelem jogosult, mikor a magyar nyelv elnyomásáról, tekintélyéről van szó, mikor annak érvényesüléséért kell küzdenünk. Hiszszük és reméljük, hogy a görög kat- holikus egyháznak jelenlegi vezetősége orvosolni fogja ezen sérelmeket és kielégíti a nyilvánvaló szükségletet, vagyis a maga részéről kötelességszerüleg mindent megtesz az igazság érdekében. Erősen bízunk a vezetőség hazafi- ságában, az irányadó körök lelkiismeretességében, hogy 2300 magyar görög katholikust nem fognak megfosztani a hit vigaszától és a magyar nyelvet természetes jogától. (JSkőrdarabolc. {Typus) Mint kis gyermek óvodába Híven járt, Mindig tőle csenték el az Uzsonnát. Az volt sorsa későbben is Mint diák: Más csinyjéért mindig csak őt Páholták. Pedig tőle lesték le a Penzumot, Egyre-másra mégis azért ö bukott. Illedelmes ifjú vala És komoly, A számúra sohsem termett Lánymosoly ; Hozzáfordult végre egy lány Bizalma, S férjül kérte, mert akarta A marna. csak akkor kezdett erőt venni idegein valami sajátszerü, tompa fájdalom. Olyanforma érzés, a minőt az ártatlanul elitéit érez a vesztőhelyen. Leveszi a kalapját s úgy álmodozik. Terhes képzelete végig álmodja még egyszer az egészet. Látja a bűbájos, gonosz asszonyt, aki neki mindene volt. Volt. Most már senkije, semmije. Magához emelte a fertőből, mert szerette. Megölte, mert megcsalta. Az övé volt, joga volt hozzá. Egy-két éve még az egész kis város rajongott érte. Ő volt az aranyiíjuság vezére, a társaság lelke, leányos mamák szemefénye. Szép, bátor és okos. Leányok, asszonyok csak úgy törték magukat utána; és mikor ő mégis ahhoz a meghurczolt, eltaszitott asszonyhoz szegődött, még haragosai is sajnálták. Hogy is feledkezhetett meg ennyire magáról egy Forgó? a híres pataji Forgó-család utolsó vére ? Hogy is bolondulhatott bele ez az okos emb abba az egykori jött-ment leányasszonyba. És ha még jó lélek lett volna! De valóságos boszorkány volt, aki verni tudott a nézésével, igézni a járásával. Se szeri, se száma, akiket elhódított, elcsábított. Szinte féltek tőle. ' kora port vert föl tavaly, hogy egy tri, Biró Ödön feleségül vette. Igaz, hog., namar el is kergette. Úgy űzte ki házából a hálátlan, gonosz asszonyt, mint az idegen kutyát. Nem fogta senki pártját, még csak nem is védelmezte senki, mindenki tudta, mi a bűne. S a kaczér, rossz asszony maga sem tagadott semmit a hálójába fogott délezeg Forgó gyerek előtt. Tudott ő mindent róla s mégis ha hozzá simult az a szépséges boszorkány asszony, forrni kezdett a vére, égni az agyveleje, lángolni minden idege. Nem tudott nélküle élni. Alig bonyolódott le a válópöre, feleségévé tette. Nem sokat törődött a világ lármájával, családja haragjával, átkaival, vak, pusztitó^szen- vedély emésztette testét, perzselte lelkét. Érezte fejével is, szivével is, hogy nem méltó hozzá. Tudta, hogy őrültség az, amit tesz s mégis magához kellett emelnie azt, akit a másik már eltaszitott. És az a csicsergő, bolondos asszonyka olyan hálás, olyan jó, olyan szent volt. Pedig ördög volt, nem szent. Áruló volt a csókja, komédia szenvedélyes ölelése, tettetés minden mozdulata. . . . Egyszer csak megint suttogni kezdett a világ. Eleinte halkan, később mind hangosabban. Ó nem hallotta, vagy - ha hallotta, - nevetett rajta. Nem is rágalom, hanem csak őrültség foghat reá oly^ bűnt. A Magdolnák nem szoktak újra vétkezni. És mégis ... a betemetett posvány megint megnyílt s gyilkos lehelletével majdnem megfojtotta a jóságában esztelen embert, ki azt hitte, hogy a mocsár helyén annál fogékonyabb lesz a talaj a jó magnak, melyet belé pazarolt. A régi történet uj lett megint. Meggyalázta őt is, mint a másikat, elpusztította őt is, mint valamennyit. Úgy meggyalázta, hogy nem is lehetett tagadnia a gyalázatát. Nem lehetett mentenie sem a hűtlenségét. Indulatának első viharában el akarta gázolni, szét akarta morzsolni bűntársát, azt a gyereket is, ki még az iskola porát is alig rázta le magáról. Jó, hogy idejekorán kereket oldott. Most talán nem lenne ily nyugodt a lelkiismerete. Hiszen az a tacskó nem volt, nem lehetett bűnös. Az asszony csábította el. A hűvös szellő valahonnan a távolból darabokra tördelt, zavaros akkordokat lopott fülébe. Valami ismerős nótát húztak a czigányok s a hang vitte, vitte magával, oda a zajba, a vigadók, a kaczagók, a boldog emberek közé. A mulatozók észre sem vették, mikor leült a zöld asztal mellé, az álmukból felriasztott, nyírt lombu akáczok alá. Egy részeg német munkásember ült a szomszéd asztalnál. Rongyos volt és sápadt. Nyolcz üres üveg ásitozott előle; most tették elébe a kilenczediket. Egész heti keserves munkájának a bérét iszsza el ma. Merev, bárgyú tekintete beleveszett a sötétségbe, mintha gondolkozni akart volna valamiről. Talán a holnap jutott eszébe. Dühösen csapott a durva asztalra még durvább öklével, csörömpölve gurultak szét az üvegek s mindegyre azt ordította: „Kommt, was kommt!“ Mennyi filozófia! Az uj vendég mintegy villámütésre kapta fel fejét, mintha egy csöbör jeges vizet öntöttek volna végig rajta. Önkéntelenül ismételte e szavakat és jóleső nyugalom szállta meg lelkét. Érezte, hogy ebben az ostoba mondatban van a lét problémájának a kulcsa, melyet hiába keres a bölcs, pedig az állati ösztön minden indukezió nélkül is tud róla. A végzet hatalma ez, melyet nem kerülhet ki senki. Nem is ő ölte meg a feleségét. A fátum a gyilkos. A végzet, mely már kezdettől fogva gyilkosnak ajánlta. De hál akkor az a szegény asszony? Érre a gondolatra láthatatlan kéz kezdte fojtogatni. Didergett . . . hiszen akkor ő is ártatlan . . . Ki ölte hát meg boldogságát, ki a gyilkos ? Ki ? Szegény asszony! Ha most kellene megölnie, dehogy ölné meg! Egy távolabb eső asztalnál kesergő legények mulattak és egyre huzatták a czigányokkal. És sirt a hegedű és zokogott a czimbalom: „Ki tették a holttestet az udvarra, Hej! nincs, aki végig-végig sirassa!“ A gyilkos csak bámult, bámult bele a semmibe, ^aztán lehajtotta lázas fejét a hideg asztalra. És sirt hosszan és sirt keservesen ... Czigány, hazudik a nótád! A. L.
