Nagybányai Hírlap, 1908 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1908-08-09 / 30. szám
TÁRSADALMI ÉIS S25ÉPIH.ODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Főmunkatárs: JENEY GYULA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kossuth Lajos-u. 21., hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Morvay Gyula könyvnyomdájában is Rákóczi-tér. Néhány szó magunkról. Helyi lapjainkban tapasztalt némely jelenség érdemes arra, hogy a vidéki hirlapirás természetéről pár szóval megemlékezzek, mert a vidéki lap és újságíró helyzete lényegesen elüt a fővárositól. A fővárosi hirlap magasabb nézőpontból foghatja fel hivatását, mint a vidéki hirlap, mert közelebbről nem él azon egyének között, akikkel a tolla foglalkozik. Semmi kára nem származik abból, ha szigorú, igazságos bírálatot mond a kormány tagjairól, a parlamentről, városi közgyűlésről, főpolgármesterről, rendőrségről, vagy bármely országos, avagy fővárosi potentátról. A magánéletben ritka eset az, hogy személyesen érintkezzék az ország vagy főváros uraival és igy nincsen kitéve apró, bántó csip- delésnek, hántásnak, bosszantásnak. Ez a különélés adja meg a hirlapiró erkölcsi erejét arra, hogy mindenről szabadon, függetlenül, igaz meggyőződése szerint irjoii. De nem ilyen helyzetben van a vidéki újságíró. Ez közötte él annak a társaságnak, amelyik hangadó. Gyakorta személyesen érintkezik azokkal a tisztviselőkkel és más honoratiorokkal, akikről írnia kell vagy kellene. Szóval ezerszerte több személyi tekintettel kell lennie, mikor az igazságot írja, ha nem akarja magát kitenni annak, hogy alkalmatlan egyénnek nézzék. A fővárosi sajtó kötelességszerüen olyan üzelmekről rántja le a leplet, melyeknek olvasása közben erősen meg- botránkozunk. Itthon (vidéki lapban) ha azt írjuk is meg, hogy egy helybeli birtokos házának építése közben az állványról leesett egy munkás vagy hogy egy épület összedőlt vagy egy kút beomlott, — már akkor egyik is, másik is dohog s a legelső találkozásnál a nemköszönésnek vagy a köszönés nem fogadásának actióival fejezi ki aprehensióját. Ha pedig ezeket a dolgokat agyonhallgatja az újságíró, akkor azt mondják: üres a lap! még azt sem Írja meg, amit már a veréb is csiripel. Ha dicsérőleg emlékszik meg valakiről, akkor hízelgő a neve. Figyelembe kellene venni, hogy a becsületes hirlapiró, aki hivatásának nemességét átérzi, nagyon sokszor nem lehet tekintettel a személyekre, mert a közérdek, amelynek szolgálatában áll, követeli meg, hogy olyan eseményeket is megírjon és olyan kommentárral, amelyek j bizonyos személyeknek nem tetszenek. Kislelkü, rövidlátó ember az, aki e miatt haragszik a hírlapíróra. E haragot aztán átviszik az existen- tiális élet terére is, hol a létfentartás alapjait támadja meg, hogy az illető lába alól lassanként kisiklódjék a talaj vagy pedig adja be a derekát, mint más közönséges ember, kinek legelső feladata a viszonyokhoz való alkalmazkodás s a kicsiny hatalmasok hiúságának legyezgetése. így lesz aztán rendszerint igazuk azoknak, a kik haragusznak, holott a köz- j mondás épen az ellenkezőjét tartja. A természet rendje az előrehaladás, de egyképen a visszafejlődés is, melynek leginkább a kicsinyes érdekek gyakori összeütközése az alapja. Ezeknek súrlódása sokszor vet szikrát, mely rendszerint odapattan a hirlapiróra, ki a szikrát elvezetni hivatott, mint villámhárító. Azonban különös jelenség, hogy ezen szolgálatáért csak gúnyban és gáncsolásban van része, holott ezen kicsinyes érdekek sürjen pattogó szikrái még szélcsendes időben is alkalmasak a köz minden javának elsenyvesztésére, ha szabadon tombolhatnának. E működésben alaposan megviselődik a villámhárító önmagától is, kár tehát annak pusztulását szántszándékkal siettetni. Igaz mondással a sajtó sohasem üt sebet a társadalom testén, épen úgy mint a büntető bíróság (ha nem fővárosi is, hanem pl. nagybányai) sem árt büntető ítéletével a társadalomnak. Gondolják meg ezt mindazok, akik bizonyos fitymálással emlékeznek meg a vidéki hírlapról s vidéki hírlapíróról. A hírlapírónak bátorlelkünek kell lennie, ha szent meggyőződése sarkalja, hogy vele a köznek használni fog. Ne riadjon vissza a kétes értékű megtámad- tatásoktól, mint napjainkban is tapasztaljuk, melyek leginkább érdekelt felektől erednek, legyen a megsebzett igazság önzetlen harczosa, ha erre nem képes tegye le a tollat. R nagybányai Hírlap tárczája. Üldözök! Üldöz egy nagy álom . . . Tele van az útja rózsával, tövissel Hírnév és dicsőség tarka-barka hídja, De mivel a lelkem veri, tépi, szívja: Uram Isten vidd el! Üldöz egy hazug bűn . . . Elégett hajfürtök, lázas csókok, vétkek Édes bús emléke, színes nagy csomója, Kínzó harcza ellen lelkemet ki óvja ? . . . Uram Isten védj meg! Üldöz egy szelíd lány . . . Aki a hazug bűnt és azt a nagy álmot Elfogja takarni szőke nagy hajával, Igaz szerelmével, nevető dalával . . . Uram, erre várok! Ssunyogh Barna. Tabarin mókáiból. — Közli: Koltai Emil. — Tabarin, a 17-ik század kitűnő komikus színésze egy jeles szinésztársával, a tudós mesterrel a vásárokon komédiázván, ezen párbeszédeket folytatja: I. A test mely részén legkeményebb a bőr? Tabarin: Régóta tűnődöm egy dolgon. A mester: Nini, Tabarin? Ha tudásom szférájába tartozik, felvilágosítalak a tudomány segélyével. Tabarin-. Szeretném tudni, hogy a testnek mely részén legkeményebb a bőr ? A mester: Kétségtelenül a test ama részein, amelyek folytonos mnnkában megedződnek. így például a tenyér, a talp. Különösen paraszt embereknél. Tabarin: Szó sincs róla. A bőr a legkeményebb a homlokon, a szarvilagos helyzet körül. A mester: Nem értem Tabarin! Tabarin: Pedig igy van. Sok ezer ember hord szarvakat évek óta és mégis a homlokán oly kemény a bőre, hogy ezek a szarvak, bár hegyesek, nem bírnak kibújni rajta. II. A íegártalmasabb növény. Tabarin: Megmondjam-e önnek Mester, hogy melyik a világon a legártalmasabb növény ? A mester: Mond meg fiam. Életem végéig mindig kapok az alkalmon, ha tanulhatok. Tabarin: A legártalmasabb növény, melyet a természet valaha nekünk adott: a kender. A mester: A kender? Tabarin, miféle bolond beszéd ez!? Tabarin: Igen, a kender. A kenderből fonják a kötelet s ez a növény olyan mérges, hogy ha a hóhér mester egy fél negyed óráig tartja valakinek a nyakán, az illető megfullad tőle. III. Mi a legbátrabb dolog a világon? Tabarin: Mester, megtudná-e mondani, mi a legbátrabb dolog a világon ? A mester: A halál, Tabarin! Ez legbátrabb, legvakmerőbb. Levágja, legyűri, legyőzi a leghatalmasabb királyokat, fejedelmeket. Elpusztít, tönkre tesz mindent. Tabarin: Hát minden élő dolog alá van vetve a halálnak ? A mester: Igen Tabarin. Ez a természet megváltozhatlan rendje. Minden életnek a legfőbb czélja a halál. Tabarin: Hát maga a halál él-e, vagy sem? Mert ha él, neki is félni kell a haláltól,
