Nagybányai Hírlap, 1908 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1908-05-31 / 20. szám
in® s525^3X3,xxí.c>x>Ja.ii.iví:x hetilap. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Főmunkatárs : JENEY GYULA. Szerkesztőség és kiadőhlvatal: Vár-utcza 15. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Morvay Gyula könyvnyomdájában is RákóczNtér. Apotheosis. Kossuth Lajos szobrának leleplezése alkalmára irta: Asztalos Qyörgy ref. lelkész. % Áldozócsütörtök ünnepe van. Ennek az emlékére szenteljük e napot, ki az emberi nemzet válságáért szenvedett, meghalt s végre dicsőséget nyert az Atyától. Ki a magyar nemzet szabadságáért és függetlenségéért élt, szenvedett és meghalt: Kossuth Lajos örök dicsőséget nyert a magyar nemzet szivében. Ott áll már a szobor, melyet a hála és kegyelet emelt Nagykárolyban a nemzet halhatatlan nagy fiának, Kossuth Lajosnak örök dicsőségére. Ünnepi ruháinkat felöltve, menjünk el e szoborhoz s ha lehullott róla a lepel, hajtsuk meg előtte térdünket, tegyük le lábaihoz a hála és tisztelet koszorúját s aztán emlékezzünk meg róla, ünnepeljünk és imádkozzunk. Hiszen ez az emlékezés, bár szivünk sötét bánatának oltárán gyullad fel, mégis szép és kedves lesz, mint fellegek borúján az égő szivárvány. Hiszen az az emlékszobor maga is oly néma és hideg, mégis úgy tetszik, mintha felelne a mi kérdéseinkre. Kérdezitek talán, ki volt Kossuth Lajos, kinek nagy nevére megdobban minden magyar ember szive s lelkesedés szent lángja borítja el a sziveket? skaÖKefcwaaasaitxiWCT,: Azt kellene először elmondunk, mi ! volt ő előtte a magyar nemzet, mert Kossuth Lajos történelmi nagysága nem volna megérthető a nemzet mély sülye- dése nélkül. Mi volt a magyar nemzet, mig Kossuth hatalmas keze a nemzet sorsát intéző keretébe bele nem nyúlt? Egy szétrombolt tömeg, a kiváltságos osztály leigázott rabszolga népe, önálló kormány nélkül, kitaszítva az európai népcsaládból, idegen népnek meghódolt tartomány, örökké panaszolkodó, de tehetetlen országgyűléssel, nemzeti öntudat nélkül, enyészetnek dobva martalékul! Kossuth sohasem vállhatott volna ' nagygyá, ha belenyugodott volna ez isteni és emberi jogokat eltiprott intézményekbe, ha nem keltett volna hatalmas szavával undort és szánalmat a nemzeti szivekben, eme mindent romboló és megsemmisítő jogrend ellen: u is törpe maradt volna, mint azon korszak elzüllött nemzedéke, melyről jellemzőleg mondja a költő: „nyelvében é! csak, többé nincs jelen!“ De megjelen a tizenkilenczedik század reformátora s lánglelke, bámulatos tevékenysége hatványozott erőt lehelt a nemzetbe. 0 maga lelkének mondhatatlan fájdalmával keresi, mint a vak Sámson a pogány intézmények Dágon Templomát, hogy vállainak óriási erejével roppantsa szét azon elavult palotát, hogy annak omladékain viruljon fel egy uj világ. Az ő hatalmas szavának harsogása, j mint Józsué kürtjének zengése, melyből a nemzet keserves hite, haragja felbontó 1 harsonában gerjedezett, nem szűnt meg mindaddig, mig Jerikó falai le nem om- lanának, hogy romjain épüljön fel egy uj Magyarország. Igen, Kossuth teremtette meg az 1848-iki törvények megalkotásával az uj Magyarországot. A földhöz kötött jobbágyok millióit ő tette a magyar föld szabad és független uraivá, ő teremtette meg a parlamentáris demokratikus alkotmányt, ő általa vált testté amaz isteni ige: „szabadság, egyenlőség és testvériség“, ő teremtette meg azon korszakot: „Mely szabad szót ád a rejlő gondolatnak, Ledőlt poroknak átkozott nyomán.“ A tizenkilenczedik századnak e nagy reformátora és prófétája vezette be a nemzetet, mint Mózes Izrael népét a szolgaság földjéről az Ígéret földjére, hogy ő e földet — hosszas bujdosás után is, sohase lássa meg többé! Kossuth múltjának eme dicsősége, fénye mint a delelő és ragyogó nap, de ezen ragyogás után — fájdalom — következett a sötétség. R nagybányai Hirlap tárczája. Sherlock Holmes kudarcza. — Orosz beszély. - (Vége). — Nem volt beteg. Részeg volt mint a tök. Bűzlött a pálinkától. Rögtön cselszövényt sejtettem. Nem tartod-e különösnek, hogy egy ember, ki százak életét tartja kezében, tökrészeg legyen ? . . . Nekem mindjárt feltűnt a dolog s hozzá láttam a cselszövény felderítéséhez. A gépész-segédet lerészegitették! Azt kérded, hogy ki? ... Az a rőt szakállu, szegényesen öltözött alak, aki a mellettünk levő szakaszban foglalt helyet. A gazember pénzdarabot adott a konduktornak. Ő meg a konduktor szőtték a cselszövényt. . . . — De hisz a konduktor csak egy 50 kopekest kapott tőle! Azt hiszed, hogy ily nyomorúságos összegért eladta volna magát ? Lehet, hogy Oroszországban a konduktorok is szoktak tálán borravalót kapni! — Watson, sok hasznos szolgálatot tettél nekem, de most úgy beszélsz, mint egy gyermek. Bizonyára nem az volt a konduktornak kiszabott bére. Megállapított jel volt, mely azt jelentette, hogy a vasuiti szerencsétlenségnek 50 versztnyire innen kellett megtörténni. — Teremtucscse! A terv csodálatra méltó. A rőt szakállu a vasúti balesetet akarta felhasználni arra, hogy a grófnő útitáskájának birtokába jusson. — Most már kezded érteni. Miért szálltunk le Carskoie Seloban s folytattuk utunkat kocsin. — Megmentettük a grófnőt s magunkát. — És a többieket is, mert amint a grófnő kiszállt, nem volt többé ok a merényletre. Tényleg a vonat minden baleset nélkül érkezett meg Pétervárra. — Nagy ember vagy! — De a veszély még nem múlt el. Kiszálltunk után is ellenségeink és Moriarty gyűlölete kisért. Oh, ellenfelem mindent előre látott! A postahivatalnak nem volt többé kocsija; egy egyszerű troikát is csak 50 sterling Ígérete mellett tudtunk kapni; aztán a kocsis a vízbe akart minket fordítani. Ha nem ragadtam volna revolvert s nem fenyegettem volna halállal azt a gazembert, most a viz fenekén aludnók örök álmunkat ... s az útitáska a grófnő üldözőinek kezében volna. De ez még nem minden, mert amint veled holminkért a vasútra akartam menni, a ruhatárban megláttam a rőtszakállu kabátját . . . — Hogy ismerted meg? — Semmi sem kerüli el a figyelmemet édes Watson. Téged küldtelek a vasútra s én itt maradtam, hogy folytassam nyomozásaimat. Megtudtam, hogy azt az alakot Fifrakoffnak hívják. Ebbe a vendéglőbe szállt be s szomszédságunkban, vagy helyesebben a grófnő szomszédságában bérelt szobát. Látni akarod ? A kulcs az ajtóban van és Fifrakoff eltávozott. Beléptünk az ismeretlen szobájába. Holmes megkopogtatta Fifrakoff szobájának a grófnő szobája felé eső falát. — Hallod, hogy visszhangzik? Itt valami üreg, titkos ajtó van, mely a szomszéd szobába vezet . . . Kétségtelen ... Az éjt a nő szobájában fogom tölteni . . . Meglátjuk, akad-e ember, aki képes legyőzni Scherlock Holmest! Megzavarodtam. Soha barátom lángesze nem ragyogott ily fénnyel. A grófnő beleegyezett, hogy Sherlock Holmes szobájában töltse az éjszakát; úgy látszott, tudta, hogy semmi veszedelem sem fogja részéről fenyegetni. Én ruhástól ágyba vetettem magamat, a revolver kezem ügyében volt s készen állottam, hogy a legelső hívásra barátom segélyére siessek. Az éj azonban nyugodtan telt el. * Másnap reggel 8 óra tájt Sherlock Holmes szobámba lépett, arczán mély zavar tükröződött. — Ah, dr. Watson, ha tudnád, hogy mifajta grófnők vannak Oroszországban! Aztán felhivatta a főpinczért. — Ismeri-e az urhölgyet a 16-os szobából? — Ismerem nagyon jól, — felelt a főpinczér. — Ki hát? — Hát! . . . Egy párisi ^,cocotte“. — Micsoda, egy „cocette“! Csalódik. Egy grófnő, ki inkognitóban szállott ide, mert nem akart a palotájába szállani. — Egy félvilági hölgy, ha mondom, kinek soha még egy kunyhója sem volt. Hol egyik, hol másik vendéglőben lakik s a soknál is többször itt minálunk. A napokban Zamorszky gr. vendége volt. Amolyan féleszű. Emlékszem, nemrég akkora hanczuzást vitt itt véghez, hogy
