Nagybányai Hírlap, 1908 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1908-11-01 / 42. szám
2 3NT agybányai Hírlap 1908. november 1. Halottak napján. Gyújtsuk meg az emlékezés lobogó fáklyáját halottak ünnepén. Halottainknak szenteljük e napot, egyesüljünk velők lelkűnkben, kik valaha szeretettel és barátsággal mellettünk állottak. Fokozott mértékben éhezi mindenki bánatát, mert számtalan embertársával egyesül e napon a fájdalomban. Az egész város lakossága halotti menetté tömörül, mindenki könnyes szemmel viszi a koszorúkat szerettei sírjára. Mindenkinek van kint valakije s e napokban a szeretet s a bánat szorosan ölelkezik, minden emléket a szeretet lángja sugároz be és a bánat könnye árasztja el. Enyhiti-e az idő a fájdalmat? Bár eleinte fel sem foghatjuk, hogy égető sebünk valaha meggyógyul, az idő lassankint behegeszti és ez így jól van. Talán gyönge emlékező tehetségünk okozza, vagy pedig elhagyottságunk érzete, hogy lassankint a metsző fájdalom enyhül és egy másik lényhez ragaszkodva, nem érezzük annyira a kedves elhunyt hiányát. A mindent kiegyenlítő idő bánatunkat is oszlatja, néha nagyon is gyorsan. Hogy meggyőződjünk róla, menjünk ngyszer csak végig a temetőn hétköznapon. Milyen elhagyatottak, elhanyagoltak még azon sirok is, melyeknél nehány hó előtt oly keserves könnyek hullottak. Csak hallottak napján siet mindenki, néha csak kötelességérzetből, hogy a múlt emlékeinek áldozzon. Akármilyen elevenen is merült fel a múlt képe lelki szemeink elé hallottak napján, éppen ezáltal vezet vissza a jelenhez. Visszatekintünk lefolyt életünkre, összehasonlítjuk a jelennel, eszünkbe jut a sok teljesületlen remény, a hiába való küzdés s a még előttünk levő nehéz harczok. Nemcsak a természet kérlelhetetlen törvényeinek súlya alatt szenvedünk, de a világ legnagyobb nyomorúságát mégis az emberek okozzák egymásnak. Halottak napján nemcsak a temető lakóit gyászolja az ember, de saját vétkein s mulasztásain is szemlét tart és a múlandóság érzetétől áthatva, magasabb czélok felé törekszik. A természet örök útját követi, nem törődik az emberek bajaival. Az ember azonban nem közönyös az anyatermészettel szemben, mutatja az is, hogy ez emlékünnepet őszre, a hervadás gyalása egy asszonnyal, — erősen próbára teszi az idegeket és szigorú önuralmat feltételez mindkét részről. Az én szép asszonyom okos asszony volt, ki nem egykönnyen siklott le az erkölcsi talajról, habár ő is csak húsból és vérből alkotott asszony volt! Legalább elbeszélésem vége erre enged következtetni. Nos, én bátran beszéltem vele „kényesebb“ természetű dolgokról is. 0 pedig büszke volt arra, hogy olyan dolgokat is tud mondani, a mit más nem tud és nem mer. Egy nagy gyümölcsös kert kavicsos utjain sétálgattunk. Kakuk füves, illatos széna illat ter- jenget körülöttünk s csiklandozta érzékeinket; ezt az állapotot fölismertem a szép asszonyon is, mert szemének merészebb lobogása árulójává lett. A kerten túl a szántók buja vetése fölé dalolva emelkedett a pacsirta, s trilláját áthozta hozzánk az enyhe szellő. De mielőtt elbeszélésemben tovább mennék, leirom megközelitőleg az én csevegő társnőmet ; úgy is tudom, hogy olvasóimnak 99 százaléka azt a kérdést veti fői: milyen volt az a szép asszony ? Felelek reá! Nyúlánk, magas növésű, erősen duzzadó idomokkal, olajbarna nagy szemekkel; fekete pillái alatt tüzesen izzott két sötét csillag. Remegő húsos száján meglátszott, hogy sok csókot adott és kapott már életében. Beszédközben ajkain a női lélek szép és finom virágai fakadoztak. Arczárói mégis valami hidegség árad felém, mi azonban csak takarta az izgalmakat s az ismeretlen érzések utáni vágyat. Ő legalább azt hitte, hogy számára vannak még titkos ismeretlen érzések. Beszéd tárgyunk valóban érdekes volt. A szerelem mindenható hatalmáról folytattunk eszmecserét s megpendítettük végül a tág keretek között mozgó „hűség“ fogalmát is. Tudniillik azt a hűséget, mire esüdni szoktunk az oltár lépcsőjén. idejére tette minden emberi alkotás és fény i jövendő sorsának jóslásaként. A versengés fény és külső ragyogás tekintetében itt is sarkalja az embereket, hogy egy- 1 mást felülmúlják és fényűzést fejtsenek ki. j Hiszen a kegyeletnek elég van téve az által, ; ha szerettei sírját állandó rendben tartja s az j ősz virágaival, a tavasz rózsáival megkoszo- ; ruzza. Ha a felesleges fényüzési czikkek, világitá- • soknak az árát a szegények kezeibe juttatnék, ] ezáltal lehetővé tennők, hogy azok télire meleg ruhát, fát stb. vehessenek maguknak, sokkal nagyszerűbben és méltóbban áldoznának szeretteink emlékének, ha a könyörület virágait is kinyitja szivünkben az emlékezet. Álmodják csendesen hosszú álmaikat az édes anyaföld ölében, mi pedig tegyük le sírjaikra emlékkoszoruját kegyeletünknek. Jogos fegyverhasználat. Semmi egyéb nem történt, mint jogos fegyverhasználat, mégis a pénteken lezajlott véres esemény nyomán súlyos kifakadásokat hallani a csendőrség ellen, melynek egyik tagját a minap dynamit merénylettel fenyegették meg. Azonban ez a „jogos“ fegyverhasználat nagyon relativ fogalom s a körülmények súlyát mérlegelve nagyon sokan nem vagyunk hajlandók a látszatot lényeges valónak elfogadni s az eset aktáit egyszerű tudomásvétellel lezárni. Az eset röviden az, hogy a misztmogyorósi biró ittas állapotban nehányad magával pénteken a kora délutáni órákban a Rákóczi-tér hidutczai sarkán szemlélődött, mikor a csendőr- ! őrszem felhívta, hogy a gyalogjáróról távoz- * zanak. Ki ne tudná megbocsátani egy községi bírónak, ha az ittas állapotban bírói minőségével elbüszkélkedik s a csendőrt előkelő mivoltára emlékezteti? A csendőrőrszem - a nevek nem lényegesek - több Ízben felszólította a bírót engedelm ^kedésre, de az a körül- állók bátorítása következtében az őrszemet karjánál megfogta, sőt még annak kardja után is nyúlt, mire a csendőr a kardját kirántotta s az ittas biró fején alaposan végigvágott. Hogy Egyszer csak meglepetésszerűen felém fordult s azt kérdezte. — Mondja csak meg nekem őszintén, megcsalta-e ön valaha feleségét ? A kérdés, mint egy bomba csapott telkembe, arczom - éreztem —, bíborrá vált, de csak egy pillanatra, mert gyorsan igyekeztem a megbillent mérleget lelkemben egyensúlyba hozni. Külsőleg nyugodtan válaszoltam : — Gyóntatni akar ? Idegesen mosolygott s rám villogtatta hó fehér fogsorát. — Nem! de látja, engem nagyon érdekelnek az emberi lélek tévedései. — Nagyságos asszonyom, — feleltem kellő komolysággal, — azt hiszi, hogy hűtlenség esetén csak az emberi lélek van érdekelve? — Nó természetesen az is! — Korántsem ! A test, a vér, az az átkozott vér viszi a főszerepet! — Meglehet! De most erről ne vitatkozzunk. Én azt kívánom, feleljen őszintén kérdésemre ! — Lássa, nagyságos asszonyom — folytattam tréfás színezetet adva szavaimnak, — feleletemmel mit sem fog elérni, mert ha „nemet“ mondok, — nem hiszi el! Kétkedőén rázza okos fejecskéjét. Ha pedig „igen“-t mondok, — akkor már kérdéseimet nem folytathatja tovább anélkül, hogy bele ne merülne a részletekbe is. Azt pedig csak föltételezi jóizlésemről, hogy részletekbe nem bocsátkozom ; igy tehát az emberi lélek tévedéseiről vajmi keveset fog megtudni. — Bízza rám, én magamban megfogom alkotni véleményemet ! — De hát miért érdekli épen az én esetleges lelki tévedésem, vagy botlásom ? — Megmondom azt is. A költők, irók himnuszokat zengenek életpárjukról, sokszor mennyekig magasztalják, - s azalatt mégis más káprázatos arc után futkosnak. a kard élivei vágott-e, nem tudjuk, csak azt, hogy a fejét ütötte, hogy ne sántuljon! A fegyverhasználat tehát ridegen véve jogos s a felettes hatóságnak ezt a szolgálati utasítás szerint meg is kell állapítani. Mi azonban az emberi érzés és humanitás álláspontján tiltakozunk az évente ismétlődő, súlyos következményű fegyverhasználat ellen, mert a jelen esetben a környező veszély nagyságát sokkal csekélyebbnek, a közrend megsértését sokkal lényegtelenebbnek tartjuk, hogy sem a véres vágás indokolt lett volna. Ha az őrszemet sötét éjjel, elhagyatott helyen valaki orozva, vagy felfegyverkezetten nyíltan megtámadja, ha egy exaltált egyén a tömeghez lázitó beszédet intéz és az összeverődött nép vésztjóslóan morajlik, kővel dob vagy revolverrel lő, mint mostanában Budapesten szokás, ha valaki nyitott bicskával élet- veszélyesen fenyegeti azt az őrszemet, kivont kardját vágtában a közvélemény bátorító helyeslése kiséri: de ha valaki a gyalogjárón részegen okvetetlenkedik s azt nehány egyén az uniformis iránt veleszületett ellenszenve következtében gunyoros megjegyzéssel ingerli, a véres fegyverhasználat ellen az igazság kiirt- hatatlan érzete és ösztöne méltatlankodó keserűséggel tiltakozik. Mennyire czélszerübb és méltóbb lett volna, ha az az őrszem a közel fekvő laktanyába siet s többed magával visszatérve a karhatalom szükséges tekintélyét sokkal tapintatosabban és impozánsabban menti meg és helyesebben tüntet vele, a mire — hangsúlyozzuk - szintén szükség van, hogysem mint kihúzza azt a kardot, melynek suhintásából a műveletlen tömegben csak gyűlölet és dynamit merénylet fakad, de nem a közrend szilárdsága és rendíthetetlen biztonsága. Lapunk más helyén válaszolunk „Egy csendőrnek“ s minthogy nem akarjuk jelen czikkünket is a hideg agyvelő tréfás köteke- désének martalékul áldozni, nem igyekszünk a csendőrségnek kötelessége tapintatos teljesité- ben normatívákat szolgálni, mert azok aligha kerülnének be a szolgálati szabályzatba, de az érezve gondolkodó közönségre appelálunk, melyet a konkret eset mélyen levert s kérdjük: nem jobb volna-e a csendőrségi szolgálat megszüntetésének kérdését ismét feleleveníteni. — Tévedésben van nagyságos asszonyom; minden ember szereti a szép virágokat. Ha például nekem otthon van egy szép liliomom, azért másnál megnézem a rózsát is, sőt gyönyörködöm is benne ! Ha egy költő megírta már mondani valóját a liliomról, engedjék meg szegénynek, hogy a többi virágról is Írjon, s fürössze meg lelkét az ábrándok hullámaiban. Ez még nem hűtlenség! A szép asszony szemcsillagára valami különös rejtély borult, mintha belső gyötrelem homályba borította volna. Álmatag elandálodás- sal suttogta : — És én mégis szeretném tudni, megcsalta-e ön valaha feleségét? — Nagyságos asszonyom ! az emberi szívben - mondjuk a vérben, — a gonosznak néha sötét örvényei támadnak. Olykor maga a természet csábítja az embert a bűnre. Ä tavaszi lég erős, átható illata befonja az érzékeket mámoritó hálójába. Nem érezte-e ön is, hogy valami zsongó érzés fátyolozott lángja izzik néhanapján szivében ?s merengő tekintete atávolj bán révedez, mintha onnan várná a megvál- i tást ?— Lehet, sőt el ismerem a mondottak i igazságát, de most az ön tetteire vagyok kiván- ! esi! — Engedje meg nagyságos asszonyom, hogy minden őszinteségem mellett, — még se feleljek egyenesen a föltett kérdésre, hanem hadd mondjak el röviden egy történetet, mely egyik legjobb barátommal eset meg. — önnel ? — Mondom legjobb barrátommal ; de ha nagyságos asszonyomnak az én személyem szerepeltetése inkább megfelel, kész vagyok nevemet oda kölcsönözni. Épen egy kényelmes kerti pádhoz érkeztünk. Á hatalmas diófa kiterjesztette fölénk óri- ; ási szárnyait s árnyékot vont felhevült arcainkra.
