Nagybányai Hírlap, 1908 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1908-11-01 / 42. szám
1908. november 1 3NT agybáuyol llrlap 3 Elvitathatatlan, hogy a csendőrségnek köz- biztonságunk megszilárdításában s a közrend fentartásában, a bűncselekmények felderítésében maradandó érdeme van, de a szerzett babérkoszorúból marokszámra tépi a leveleket, mikor a reglamát a biblia fölé helyezi. Az intézmény tekintélye nincs ellentétben az emberi méltósággal, melynek viselője ily esetben inkább örökké térdig jár a sárban s átengedi a gyalogjárót a legelvetemültebb rablóbandának is, semhogy vértócsán keresztül gázoljon, mert ennek ^foltja épugy örökké ottmarad a czipőr., mint Ágnes asszony lepedőjén. Színház után. A tomboló lelkesedést, mely a csütörtöki bucsúelőadáskor a függöny utolsó legördülésé- vel felhangzott, mindjárt lehangoltság, az a levertség váltotta fel, mely a gyermek arczárói olvasható, ha megszokott kedves játékszerétől meg- fosztják.Igaza van Krémernek, midőn a szinlapon a közönség pártfogó szeretetét említi, hálája se indokolatlan, azonban a közönség is köszönettel mond neki és társulatának Isten veledet, mert a rövid czikluson át igazi műélvezetben és fe- ledhetlen szórakozásban részesítette. A társulatot most csak a viszontlátásra üdvözöljük, mert a szinügyi bizottság csütörtökön tartott ülésében a legnagyobb készséggel adta meg az engedélyt Krémer igazgatónak, hogy jeles társulatávaal a jövő nyár julius és augusztus havában szinielőadásokat tartson az e czélra a Polgári Olvasókör udvar-kertjében építendő tágas arénában, tehát újból lesz alkalma közönségünknek kedveltjeivel hosszabb időre szórakozni és a színművészet nemesitő jótéteményeit élvezni. Egy pár tanulságot szeretnénk azonban értékesíteni, nehogy nyomtalanul tűnjenek tova, mint elröppenő kellemes emlékek és minden ismét a régiben maradjon. Egyik tanulság, hogy városunk közönsége annyira és oly tömegben szinházpártoló, miszerint kétségtelen, hogy 2-3 hónapos színi cziklusban a legnagyobb regievei működő és legszervezettebb színtársulat financiális igényeit is képes biztosítani, ezért a szinügyi bizottságnak az engedély megadásakor ezen körülménnyel mindenkor számot kell vetnie, különösen, ha az uj színház helyiségünk felépülend, mert egy-egy rossz és alacsony színvonalon álló társulat,beengedésével egyszersmindenkorra még a reményt is elveszíthetjük arra, hogy igazi művésztársulat a szereplésre vállalkozzék, hacsak nem a kényszerűség kergeti közénk, mint Krémért. Joga, sőt kötelessége továbbá a szinügyi bizottságnak a repertoir összeállításába bele- szólani, még akkor is, ha e tekintetben oly kiváló műizléssel és tapintatos érzékkel állunk szemben, mint Krémeméi, a ki azonban sokkal modernebb és reálisabb gondolkozásu annál, semhogy a kellemessel a hasznost összeegyeztetni ne tudná s a cassadarabok kultusza felé ne hajlanék. Lendvay Márton szülővárosában mindig élnie kell a klaszikus darabok iránt táplált lobogó szeretetnek s a vidéki színművészet fejlődésében városunknak irányadó szerepet kell betöltenie azon helyes érzék meghonosításával, mely a szinészetben kulturális hivatást keres és magasabb ethikai elveknek hódol. Mert nagy a visszaesés a színművészet fejlődésében, ha annak apostolaiban az egy estén át tartó inkább érzéki, mint estetikai hatás s nem az örökbecsű alkotás megszemélyesítőit ünnepeljük. Azért feledhetetlen Lendvay Márton s feledhetetlenek nagynevű kortársai, a magyar színművészet igazi mesterei, mert hivatásuk nemes betöltésében zseniálitásukat nem váltották fel aprópénzre, hanem művészetükért éltek, haltak, meg mélyen gondolkodtak is. A hétfőn délután tartott ünnepség, melynek keretében Krémer színtársulata Lendvay szobra előtt az ő hallhatatlan emlékének hódolt, nemcsak elismerést szerzett a társulat részére az impozánsan egybegyült hallgatóság előtt, de sokunkban azt a felemelő tudatot s szivünket átjáró meleg érzést ébresztette, hogy a törekvő társaság tudatosan halad művészete taposott mesgyéjén. De ha e társaság nem képes vagy meg sem kísérli a régi színművészet bemoho- sodott, elmosódó mesgyéjét felfedezni és újra járttá taposni, ha országszerte hódol a közönség a modern színművészet múló értékű alkotásai előtt, Lendvay és Takács szülővárosa tartozik annyival önmagának, hogy a vidéki színészet színvonalának klassicitása érdekében elkövet mindent, ami erejéből telik. Egy-egy könnyet hát necsak az aranyos primadonnák és kedves ifjak, hanem a régi klasszikus darabok és művészet után is hullassunk! HÍREK. November 1. A temetőben. Zúg a sírok felett az őszi szél, Zizegve hull a sáppadt levél, A halottak közt hangtalan járok, Hogy ne zavarjam nyugalmas álmok. Oly sok remény és vágy semmivé lett, Itten látni meg csak, mi az élet. Hogy a küzködés, gőg milyen meddő, Az élők temploma a temető., Dudás. Személyi hir. A rendezett tanácsú városok polgármestereinek országos egyesülete Budapesten október 26-án tartott alakuló közgyűlésében dr. Makray Mihály polgármestert a számvizsgáló bizottság tagjává választatta. - Földes Béla országgyűlési képviselőnk a Széchenyi Társulat múlt vasárnapi diszgyülésen Szatmárt tartózkodott. - Harácsek. László ministeri tanácsos városunkba érkezett. - Boronkay Béla zilahi s. lelkészt a pelei református egyház lelkészévé választotta. Kinevezések. A m. kir. pénzügyminister a budapesti állampénztárak létszámában Mayer Károly segédtisztet, városunk szülöttét pénztári tisztté kinevezte. Trieber Elek kapnikbányai bányasegédmérnököt a m. kir. pénzügyminiszter bányamérnökké nevezte ki. — Á nagykárolyi pénzügyigazgatóság Thanhoffer István nagybányai lakost a szatmárnémeti adóhivatalhoz díjtalan gyakornokká kinevezte. Hivatalos látogatások. Dr. Aáron Sándor vármegyei tiszti főorvos közegészségügyi intézményeink vizsgálatára városunkba érkezett. - Wallner György a ministeriumba beosztott m. kir. központi bányakapitány a nagybányai bányaigazgatóság területéhez tartozó kincstári és magánbányászat üzemeinek bányarendőri vizsgálata végett körúton van. Jelenleg városunkban végzi hivatalos teendőit. S én elmondtam neki a következő történetet : — Nős ember voltam már, mikor a sors egy nagyon szép fiatal aszszonynyal hozott össze. Ez az asszony engem tökéletesen megbabonázott. Nem tudnám megmondani, hogy mi volt benne olyan észbontó ? mi vonzott engem főltartóztatlanul közelébe ? De azt hiszem elsősorban az a tudat, hogy a bájos asszony szemének feneketlen mélységében undorító unatkozás tükröződött, valahányszor férje társaságában kellett lennie. Mily más volt, ha egyedül találtam! Gyöngéd, gyermekes arcára a lehunyt fekete pillák hosszú félkörü árnyékot rajzoltak ; klassikus orra remegett az izgalomtól, ajkai gyöngén lihegtek az emésztő vágytól. Belevesztem ! De úgy éreztem, hogy jelenléte gyönyörrel és iszonyattal tölti el szivemet, mert szeméből a bűnös szerelem tiltott mámora ragyogott felém. Véghetetlen vágy fogott el az asszony bir- hatásáért. Hanem én gyáva voltam! Remegtem a gonosz tett elkövetésétől, mert matematikai pontosságai tudtam, hogy nyomon követ a büntetés is. Semmi sem könnyebb, mint egy balgaságot elkövetni, de nehéz azt jóvá tenni. Pedig százszor is nyílt alkalmam, hogy megvalljam rajongó szerelmemet. Ám mindig ijesztő némasággal meredt elém a jövő. Mi lesz azután, mint fog végződni ez az őrültség ? Egy ideig föltettem magamban, hogy kerülni fogom. Napokig házatájéka felé se néztem, nehogy erőt vegyen rajtam a forrongó láz, s lábaihoz rogyva bevalljam szerencsétlen helyzetemet. De a mig kerültem őt, lelkemre fájdalmas sötétség borult, nem volt körülöttem egyetlen vigasztaló súgás sem. Ezt a helyzetet sem bírtam sokáig elviselni. Hisz’ úgyis velem volt ő képzeletben mindig. Láttam sötét szemét, melyben állandóan ott lobogott a törhetetlen akarat lázas felcsillanása. Belepillantottam leikébe, hol óriási tömegben forrongtak az érzések. Mikor beszélt, j I egy-egy gondolatában a vágyak egész tengere zúgott. Minden szava behálózta szivemet — ! lelkemet. Ereztem, hogy ezen állapotnak röviden végét kell szakitanom, mert különben az őrültek házába jutok. Megborzadtam. Eszembe jutott az őrültek háza, hová egykor bevitt engem a kiváncsiság. Határoztam! Első, alkalmas pillanatban nyilatkozni: ő is várja szivem megnyilatkozását. Várja, várja tőlem az első szót! Ekkor közbejött egy kellemetlen, boszantó akadály. A szép asszonynak haza kellett utaznia szüleihez. Öröm csillant meg szemében. Pár hétre megszabadul gyűlölt férje környezetétől. Én kétségbeesetten vergődtem a bucsuzáskor. De egyszerre, alkalmas pillanatban azt súgta fülembe: — Látogasson meg szülőföldemen!- Ott leszek! Többet nem tudtam felelni, csak ráborultam gyönyörű kis kezére s egy forró csókkal illetém. És megkezdődött a bűnnek büntetése; jártam a kálváriát. Hazudnom kellett otthon, hogy hivatalos ügyek pár napra elszólitanak. Rohantam, mint a lepke a fényes lángba, hogy megégessem szárnyaimat. Milyen volt a találkozásunk? Olyan, mint máskor. Talán csak én remegtem kissé jobban. Lelkemben a jó és rossz indulatok háborogtak, miket a felkorbácsolt szenvedély áthidalni igyekezett. A szép asszonyt még bájosabbnak találtam, mint máskor. Gyönyörű klassikus arcza, hosszú hamvas szőke haja, picziny piros szája, fekete szeme és szoborszerü termete teljes pompájában érvényesült. Időm kevés volt; mindössze két nap; ezalatt vallomást kellett tennem. ... De megint csak gyáva voltam! Talán az egykor elrebegett „hűség eskü“ terjesztette ki védő szárnyait fejem fölé. Nem tudom mi volt velem? Mikor magamban maradtam, szerettem volna sírni a gyávaság miatt. Az ablakon betóduló napsugarak is szemembe nevettek. Ily állapotban értem el a második napot, mikor már visszakellett indulnom. Útra készen állottam elébe. A szép asszony tágra nyílt szemekkel nézett reám. Hajának sápadt aranya mély árnyékot vetett halvány arczára. Hideg nyugalommal kérdezte: — Már megy? — Mennem kell! E pillanatban szenvedélyesen ölelte át vál- lamat, hullámzó keblére szorított s fojtogatni kezdett csókjaival; de aztán nehány perez múlva utálattal taszított el magától s éles hangon, lángba borult arczczal vágta szemembe: Gyáva szoknyahős! Láthatatlan könnyek permeteztek végig szivemen. Éreztem, hogy ez a szép, bűbájos asszony rátaposott szivemre, mely csöndesen, némán vérzett. A legrettentőbb bizonyosság állott előttem. Ennek a nőnek nem az én rajongó lelkemre volt szüksége! Nem is tudom, miként távoztam el bűvös iszonyatos köréből! Csak akkor ébredtem öntudatra, mikor már órákig robogott velem a vonat hazafelé, az én csöndes, álmodozó liliomom karjai közé. — Nagyságos asszonyom! Eddig tart az én jó barátom elbeszélése. Ebből Ítélje meg higgadtan, felelhetek-e föltett kérdésére? Megcsalta-e az az én jóbarátom az ő liliom feleségét? Mindketten fölálltunk a kerti .pádról. Az asszony kipirultan, izgalmas remegéssel hallgatta az utolsó szókat; akkor aztán egyszerre lesújtó pillantást vetett reám, s gyors léptekkel a ház felé indult; pár lépés után megállóit s vissza kiáltott nekem: — Gyáva szoknyahős! Isten önnel!
