Nagybányai Hírlap, 1908 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1908-10-11 / 39. szám
2 N agybányai Hírlap 1908. október 11. nevelése. Minél mélyeben szántjuk fel a talajt, annál nagyobb réteget teszünk termőképessé. A társadalmi osztályok legalsó rétegét kell a tudatlanságból, élhetetlenségből közerővel kiemelni jóindulatú oktatással, vezetéssel, mert ez közös mindnyájunk érdeke, ezzel is a közügynek szolgálunk. Még egyszer kell hivatkoznunk a Gyümölcsértékesitő Részvénytársaságra, mert a téma keretén belül említett népfoglalkoztatási módokból nehánynak bevezetését feladatai közé sorozta s ezért kérjük jóindulatát, hogy működése népszerűvé s ezen az alapon egykor terjedelmessé és áldásthozóvá fejlődjék. A családi otthon. Az igazságügyminiszter ebben az országgyűlési cziklusban be fogja nyújtani a családi otthonról (homestead) szóló törvényjavaslatát. Ezen alkotandó törvénynek czélja: a kisemberek otthonának, 8000 korona értékösszegig mehető házának és esetleg földjének, lehető biztosítása. A mintákat ahonnan ezúttal merítettünk: az Amerikai Unió egyes államaiban már létező homestead intézmények és egyes európai, főképen íranczia törvényjavaslatok szolgáltatták. Mi, természetesen, örömmel üdvözöljük mindama kezdeményezéseket, melyek a kis existencziák — a mi szempontunkból főképen: a kisgazda osztály-védelmét és megtartását czélozzák, mert mi is látjuk a többféle irányban fenyegető veszélyt, amit a legkisebb osztályoknak folyamatban lévő vagyoni züllése magában rejt. A jelen idők tanulsága, hogy a nép erkölcse — értve ezalatt főképen: a nemzethez, hazához és hithez való hűséget és ragaszkodást — csak olyan arányban komoly és megbízható, amilyen arányban az helyhez kötött anyagi javakkal bir és azokat zavartalanul élvezheti. Mi is látjuk és tudjuk, hogy korunk czivi- lizácziójának rohamos haladása nincsen arányban az emberiség minden rétegének befogadó képességével. Különösen hazánk kisebb néposztályainál szembeötlő ez az aránytalanság. Talán az egész czivilizált világon a mi népünk szorul leginkább védelemre: a modern haladás túlzó kinövéseivel szemben. Egy ilyen túlzó kinövésnek tartjuk mi a könnyű és könnyelmű hitelt. A hitel jegyében történik az a nagy és vértelen, de végzetes hadjárat, amelyet az egészségtelenül tulhalmozott tőke folytat a föld kis birlaJói, munkásai rovására, a föld hozadéka és maga a föld ellen. Az igények - az abszolút egyenlőség hamis jelszava alatt - oly mértékben fejlesztettek, aminővel az intelligenczia és keresetképesség, főkép a nemzet gerinczét tevő népnél, lépést nem tarthatott. így jutottunk el odáig, hogy ma már a népet alkotó kis emberek különös védelme: égetően sürgős állami feladattá lett. A mi népünk azonban — faji jelleg, sajátságok, erkölcsök, gyakorlati és üzleti érzék stb. tekintetéből — egyáltalán nem hasonlítható más nemzetek népeihez. A keleti vért letagadni nem lehet. De nem is kell és nem is szabad. Ellenben: minden társadalmi és állami akczióinknak alapczélja az kell, hogy legyen, hogy fajunk originális értékeit megőrizve és fejlesztve, azok mellé igyekezzünk még mindazokat a jellegbeli sajátosságokat is fokozatosan beplántálni, amelyek a nagy germán és latin fajokat mai magaslatukra emelték. Ezért nem lehet és nem szabad nekünk az előbbrehaladt nagy nyugattól rendszereket és intézményeket — úgy ahogy vannak — átvennünk. Ezért jó, ha olykor — mediczinákat keresve - kelet felé is tekintünk. Az előrebocsátottakból már szinte következik, hogy a homestead-et, különösen a javaslat formájában, nagy eredményekre jogo- sitónak nem tarthatjuk. Nem tarthatjuk főleg azért, mert a mi magyar népünkéi, már csak fennebb vázolt különleges faji jellegéből folyóan is fakultativ állami intézményekkel alig fogjuk sikerrel dédelgethetni. Nem hisszük, hogy népünk a homestead előnyeit a maga javára kihasználni tudná. Nem remáljük, hogy azt megfelelő méretekben igénybe venné, sőt talán - a kis- birtok általános nagy terheltsége miatt, azt már a kívánt arányokban igénybe nem is vehetné. Egyébként tisztelettel adózunk bár a javaslat jó intenczióju és nagyérdemű szövege zőjének, maga az előttünk fekvő tervezet is oly sokágú, komplikált és épen az érdekeltek számára nehézkes, hogy annak könnyű megértése, vulgó: vérré válása — nem remélhető. Arról nem is szólunk, hogy mi módon tudnának megfelelni — a kívánt mértékben való appli- káczió esetén ezen újabb és igen terjedelmes kötelmeknek még most is gyenge és hiányos telekkönyvi hatóságaink. Mindazonáltal, véleményünk nem akar az előttünk fekvő javaslat vétója lenni, mert azt is a czél felé való haladásnak véljük, de őszinte meggyőződésünk az, hogy annak a segítő állami akcziónak és alkotandó törvénynek, mely a magyar nép otthonának, földjének megtartását czélozza, nem fakultativ, hanem kötelező formát kell adni. Óhajtjuk és akarjuk, hogy a kis ember otthona és vagyona — a létminimum arányában - törvényes oltalomban részesüljön. Erre az oltalomra azonban elsősorban éppen azok szorulnak, akik a maguk erejéből még kezüket sem tudják az után kinyújtani. Félő, hogy a homestead kedvezményével, túlnyomóan éppen olyan elemek élnének, amilyenekre való felváltása mi népünknek teljességgel nem kívánatos. Nincs okunk restelleni, hogy figyelmünkbe ötlött a javaslat indokolásának az a része, amely Szerbiának 1873. évi deczember 24-iki törvényéből a 471. paragrafus 4. a) pontját czitálja, mely szerint ott: „minden földmivesnek öt hold földje, továbbá háza és ennek mellék- épületei, valamint egy holdig terjedhető tere ki van vonva a végrehajtás alól és el nem idegeníthető stb.“ Ez a példa előttünk sokkal követhetőbbnek és követendőbbnek látszik, mint az amerikai Unióé, aminthogy népünk is — külső és belső karakter, tekintetében — közelebb van a szomszéd Szerbiáéhoz, mint a tengerentúli nagy köztársaság népéhez. Ismételjük: nincs módunk a homestead javaslatnak törvénnyé válása elébe akadályokat gördíteni. A végén is: ez is valami, de véleményünk szerint eredményesebb volna a következőkre hozni törvényeket: A legkisebb birtokos osztály otthona és az ő létminimumának megfelelő fekvősége (ami szerintünk is: kb. 5 hold szántóföld értékének felel meg), vagy egyéb hasonló értékű ingó és ingatlan java — általában és a lehetőségig - kötelező törvénynyel volna védendő. Az ingatlen megterhetőségét jövőre általában - legalább is fele értékéig — törvény- hozásilag korlátozni kellene. (-i.) gyermeket a helyett, hogy dédelgette, szerette volna, soha meg nem csókolta, mert az a gyanú ülte meg a lelkét, hogy neje gyermekének nem ő az apja. Ezen gyanúja pedig onnan származott, hogy egyszer neje levelei között kutatván, egy levélre bukkant, melyből megtudta, hogy neje törvénytelen születésű, hogy annak apja nem a szegény kis Írnok, hanem egy magasrangu pap és az a fixa ideája támadt, hogy az anyósának ballépésében megnyilatkozó vérbeli tulajdonság örökölhető. Gyanúját azért nem közölte nejével, hanem megváltozott, mert rideg és szigorú lett Bellához s a kis gyermek megszületése után sehova sem vitte el többé Bellát. IV. Egy este Mónay kitárta lelke keserűségét neje előtt, közié vele gyanúját s a levélből megtudott titkot. Hasztalan volt a Bella beszéde, esdeklése, Mónay nem hitt neki. — Megcsaltál! - volt a válasz, minden védekezésére. — Ártatlan vagyok, megkövült hűséggel őriztem a becsületedet és a magamét és emiatt megfékeztem szivem indulatát, mely első szerelmemhez vonzott . . . És ekkor elmondá Bella a Jenővel való viszonyát. Mónay ezt hallva, egészen megsemmisült. — Meghalsz tehát s meghalunk itt mindnyájan; én is, te is és az is ott! Ezen utolsó szavaknál a bölcsőben alvó kis gyermekre mutatott. Monay levette a falról revolverét. Bella ezt látva, felkapta kis leánykáját a bölcsőből s szaladt kifelé. Mónay reálőtt. A lövés nem talált. Bella futott a másik szobába. A férje utána s ismét lövésre tartá revolverét. Bella ekkor megragadta kezét s gyermekét letevén, ki akarta csavarni férje kezéből a revolvert. A revolver kiesett Mónay kezéből s a házaspár megbotolván egy székben, a földre terült s ekkor Mónay a féktelen harag deliriumában fojtogatni kezdte nejét, aki önvédelméből felvette a revolvert s férjére sütötte. Mónay holtan rogyott össze. V. Bellát a vizsgálóbíró letartóztatta s megindult ellene a vizsgálat gyilkosság büntette miatt. Beismerte a tettét. Elmondott mindent Őszintén, hangsúlyozta azonban, hogy jogos védelemből lőtte agyon a férjét. Nem hitték el neki. Ezen védekezésének ellene szólott kényszerházassága s azon vallomása, hogy házasságának tartama alatt többször elakarta hagyni férjét és hogy szeretett egy ifjút. — A Jenő nevét azonban nem emlité. Az a közvélemény alakult ki, hogy Bellát halálra fogják Ítélni. A Bella bünpere Bardoczy Jenőnek, ki ekkor már kir. ügyész volt, adatott ki, hogy tegyen benne indítványt. Jenő, ki még mindig szerette a szép, bűnös asszonyt, nem utasította vissza ezen bünpert érdekeltség czimén, hanem azonnal neki fogott a vádirat elkészítésének s napokon, éjjeleken törte a fejét, hogy miképpen lehetne megállapittatni a Bella beszámithatlanságát, ami megmenthetné őt sok-sok évi fegyháztól vagy az akasztófától. Egy nap maga elé kísérteié Jenő Bellát s négyszem között kikérdezte részletesen a bűnper minden adatáról. Bella mindent elmondott igazán, töredelmesen és aztán mindketten sirtak, zokogtak. Siratták elvesztett boldogságukat. Nem a közvádló és vádlott állottak egymással szemben, hanem két szerelmes. — Ha bűn az, amit elkövettem - monda Bella — büntessenek meg érette börtönnel, belenyugszom. De attól félek, hogy halálra ítélnek. Ettől mentsen meg Jenő. Mentse meg gyermekemet, családomat ettől a szégyentől. — Megmentelek szerelmem. A te cselekedeted nem bűn . . . Biráid felfognak menteni. Erre esküszöm! Esküszöm becsületszavamra, szerelmemre ! Még néhány délután beszélgettek egymással négyszem között a Jenő hivatalos helyiségében Jenő és Bella, és elmerengtek az édes múlton s egymást átölelve, forró csókokat váltottak s ilyen alkalmakkor Bella egészen elfeledte a bűnpert s csak a nagy szerelmet érezte s a boldogságot, melyet a szerelmesével való együttlét szült. Egyik ilyen együttlét alkalmával az érzéki szerelem is erőt vett rajtuk s annak ellent- állani nem tudtak. * * * Már kivolt tűzve a főtárgyalás. Jenő készen volt a vádbeszéddel. A tárgyalás előtt való napon ismét maga elé vezettette Jenő Bellát és vigasztalta, bátorította. — Ne félj édesem . . . mindenem, nem fognak elitélni, nem sokára szabad leszesz és én ismét a jegyesed leszek! — Oh Istenem, add hogy megérjem azt a . . . nagy boldogságot! inondá Bella öröm könnyeket hullatva. Aztán hevesen megcsókolta Jenőnek arczát, homlokát, kezét ... A remény és a derengő boldogság érzése olyan erőt vett rajta, hogy elalélt a Jenő karjaiban. Midőn feleszmélt, ott feküdt a pamlagon a Jenő izzó ölelése és meleg csókjai között. * * *
