Nagybányai Hírlap, 1908 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1908-02-09 / 4. szám
I.j évfolyam. Nagybánya, 1908. február hó 9. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Főmunkatárs: Jeney Gyula. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Vár-utczá 15. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Morvay Gyula könyvnyomdájában is Rákóczi-tér. Elnémult előadások. Hírül adtuk volt, hogy az Ipartestület kebelében szokásos szabad előadások ez idén is ismétlődni fognak. Az erre szóló meghívók késlekedvén illetékes helyről azt a különösnek látszó magyarázatot nyertük, hogy a közönség részéről felmerült érdeklődés hiányában az előadások meg nem tarthatók. Már tavaly is megtörtént, hogy a rendezőség kénytelen volt a piaczon sétálókat egyenként kapaczitálni, miszerint az előadási terembe felfáradjanak, nehogy az előadásra felkért egyén, ki élettapasztalataiból s elmerült tanulmányaiból alapos gondal elkészült, elkedvtelenüljön s fáradozása tiszteletdijául az üres terem kongó visszhangját nyerje. Ez az eljárás a rendezőség tekintélyének kompromittálására vezethetett volna, e miatt hagyott fel az idén nemes törekvésével, melynek czélja a hasznos tudnivalók minél szélesebb körben való terjesztése s az általános művelődés előmozdítása. Mi e nemtörődömség elfogadható oka? Az előadókban aligha kereshető, mert a maguk részéről, úgy a téma megválasztásában, mint annak népszerű előadásában a közönség átlagos felfogási képességét és gondolatvilágát megközelíteni s az előadás tanulságait eredményessé tenni igyekeztek. E tekintetben alig marad valami kifogásolni való. Mert szinte elkerülhetetlen, hogy az előadás hangjából az oktatási czélzat olykor elő ne bukkanják, de ez a dolog természetéből folyik s legfeljebb túlérzékenységre vagy teljes járatlanságra lehet elviselhetetlen. Az érdeklődés hiányának oka mindenesetre a közönségben keresendő. Legkönnyebben leküzdhető oka a távolmaradásnak a heti nehéz munkától előállott testi kimerültség, minek fényes bizonysága a fővárosi munkásosztály viselkedése, mely a helyenként és szinte naponként ismétlődő szabad előadásokon s külön tanfolyamokon rendszerint tömegesen vesz részt anélkül, hogyvelük szemben kevésbbé lekötöttség és könnyebb testi munka ellenvetése felhozható volna. Ha már felöltjük a vasárnapi ünneplő köntöst, de rendszerint csak a templomi összeharan- gozás után sikerül a bajuszkötőt leoldani, a déli órákban tartatni szokott szabad előadásra beérünk, mert az agynak, a léleknek, a szellemnek is meg kell adni a magáét, nehogy elcsenyevészedjék! Már nehezebben irtható ki a közönynek azon oka, mely az önképzés egyirányú kifejlődésével magyarázható. A társadalom azon osztályában, melynek a szabad előadások által a művelődés terén való elő- haladása czéloztatik, — az egyoldalú sajtó- és szakirodalom befolyása oly mértékben érvényesül, hogy minden más művelődési tényező és tanulási alkalom tudatos kiaknázását kizárja. Sajnos jelenség, de kétségtelenül tapasztalható! Kaszt- szerü elzárkózást eredményez s félénk sejtelmet, hogy mások gondolatvilágának és eszmekörének, tanításainak figyelmes meghallgatása képes egész lelkületűk egy- irányban fejlődött meggyőződését, tudását, nézeteit teljesen felforgatni. Súlyozót helyez ezen osztály a maga tudásának forrásaira, nehogy a forgószél elkapja, mint az összesepert faleveleket! Pedig a mai életviszonyok tömkelegében a tapasztalat, tudás és szemlélet változatosságára van szüksége mindenkinek, a ki boldogulni s emberi mivoltához méltó társadalmi életet akar élni. A ki mindig egy tükörbe néz, megrögződik saját szemléletében. Pedig ahány tükör, valamennyi mást mutat. Az a sok tükör, melyet a szabad előadásokon az előadók beillesztenek, a tapasztalat, tudás és életbölcseség jelenségeit számtalan nüánszban tükrözi vissza. Kár ezeket összezúzni azért a megszokott tükörért, melyet a családi hagyomány akasztott falra, a nevelés és megszokás dédelget ott s mely a sok használattól már elfoltosodott. R Nagybányai Hírlap tárczája. A hajóroncs. — Guy de Maupassant. — (Folytatás.) És mi ott maradtunk egy negyedóráig, egy félóráig, azt sem tudón igazán, hogy meddig és néztük magunk körül ezt a sárga vizet, mely kavarogva mind lomhább kezdett lenni és az újból visszahódított talajon forrongva bugyogni látszott. Az egyik leány dideregni kezdett, eszünkbe ötlött leszállni, hogy védekezzünk a könnyű, de fagyos szellő ellen, mely testünket csípni kezdte. Bedugtam fejemet a csapóajtón; a hajó telve volt vízzel, igy hát kénytelenek voltunk a hajó hátulsó részére kúszni, mely egy kissé mégis csak védett. Most már sötétség szállt le reánk és szorosan egymáshoz simulva ültünk ott, körülvéve a tengertől és vaksötétségtől. Vállamon reszketni éreztem a kis angol leány vállát és olykorolykor hallottam, a hidegtől mint vaczognak fogai, de éreztem a szöveten keresztül testének kellemes melegét is és ez a melegség kellemesen esett, mint egy csók. Nem beszéltünk már; ott ültünk mozdulatlanul, némán, mint vihar idején a gödörben az állatok összekuporodva. És mégis, mindezek ellenére is az éj, a rettenetes és mindjobban növekvő veszély ellenére is végtelenül boldognak kezdtem érezni magam ott, boldognak a hidegben és veszélyben, boldognak a sötétségben és aggodalomban töltött hosszú órák alatt, melyeket e gerendán, olyan közel e ^kedves, bájos leány mellett kellett átélnem. És azt kérdeztem magamban: Mi az oka a boldogság és öröm e különös érzésének? Miért? Honnan tudhatom? Mert ő itt volt? Ki ő? Egy ismeretlen kis angol leány? De hisz nem szerettem, még csak nem is ismertem és mégis éreztem, hogy megvagyok hatva, hódítva! Szerettem volna megmenteni feláldozni magam, ezer-dőreséget elkövetni érte. Milyen különös is! Hogy lehet az, hogy egy nő jelenléte annyira kiforgat valónkból? Vájjon becsüknek hatalma ejt-e meg, vagy szépségük és fiatalságuk csába hatása kábit-e el, mint a bor? Vagy nem inkább a fakadni kezdő, titokzatos, lebirhatatlan szerelem hatalma-e, mely szüntelenül egyesülésre birja a lényeket, midőn szembeállítja egymással a férfit a nővel, mely belső izgatottsággal, bizonytalan, titkos, mélységes indulattal tölti el őket, mint a hogy a földet megáztatjuk, midőn virágot akarunk bele ültetni? Hanem a hallgatás e sötétségben, az éj csendje kezdett rémitő lenni, mert köröskörül csak valami könnyed, bizonytalan neszt vettünk észre homályosan, a lassan növekvő tenger tompa moraját és a hajó oldalait egyhangúan csapkodó víz csobbanását! Egyszerre csak elfojtott zokogást hallottam: a legkisebbik leány sirt. Atyja vigasztalni kezdte, amire mindnyájan beszélni kezdtek angolul, amiből én egy szót sem értettem. Csak annyit vettem ki szavaiból, hogy meg akarta nyugtatni, hanem a kis leány azért csak tof ább is remegett. Megkérdeztem szomszédomtól. — Nem fázik-e, miss? — Igen, fázom, nagyon is. Oda akartam adni köpönyegemet; visszautasította; mégis levetettem és erőszakkal begöngyöltem vele. Mig gyöngéden ráerőszakoltam, kezem kezéhez ért és az érintés egész testemben gyönyörteljesen megrázkódtatott. Nehány perez múlva élénkebben futt a szél és a víz erősebben csapkodta a hajó oldalait. Talpra állottam; heves szél csapott arezomba; vihar volt keletkezőben. Az angol is észrevette ezt, abban a pillanatban velem együtt és egyszerűen igy szólt: — Ez nem valnmi jó ránk nézve, ez ... . Bizonyára rosszat jelentett ez nekünk, mert biztos halál, ha a hullámok, még oly gyönge hullámok is ostromolják és zúzzák szét a hajóroncsot, mely különben is annyira össze volt törve és szétesve, hogy egy erősebb hullámcsapás örvénybe sodorhatta. Most pilla- natról-pillanatra nőtt aggodalmunk, a mint hevesebb lett a hullámok lökése. A tenger most egy kissé lecsillapodott, a sötétségben fehér vonalakat láttam feltűnni és ismét elenyészni, a tarajos habokat, mig minden vizhullám a „Mária-József “-be ütközve folytonosan rázta és minket is remegésben tartott. A kis angol leány is remegett mellettem; éreztem borzongását és valami őrült vágy fogott el, hogy karjaim közé szorítsam. Messze tőlünk, köröskörül, jobbra-balra, előttünk és hátunk mögött kicsiny világitó tornyok csillogtak, fehér, sárga, vörös világitó tornyok, melyek mint rengetek, óriás szemek leselkedtek ránk és mintegy sóvárogva várták, hogy eltűnjünk a
