Nagybányai Hírlap, 1908 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1908-02-09 / 4. szám
2 Városi muzeumegyesület. A múlton épül fel a jelen. Féltékenyen kell tehát megőriznünk a múlt emlékeit, hogy a jelen számára tapasztalást, tanulságot meríthessünk. Muzeumegyesületünk még fiatalabb korát éli, aránylag mégis oly nagyrafejlődött, hogy méltó helyet foglal el a vidéki múzeumok sorában. A tárgyak művészi érzékkel rendezvék el, amennyire a körülmények megengedték. A város történelmét, iparát láthatja az emlékekben az avatott szem. A pénzverés, a bányászat köréből figyelemre méltó tárgyak szerepelnek, úgyszintén a fazekasipar virágzása idejéből is, melynek révén városunk országos hírre tett szert. Városunkban huzamosabb ideje gyűjtötték az emléktárgyakat, mig elfogadható, szükségszerű helyiségben elhelyezték. Azóta ismételten más hajlékot nyert, azonban a helyiség még mindig nem méltó Nagybánya városához. A tárgyak elrendezésükben nem érvényesülhetnek, daczára az Ízléses beosztásnak és szorgalomnak. Szép számú alapitó és rendes tag támogatja, városunk társadalma felkarolta a muzeum-ügyét és kellőleg magáévá tette, de még sok emléktárgy van egyes családok és személyek birtokában, melyeknek megillető helyük a múzeumban volna a közönség érdeke szempontjából. A tulajdonos részére nézve úgy sem vész el egészen féltékenyen őrzött emléktárgya, mért neve rajta szerepel és késő időkig őrzi az ajándékozó emlékezetét. Nagy áldozatok árán alapították és tették ennyire gazdaggá és értékessé városi muzeu- j munkát. Hála és elismerés illeti azon lelkes j férfiakat, kik anyagi támogatást, szaktudást | odaadással szenteltek ezen ügynek. De azért fejleszszük tovább és tökéletesítsük a megkez- j dett munkát! Minket terhel a felelősség, ha elmulasztjuk haladéktalanul megtenni azt, a mi módunkban van és alkalomszerűnek kínálkozik, mert amilyen széleskörű nagy érdeklődés mutatkozott az első időszakban, épen olyan a hanyatlás és visszaesés a támogatást és érdeklődést illetőleg az újabb időben. Ma d. e. 11 órakor tartja muzeumegyesületünk a városháza tanácstermében rendes évi közgyűlését. Midőn erre ismét fölhívjuk az egyleti tagok figyelmét, felhasználjuk az j alkalmat, hogy a fontos közművelődési egyesületünket, a városi múzeumot művelt közönségünk meleg érdeklődésébe és pártfogásába ajánljuk. Nem szólunk ok nélkül. Az egyleti tagok száma az utóbbi időkben nagyon megcsappant, összesen 100 körül van s azoknak is jelentékeny része (34) nem helybeli, hanem tenger mélységében. Egyikök különösen izgatott. Minden fél perczben kialudt, hogy ismét kigyul- jon; szem volt ez, melynek szemhéja szüntelenül lecsukódott tüzpillantása közben. Időnkint gyufát gyújtott angolom, hogy megnézze óráját, aztán ismét visszatette azt zsebébe. Hirtelen leányainak fején át rettentő komolyan átszólt: — Uram, boldog újévet kívánok önnek! Épen éjfél volt. Kezemet nyújtottam feléje, melyet megszorított; aztán mondott valamit angolul s egyszerre csak leányaival együtt elkezdte énekelni a „God savé the Aneen“-t. Az ének messze elhangzó*4 a sötét, hangtalan éjben és elhalt a messzi t;.. olságban. Kedvem kerekedett, hogy hangosan föl- kaczagjak, aztán valami hatalmas, különös érzés vett erőt rajtam. Valami baljóslatú és fenséges volt a hajótöröttek, a halálraítéltek e dala, mely mint egy ima szállt az ég felé, valami nagyszerű, ami hasonlatossá tette az ókori fenséges „Ave Caesar, morituri te salutant“-hoz. A mikor befejezték, arra kértem szomszédomat, hogy egyedül énekeljen valami balladát, népdalt, vagy bármit, a mi tetszik, hogy elfeledtesse velünk aggodalmainkat. Szívesen beleegyezett s csakhamar felhangzott tiszta, fiatalos hangja az éjben. Valami szomorú, bánatos dalt dalolhatott, mert hosszan elnyújtotta a hangokat, lassan jöttek azok ajkára és sebzett madárként röpködtek tova a hullámok fölött. A tenger egyre nőtt és erősen csapkodta a hajóroncsot Most már csak erre a hangra gondoltam. És eszembe jutottak a szirének is. KT ttsybáixyfii Hírlap többnyire közel vidékünk értelmiségéből, vagy máshova elszármazott földieinkből került ki. így az alapitó tagok leszámításával fennmaradó felszáznál alig több helybeli tag nem valami fényes tanúbizonysága közönségünk közművelődési érdeklődésének. Pedig a rendes tagsági díj 4 K, ami még a mai nehéz anyagi viszonyok között is alig számbavehető csekélység. Fel kellene azért ismernünk és szellemi hasznunkra fordítanunk a múzeumot, mint közművelődési tényezőt, mert ezáltal nagyobb lesz a készség az anyagi áldozatok meghozatalában. Még a sokat hangoztatott idegenforgalom szemponjából sem egészen közömbös dolog a muzeum virágzása; mert bár az idegen nem múzeumot látni jő városunkba, de ha itt jártában oda mégis betéved s kicsiben a város múltját és mai kultúráját felismeri, mindenesetre j szűrődöttebb véleménynyel és emlékkel távozik j tőlünk, mint egyébként. Igaz, hogy amit az idegenek múzeumunkban leginkább keresnek, szakszerű ásványtárt és bányászati gyűjteményt eddig nagy meglepetésükre nem találták meg, de legközelebb már ez is meglesz, mert az ásványok már együtt vannak s a bányászati muzeum berendezését is elhatározta a választmány. Ha megvalósul, sokat fog nyerni múzeumunk e ritkaság és különlegesség számba j menő intézménynyel. Ha a muzeum könyvtára véglegesen rendezve és felszerelve a közönség használatára megnyílik, már meglevő nyilvános könyvtáraink mellett is meglesz a maga specziálitása: a régi j könyveken kívül a művészetre vonatkozó szak- ; művek s a művészeti és iparművészeti folyóiratok. ! Csak egy dolgon kellene segíteni, mert a ! mai állapot sokáig fent nem tartható. Az el- I helyezést értjük. A mostani bérhelyiség annyira j szűk, hogy egyes gyűjtemények gyarapításáról le kell mondani, miáltal a miizeum fejlődésében fennakadás áll be, a mi a mostani államsegély állandó elnyerését is koczkáztatja. Bár nem j időszerű dolog olyasvalaminek hangoztatása, j ami a városra terhet jelent, mégis ha nem ! akarjuk veszendőbe hagyni, amit eddig alkot- I tunk és kivívtunk, nem marad más hátra, mint j a már biztosított államsegély bevonásával fölépíteni a nagybányai kultúrpalotát, szerényebben a városi mézeum épületét. Közművelődési sikert, haladást kívánunk az egyesületnek, mely városunknak díszére 1 szolgál, de egyszersmint felhívjuk az illetékes j intéző körök jóakaratu figyelmét, hogy az j égető bajokat lehetőleg gyorsan orvosolják, j nehogy azon lelkes férfiak is elveszítsék kedvűket és bizalmukat, kik jelenleg az ügyeket intézik. Ha valami bárka megy vala el mellettünk, vájjon mit mondanak a matrózok? Gyötrött lelkem álomba révedezett. Egy szirén? Csakugyan nem volt szirén a tenger e leánya, aki fogva tart e szuette hajón és velem együt csakhamar elfog tűnni a habok között? . . . Most hirtelen mind az öten legurultunk a fedélzetről, mert a „Mária-József“ jobb oldalára dőlt. Az angol leány rám esett, karjaim közé vettem és azt hive, hogy utolsó pillanatom elérkezett, öntudatlanul, őrülten kezdtem csókolni ajkát, homlokát, haját. A hajó mozdulatlanul állott; s mi öten meg sem mocczantunk. Az apa igy szólt: „Kate!“ A leány, ki karjaim között pihent, egy mozdulattal kibontakozott. - Jes, szólt aztán. Ebben a pillanatban csakugyan szerettem volna, ha megnyílik alattunk a hajó és vele együtt elnyel a viz. Az angol újból megszólalt: „Egy kis hintázás, semmi több. Három leányom megmenekült!“ Mivel az imént nem látta az idősebbiket, azt hitte már, hogy elveszett! Lassan felemelkedtem és egyszerre csak egészen közel hozzánk fényt vettem észre a tengeren. Elkiáltottam magam; feleltek reá! — Egy bárka keresett, melyet a vendéglős küldött utánunk, a ki előre látta vigyázatlanságunkat. Megmenekültünk: én kétségbeestem miatta! Fölszedtek a bárkára és visszaszállítottak Saint-Martinba. Az angol most megelégedetten dörzsölte kezeit: 1908. február 9. QScérdarabolC. o (Egy korona bírság.) Rinaldinit csodáltam mini Kis gyermek, Seregekkel győzelmesen Harczolt meg; Mire, neve az országot Bejárta És legendás félelem kelt Nyomába. Természeti korlátlanság Volt elve, Emberszabta törvényt el nem Ismere; Külsőséges szabályokra Nem nézett, Regényes szép élte merő Költészet. Magányomban eszembe jut A múltam: Szabályokat megtartani Tanultam; Dolgaimnak vége mindig Csak az lett: Igájukba hajtám büszke Fejemet. Természetem, nem vitt rá, bár Örömest Vágytam tenni egyszer törvény Ellenest, Rinaldini nevére hőn Vágyva már, Hogy ne legyen éltem üres És sivár. Egy hófehér, ábrándos, szép Reggelen Város hajdú levélkével Meg jelen: Házam előtt, mért nem vala Hóseprés ? Súlyos a vád, kemény lesz a Bün tetés ! „Jó vacsora, jó vacsora!“ Csakugyan pompásan vacsoráztunk. Nem volt jó kedvem, sajnáltam a „Mária-József“-et. Másnap el kellet válnunk, miután számtalanszor kezet szorítottunk és megígértük kölcsönösen, hogy írni fogunk. Visszatértek Biarritzbe és csak kévésén múlt, hogy nem követtem. Bele voltam bolondulva abba a leányba, majdnem megkértem a kezét és valóban el is vettem volna, ha egy hétig együtt maradunk! Milyen gyönge is az ember néha és milyen érthetetlen ! Két év múlt el anélkül, hogy valamit hallottam volna róluk; végre levelet kaptam New-Yprkból. Azt közölte velem, hogy férjhez ment. És ettől kezdve minden január elsejére írunk egymásnak. Életéről, gyermekeiről, húgairól ir, de sohasem említi férjét! Miért ? Oh miért nem? . . . Magam meg mindég csak a „Mária-József“-ről beszélek neki. — Talán ő az egyetlen nő, a kit szerettem . . . nem ... a kit szerettem volna ... Az az ... ki tudja? Az események magukkal ragadnak .... és aztán . . . egyszerre csak mindennek vége . . . Most már nagyon megöregedhetett... bizonyára meg sem is ismerném. Oh, akkor milyen leány volt... ott a hajóroncson, milyen bájos lény... milyen isteni! Azt Írja, hogy haja már egészen ősz . . . Istenem! olyan borzasztó ez ... az ő szőke haja! . . . Nem, az én kicsikém, az a leány már nem él . . . Milyen szomorú . . . mégis csak minden a világon!“ Szentesi Lajos.
