Nagybányai Hírlap, 1908 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1908-01-19 / 1. szám
2 KT agyfoányai Hírlap 1908. január 19. tűk s szeretve dédelgetjük. Ragaszkodunk hozzájuk s következetesen megvalósítani igyekezünk, mert felette különösnek tűnt fel a közelmúltban, hogy bizonyos jelszavak örökös emlegetése mellett azok következetes keresztülvitele alól állandóan kivételeket tettek s áldó- j zati báránynak elvtársaik közül nem egyet felajánlottak! A köz önzetlen, áldozatkész szolgálata czélunk s elvünk a köz boldogulása, városunk előhaladása, társadalmunk békessége és nyugalma, erkölcsi és anyagi gyarapodása. Részletes programmunkat más helyütt tártuk fel! Tipegő járással indulunk útnak, de lépteink biztosságára az éber közvélemény vigyázni fog. Ez a mi nagy erősségünk! Ajtai Nagy Gábor. Létünk okai. A „Nagybánya“ legutóbbi számalapunk alapításának okairól vezérczikkezik. Ezen okokat mélyen megdöbbentőknek és elszomoritóknak jelzi, még mielőtt megismerte, mielőtt mi feltártuk volna! Az időelőtti vajúdás ezen korcshajtásával szemben kötelességünk, a mit egyébként is megtettünk volna, a lapalapitás igazi indokait részletesen kifejteni, Az előbbi czikkben foglalkoztunk közviszonyaink elemezésével s az ott észlelhető viszásságokban elég indokát tudjuk adni a lapinditásnak. Ha e közleményben újabb támadás is történnék a függetlenségi párt városi politikája ellen, megindított lapunk népszerűségét kevésbbé féltjük tőle, mint valamikor a „Nagybánya“, melynek szerkesztősége még most is szükségét látja egy kis hízelgésnek az uralkodó hatalom irányában ! Mi i'ven olcsó népszerűségre nem pályázunk. K °rnyés czikkeinkben, melyek után egykor a 'agybánya“ kapzsian nyújtotta kezét, sziveseb’ szolgáljuk az igazságot, mint kaiéi«- doskopikus szófecsérlésben a lapkiadó anyagi érdekeit! Merünk szembeszállni minden oly áramlattal, mely féktelen sodrában laptársainkat is magával ragadta s a terrorisztikus, bár látszólagos többség egyoldalú szolgálatába kergette. Miben áll ez? Abban, hogy rövid közéleti vala a tornászat sportjának kifejlődésére és meghonosítására. A tornászatot például gyakorolhatta vala a földes ur, olykor, midőn dühbe gurult ilyen formán. „Parancsolom, hogy te Süte Peti menj fel a kúriám kéményére s onnan ugorj le ide a földre!“ Ez a saltomortaléra való kiképzés végett történt. Mint mondám, ezekben a régi jó időkben történt, amit el akarok mondani. (Amiket fentebb elmondottam nem tartozik szorosan a tárgyhoz, az csak olyan forma keret, mint aminőt a mostani kis királyok, akarom mondani honatyák szoktak használni, mikor szintén — more patrio — „egy szakaszában utaznak -- mandátumra.) A kis királyt: Bendegúzi bendefalvi Testes Jánosnak hívták. — Vala neki szép nagy kúriája s hozzá hétszázhold földje, sok ivó, kártyázó, kortyondi barátja — és semmi dolga. A birtokán, melyen 3 országút vezetett keresztül, vala neki három korcsmárosa, - zsidaja. Az egyiknek vala a neve: Nyakigláb, a másik hivaték: Pájeszesnek, a harmadik Görbenyak névre hallgatta vala. (Vezeték és keresztnév nem adományoztatott nekik. Egy szép nyári napon nemes nemzetes és vitézlő Testes János ur felszedelőzködék vagy negyvened magával, — ki lovon, ki kocsin — és elindula agarászni. Közbe-közbe pihenő tartatott s akkor jól beboroztak. Aztán mentek tovább. Egyszer csak megérkeztek a Nyakigláb ája elé. Itt uzsonnálunk! — mondá Testes. tevékenységünkben hatalmi bálvány árnyékába nem húzódtunk! Állandóan exponáltuk magunkat a közjó érdekében, amit laptársaink örömmel fogadtak, mert a dolog ódiumát mindig a czikkiróra háríthatták s ők a diplomatikus közönyösség s a látszólagos pártatlanság mosolygó arczát ölthették. Pártatlanságuk ugyanis látszólagos! Kimutatjuk. A tavaszi képviselőválasztások után a függetlenségi párt lassanként a személyi tekintetek súlyos befolyása alá került, saját tagjain kíméletlenül keresztülgázolt, holott a közügyek kezelésében minden egyes tagjának szabadkezet kellett volna hagynia, hogy meggyőződésének kialakulásában kizárólag a város jól felfogott érdeke vezérelje. Ezen helytelen áramlat elleni tusában egyedül állottunk, sőt a „Nagybánya“ népszerűségét is veszélyeztettük! Elkövetkezett a takarékpénztár alapszabályainak módosítása. Az előmunkálatok tartama alatt a „Nagybánya és Vidékéiben nehány czikkben odaigyekeztünk hatni, hogy a városi közgyűlés számára az összes tartalmas jogokat megőrizzük, mert előrelátható volt, a mi ma közmeggyőződés, hogy a hatalom birtokosai az osztozkodás terére léptek s czéltudatosan működtek oda, hogy önmagukat elhelyezzék. Ez még nem jelenti ugyan az arravalóság hiányát, de felette alkalmas a közszereplés etikai tartalmának súlyos apasztására. Ezen áramlat diadalra vezetésében mindkét laptársunk készséggel assisztált, mert lapjuk anyagi érdeke azonos a hatalom állandósulásával. Az osztozkodás megtörtént, sőt a ki nyilvános helyen hirdette, hogy fizetéses állást a városi takarékpénztárnál el nem fogad, a közvélemény előtt szükségét se látta a mentege- tődzésnek, hogy a javaslatunkra kettőről 3 °/0-ra emelt dotáczióval jutalmazott igazgatói állást mégis elfogadta! Ezen dekadens áramlatot végül egyik laptársunk hatalmasan előrelóditotta azzal, hogy hasábjain helyt adott egy oly czikk megjelenésének, mely a Kereskedelmi bank iránt eddig táplált bizalmat alapjában megrendíteni különösen alkalmas volt. Hiszen az a különös hir terjedt előzőleg is, hogy az egyedül idvezitő fináncz kapaczitás távozásával ax Kereskedelmi bank fel fog számé ü? Miért? Mert oszlopos tagjai szintén átvoni iák a városi takarékpénztárba. Mit tudja azt Különösen az a vidéki érdekelt, hogy ezen oszlopok a repkény kapaszkodására alkalmasabbak, mint az épület erősítésére! De hát miért is volt ez? Csak nem azért, hogy a városi takarékpénztár üzletköre táguljon? Most nem feszegetem, mert csak — Vivát! — dörögte rá egy had borízű hang, mely hangoknak tulajdonosai mind nemes urak és urfiak valának. (Megjegyzendő, hogy mind a három zsidónak legfontosabb kötelmei közé vala iktatva az, hogy földesurát és annak kíséretét évente egyszer ott a korcsmában, mindenféle itallal, étellel tartozott ellátni egy egész délután, díjmentesen adományoztatván neki a felső kegyelem megnyilatkozása.) Nyakigláb már az ajtóban várta a díszes bandériumot, mert a hajdú megsúgta neki még délelőtt, hogy készüljön a földesur s társai fogadására. — Jó napot kívánok nagyságos uram, tessék besétálni a kertbe a nagyságos urakkal. Fel van terítve — mondá a zsidó. — Utánnam urak! Bementek a kertbe s letelepedőnek. Az asztal tele volt rakva étellel, itallal. — Mit készítettél uzsonnára zsidó? — Was gút und theier nagyságos ur! Van sok finom pecsenye zum Beispiel: libahús, kacsahús, marhahús, báránvhus, pulykahús, csirkehús, szarvashus. Tészták: túrós, almás, diós, mákostészta. Serfein! Borok: diószegi bor, tályai bor, villányi bor, tokaji bor! . . . Van minden . . . parancsoljon! A társaság hozz^pkart látni a falatozáshoz, midőn megszólal Testes, mondván: — — Zsidó adj nekünk fagylaltot, mert melegünk van! — Fagylaltot! Aj, vaj, gesrie! Ebben a pusztatában hol vegyek fagylaltot! ? Az nincs. — Nincs?! Adj hát elő vagy húsz üveg franczia pezsgőt! — Nincsen, nagyságos ur! Ha tudtam volna . . . az volt czélom, hogy laptársaink elfogult egyoldalúságára utaljak. Úsztak az áramlattal s a közönségnek úgy tetszett, hogy feladataik magaslatáról letértek. Ez a sok oldalról indokolt sejtelem volt egyik hatalmas rugója e lap létesitésülésének! Senki se kolportált oly hirt, hogy laptársaink személyes czélokat szolgáltak, bizonyos czikke- ket többé leközölni nem fognak! Világért se! Csak arról történt említés, hogy a közvélemény irányítására már nem alkalmasak, mert a hatalmi érdekek szférájába fészkelődtek! A lap alapítását nem szabad a takarék- pénztári választások megtörténtével felmerült eseményekkel kizárólag kapcsolatba hozni, mert a választmányi oligarchiának kinövései nyilvános agitáczió hiányában is lefognak válni, mint az ócska vakolat! Ezért kár volna csak egy cziikket is megírni! De igenis összefüggésbe kell hozni a köz- és társadalmi élet erkölcsi reorganizácziójának eszméjével, mely vissza- szorithatlan erővel tört ki s munkájában odaadó szócsövet igényel! Ez az igazság! A „Nagybánya“ súlyos tévedésbe jutott, midőn hivatottnak érezte magát a lapalapitás indokainak bírálatára, mielőtt azokat megismerte volna. Ez az eljárás a „Nagybánya“ erkölcsi reputacziójának sokkal többet ártott, mint a mennyit czikkével nekünk ártani vélt! Üdvözletére nem számítottunk, mert tudjuk, hogy nem elég intelligens arra a magaslatra emelkedni, a hol nem anyagi, hanem az etikai szempontok uralkodnak! Minket a lapalapitásnál ezek vezéreltek; intencziónkat nem a zsebben, hanem keblünkben dédelgetjük! Erőnk az agyban, nem a szájban fészkel! Bátorságunk az igazságban, nem az ökölben rejlik! Az iparosokról az iparosoknak. A szerkesztőség kívánságára veszem a bátorságot, hogy e helyen az iparosok rózsás színben feltüntetett, azonban ezer bajjal küzdő nehéz helyzetéről szerény véleményemet nyilvánosságra hozzam. Súlyos feladat ez az inkább fizikai munkával és erővel dolgozó iparos embernek, de megkísértem helyzetünk és bajaink ecsetelését. Miről is van utón útfélen szó ? Arról, hogy miképen lehetne vagy miképen kell hazai iparunkat s ezzel a hazai iparosságot erőssé és hatalmassá tenni ? Sok szó és tinta folyt már e kérdés körül, anélkül, hogy a hazai ipar s általában az iparosok helyzete javult volna, sőt rosszabbodott. Oka ennek ezerféle. Közülök a — Nincs?! Hát amit én akarok, semmi sincsen, he, te kutya zsidó! ? . . . Uradat igy látod el!? János, verj erre a zsidóra 25-öt! — Szolgák fogjátok le! Nyakiglábot lefektető két szolga a padra s János teljesité a parancsot. A zsidó ordított, A társaság mulatott rajta, nevetett. Aztán ment a vadász kompánia tovább. Megérkeztek Pajeszeshez. Az is minden jóval várta a nagyságos urat, de ő sem tudván fagylaltot, pezsgőt adni — arra a sorsra jutott, mint Nyakigláb. Innen is tovább ment a társaság. — Este felé elérkeztek a Görbenyak korcsmájához. A zsidó és felesége ott ültek a tor- náczon. A zsidó pipázott, a felesége libát tömött. A kémény nem füstölt. A szobában minden össze-vissza volt. Meszeltek benne. A kertben egy asztal teritetlen. — A zsidó meglátván a nagy hadat, felállott s köszönt. — Mit készítettél nekünk enni, zsidó!? Halt, ételt elő, mert éhesek vagyunk! így szólt Testes. (A zsidó, aki már rég idő óta volt a nemes ur zsidaja, ismerte az ilyen kirándulásokat s azok következményeit, mert a botkeresztségen már egyszer ő is átment.) — Nincsen se étel, se ital nagyságos uram!? Mire való volna az ! ? — Hát semmit sem készítettél te kutya zsidó ! ? — Semmit, nagyságos ur, csak ezt! (s ezen szavaknál hasra feküdt egy fapadon s jobb kezével odamutatott, hol nem fészkel az agy) — úgy is tudom, hogy ezt kívánja!
