Nagybánya, 1918 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1918-06-27 / 26. szám
TÁRSADALMI és szépirodalmi hetilap. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. == Megjelenik minden héten csütörtökön reggel. == Felelős szerkesztő NÉMETH BÉLA. Főmunkatárs RÉVAI KÁROLY. . Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utca 10. sz., ahova lapközlemcnyek, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. ===== Fürdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. ===== A lengyelek nemzeti püspökéről. Irta: Márton Irma. Régi tervét valósította meg, régi ígéretének tett eleget dr. Bandurski László, Lemberg főpásztora, amikor folyó hó 20-án nehány napi itt tartózkodásra körünkbe érkezve, Nagybányát látogatásával megtisztelte. Hazánkat, ez országot, amely Lengyel- országnak a legkiválóbb fejedelmeket: egy Nagy Lajost, egy Báthori Istvánt adta, megismerte már a háború alatt, mert több Ízben megfordult Magyarországon. Most meg akarta ismerni ez ősi arany várost, melynek köveiben „Nagy Lajos és Hunyad, a nemzet aranykora él.“ Meg akarta ismerni e várost, melynek falai között — a monda szerint — gyakran időzött Nagy Lajos királyunk ifjabbik leánya, Hedvig, aki később Jadwiga néven a lengyelek legkiválóbb királynője lett. Meg akarta nézni a régi szürke házát a főtéren, ahol a világszép királykisasszony édes anyjával, a lengyel Lokietek Erzsébettel gyakran lakozott; látni akarta a Zazar patakot, melynek medrében — a monda azt tartja — a serdülő királyleány nem egyszer aranyat mosott . . . Talán ettől lett olyan szereticséskezü királynő a gyermekleány; talán ekkor vált arannyá a szive ; a nemes munka edzette meg annyira a lelkét, hogy nem tört meg a sors legsúlyosabb csapásai alatt sem. Pedig a királyi korona alatt vérzett a homlok, a biborpalást megtört szivet takart, a hermelin soha sem tudta meggyógyítani a sebet, amelyet akkor ütöttek lelkén, mikor családi érdek, a nemzet jövendő nagysága azt parancsolta, hogy szeretett vőlegényéről : Henrik osztrák hercegről lemondjon és elfogadja a pogány hitü és pogány lelkű litván fejedelem, Jagelló Ulászló kezét, aki ez esetben népével együtt hajlandó a keresztény hitre térni s kész országát Lengyelországhoz csatolni. . . . Vájjon megértjük-e most már Bandurski püspököt, aki egyik életcéljául tűzte ki magának, hogy boldogemlékü Hedviget szentté avattassa! Mert ki érdemelné meg jobban a „szent“ melléknevet, mint az, aki földöntúli önmegtagadással saját boldogsága romjain építi fel egy ország nagyságát! ... És ki érthetné meg jobban a szent- életű királyi asszonyt, aki egy nemzet bol- dogításában találta fel a saját boldogságát, mint Lemberg aranyszívű, aranyszáju püspöke dr. Bandurski László, akin országok népe csíigg szeretettel, reménységgel! Ki értené meg jobban az apostoli lelkű nőt, aki hitéért minden áldozatra kész, mint az apostoli főpap, aki mindenkor atyja a szenvedőnek, biztatója a csüggedőnek, hite a kétkedőnek, reménye a reményt vesztettnek! Az ő önzetlen jóságos lelke megérti Jadwiga királynőt, az ő nemes eszményekért dobogó szive közel áll hozzá: hiszen ő is akkor boldog, mikor másokkal megosztja anyagi és lelki kincseit. Most is ajándékozni akar. Hallotta dr. Syntinis Gyula bárótól, hogy Nagybányán lengyel nemzetiségű foglyok vannak. Meghallotta, hogy ezek a foglyok abból az orosz lengyel brigádból valók, amely Baranicénél harc nélkül megadta magát a magyar honvédeknek. — Eljött hozzájuk,'hogy a száműzetés hosszú évei után az édes anyanyelven szóljon hozzájuk, hogy őket a vallás vigaszában, a hit áldásaiban részesítse, hogy a szive melegéből nekik is juttasson és feledhetetlenné tegye előttük a magyar rabságot, amelyből a fogoly ragyogó ünnepnapok emlékét viszi magával. S végül bizonyál a érdekelte őt e városka, melynek falai között a lengyel menekültek második otthonra, oly szives, meleg fogadtatásra találtak, amilyent csak testvéri szeretet nyújthat; ahol a lengyel sebesültek oly gondos ápolásban részesültek, mintha honfitársaik körében lettek volna, ahol a vérző sebet testvéri kéz kötözte be s ahol az elesett lengv?! harcos sírja fölé obeliszket állítanak. Bizonyára érdekelte őt e városka, melynek talajában olyan nemes gondolkozásu, lelkes, önzetlen ifjak nőnek, mint dr. Syntinis Gyula báró. Mert csak a magyar Bar- bizonban, a művészek hazájában teremhetnek ilyen lelkek! Mintha róla irta volna a költő: „Két nemzet van egyesülve benne, S mily két nemzet: lengyel és magyar! Van-e sors, mely hatalmasabb, mint e Két nemzet, hogyha egy célt akar?!“ Bandursky püspök is úgy jött közénk, mint a magyar-lengyel barátságnak apostola! Mert ő volt az, aki jóval a világháború kitörése előtt azt hangoztatta, hogy a lengyelek elsősorban Ausztria-Magyarországtól reményük szabadságukat. A nemzeti becsületet védeni Oroszországgal szemben és küzdeni a szabad Lengyelországért: ez volt a politikai hitvallása mindig. S mikor 1909-ben a lengyel szociálista párt, élén Pilsudski Józseffel arra a meggyőződésre jutott, hogy a nemzet szabadsága csak az orosz elleni nyilt háborúban vívható ki és hogy Oroszország csak egy szomszédos nagy hatalom segítségével verhető le, Bandursky püspök segítő jobbját nyújtja Pilsudskinak és Galiciában megszervezik a lövészegyleteket, amelyeknek célja az ifjúság katonai kiképzése az eljövendő háborúra. A galíciaiak közül csak a 17 éves gyermek- ifjak lehettek e lövészegyletek tagjai hisz minden hadköteles a közös hadseregbe tartozik, de annál többen csatlakoztak az orosz uralom alatt álló Lengyelországból. Mikor a háború kitörésekor, 1914. júliusában e lövészegyletek az osztrák-magyar katonai körök támogatásával rendes katonai csapatokká szerveztelek, mikor Pilsudski brigadéros lobogóján a lengyel sas kibontja szárnyát, Bandursky püspök e lobogóra rátüzi a szent keresztet, annak a jeléül, hogy a katholikus lengyelek között a pánszláv eszmék sohasem találtak talajra. És harsány hangon elkiálltja, hogy országokon áthallszik: „Lengyel ifjúság! e keresztre nézz! Mely felemelte, lengyel volt e kéz! Hegyen-völgyön át alatta leélj, Lengyelhon — a Te dicsőségedért;“ ' Felszólítja a nemzet hű fiait, hogy — apáik utolsó akaratához hiven — harcoljanak a moszkovita zsarnokság ellen. Mert a lengyel költőnek, Zulawski Györgynek a végrendelete századok óta közös minden lengyel apával: „Fiaim, ha nem is adna Isten Vérünk hulltáért mást, csak szenvedést, Mig van egy csöpp vér a ti szivetekben Öntözzétek tovább a szent vetést. És kíízdjetek, mig Isten végre ád: Szabad lengyel hazát!“ A keresztes lobogó alatt küldte Bandurski püspök harcba az ő fiait, a légionistákat s ráírta a zászlóra az ősi hires lengyel dalnak, a Warszaviankának, egy mondatát: „Ki túléli szabad lészen, aki meghal: szabad már!“ Mikor 1914. augusztus 6-án az első válogatott lengyel csapat Krakkótól északra átlépte az orosz határt, a Bandurski püspök lelke bíztatta a csapatot, hogy vérrel- vassal dicsőséget szerezzen a lengyel névnek ; az ő főpásztori áldása kisérte lelkes fiait, akiknek ajkán bizakodva, bátran zengett a mélyértelmü dal: „Még egy mazur- kát máma . . .“ És sokaknak ez a tánc az utolsó mazurka volt! . . . 1914. októberében a magyar nemzet segélykiáltása áthallik a határon s a légió ekkor már babérral a sapkáján siet a véráztatta magyar földre, amelyhez a lengyelséget ezer éves barátság fűzi. íme! a Bandurski püspök imájára megtörtént a csoda: Nagy Lajos leánya, Hedvig, ^elküldte az ő lengyel fiait szülőhonába, hogy megvédelmezzék ezt a földet, Nagybánya vidékét, ahol^ő ifjúsága tavaszán a szív boldogságáról szőtt — soha be nem teljesedő — álmokat. S a szent királynő segítségével játszva ’ legyőztek a rózsásarcu gyermekifjak minden nehézséget, a legnagyobbat: a mármarosi ruthének ellenséges magatartását is és a Krácsfalvától Visóvölgyig terjedő országrészt pár nap alatt megtisztították az ellenségtől. ... Ha majd ez ősi arany városra ismét az arany béke sugára mosolyog, ha majd a lembergi püspök szép álma megvalósul : városunk Lengyelország népének bú- csűjáró kegyhelyévé válik; ha majd az itt építendő Szent Hedvig kápolna hirdetni fogja, hogy városunk védőszentje védelme alatt a jövőben még nagyobb lesz, mint volt a dicső faultban: vájjon fog-e néha
