Nagybánya, 1918 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1918-05-30 / 22. szám

XVI. évfolyam. 1918. május hó 30. 22-ik szám. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyed­évre 2 korona, egy szám ára 20 fillér.. ===== Megjelenik minden héten csütörtökön reggel. ==-=-i Felelős szerkesztő NÉMETH BÉLA. Főmunkatárs RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utca 10. sz., ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. === Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében i s. ===== A diadalmas Isten. Azt mondják, hogy a most dúló világ­égésnek a kohójában a régi fogalmak mind átértékelődtek. Ebben van valami igazság. Kiábrán­dultunk a kultúra istenitéséből, mikor lát­tuk, hogy az emberek valóságos kulturbes- tiák lettek. Csalódtunk a világbéke ábránd­jában. Csődöt mondott — legalább mint az orosz chaos mutatja — a demokrácia. Csak egy fogalmat nem tudott megváltoz­tatni a háború, mert az örök és változha- tatlan: az Istengondolatot. Pedig az Isten-eszme ellen már a vi­lágháború előtt valóságos világhadjáratot rendezett az atheizmus. A bölcselet, a ter­mészet-tudomány és a művészet nevében üzenték meg Istennek a hadat. S mikor legalább látszólag kioltották az Istenben való hitnek a csillagát, akkor azt a nagy űrt, mely ennek nyomán keletkezett, ki akarták vala­mivel tölteni: Nietzsche Übermenschet akart tenyészteni, Feuerbach az élvezeteket akarta fokozni, Marx a közéletet akarta nivellálni. Wundt és Paulsen a kulturhaladást Írták zász­lajukra. Egoizmus, altruizmus, individualiz­mus és szocialendaimonizmus váltakozva vál­lalták az Isten-pótlásnak hálátlan szerepét. De ekkor valóra vált a régi igazság: Ahol istenek halnak meg, ott démonok szü­letnek. Mert ahol nincs Isten és tulvilági igazságszolgáltatás, ott a Machtmoral lesz az ur. Mindenki aranyat akar szerezni. Naboth szöllejét megkívánja Achab s mivel nincs erkölcsi norma, Machiawelli erkölcstanával egyszerűen elteszi láb alól azt, aki útjában áll. így az Isten ellen való harc a világhá­ború paroxizmusát eredményezte. Evvel szemben a pozitív hiten felépült Isten-gondolat a szociális problémáknak bé­kés megoldását akarja és keresi, mert fő princípiuma az igazságosság és ez megnyug­vást és megelégedést ad a lelkeknek. Es mivel az Isten pótlására kitalált „izmus“-ok csak kártyavárak és szappanbuborékok vol­tak, melyeket a háború viharja rombadön- tött és szétfujt, azért az emberek most már ismét Istentől várják azt, amit az emberek­től meg nem kaphattak. És igy a világháború viharjának de­rengéséből ismét régi, változatlan fönségé- ben mosolyog le az emberiségre a világ­háború egyetlen igazi győztese: az örök Isten. Ez a diadalmas Isten tartja diadalme­netét az úrnapi körmenet alkalmával. Dr. Agnus. Nagy Z. Sándor. Mindenkor fájdalmas nyomot hagy a halál szele lelkűnkben. De mégrenditőbb a veszteség tudata, ha azt látjuk, hogy kedves ismerősünk java férfikorában, alkotó erejének teljében tűnik el váratlanul szemünk elől. A háború ezerszeres hekatombája nem elég, még egyre tart a pusz­tulás, a veszteség. A háború követelte áldozatául a mi derék városi főmérnökünket, Nagy Z. Sándor, népi. mérnökkari főhadnagyot is. Szegeden született 1881. junius 8-án, s hoz­zánk az 1912. febr. 12-én megtartott választás folyományaként jött el, hogy alapos tudását, lel­kes munkásságát, lelkiismeretes kötelességtudá­sát városunk szolgálatába állítsa. Nemes egysze­rűségével, őszinteségével, előzékeny úri modo­rával mindenkiben barátot, becsülő polgártársat szerzett magának. Elmondhatjuk annak az álta­lánosan érzett őszinte részvétnek az alapján, amely váratlan elhunytakor városszerte megnyil­vánult, hogy azok közé tartozott, .akiknek nincs ellenségük, csak jóbarátjuk. S épen ezért, mert annyira rokonszenves, kedves, megnyerő modorú jóbarátunk volt, annál megdöbbentőbb a csapás hire, s annál égetőbb a fájdalmas veszteség tudata. A mozgósításkor bevonult, hogy munkaere­jével eleinte Komáromban, majd az orosz harc­téren szolgálja édes hazánk védelmét. Veszedel­mes hivatásának lelkiismeretes teljesítése közben, mindig a legelső vonalban folytatott erődítési munkálatok végzésekor ezer halállal dacolt; meg is sebesült, de szerencsésen meggyógyult s ki­váló teljesítményéért a hadvezetőség kitüntető elismerését is kiérdemelte. Legutóbb az olasz harctérre rendelték le s ott, Udinéban érte el a gyilkos kór, amellyel hazahozták Budapestre, hol a leggondosabb ápolás sem tudta megmenteni ifjú életét. Szeretteinek mérhetetlen fájdalmában szol­gáljon némi enyhítésül az a tudat, hogy városunk egész társadalma, mi mindnyájan lelkünk mélyéig megrendülve osztozunk a rettenetes csapás fáj­dalmában. Drága barátunk elvesztésekor ismét csak az ismétlődő nehéz sóhajjal és imádsá- gos lélekkel emeljük lelkünket az Örök Gond­viseléshez, kérve, hogy édes hazánkra s az egész emberiségre hozza el már a millióktól rég óhaj­tott békének áldásos napját, a békéét, amelynek visszaállításáért ime ismét nehéz lélekkel elviselt váltságdíjat adunk : egy drága, ifjú, szépreményü, életet, melynek á számára — annál fájdalmasabb a veszteség tudata — most derengett a földi boldogság rózsaujju hajnala. Szegény, már nem érhette meg a legújabb kitüntetést, amelyre az olasz harctéren szerzett elmulhatatlan érdemet. Felsőbb hatósága felter­jesztette a koronás arany érdemkereszt és Károly kereszt elnyerésére s ime, a sors kifürkészhetet­len végzése a fakeresztet juttatta neki, mint annyi más hős bajtársának. Katonai pompával „A Nagybánya tárcája.“ Utszéli virág. — Irta: Révai Károly. — (Folytatás.) Ez volt már a második kézcsók, mit a báró nem tudott megakadályozni. Zalai gyöngéd nehezteléssel vonta el kezét, remegve fogta meg a szép lány kezét, aztán hom­lokon csókolta; az aranyos hajfürtök lágyan megsimogatták a báró arcát. A nagyasszony könnyes szemmel nézte a megindító jelenetet; oda ült közvetlen Lizett mellé s szakadatlanul simogatta annak hófehér kezét, bársonyos arcát. — Édes leányom! — kezdte a szót Zalai elfogódott hangon, — látni kívántam önt, két évi távoliét után. Lizett lehunyta selymes pilláit, mintha egy pillanatra szivébe akart volna tekinteni, aztán megint bátran fölnézett; csak hangján látszott meg a benső remegés. — Én is vágytam látni Méltóságodat, hogy megköszönjem azt a sok jót, mit én meg­hálálni nem leszek képes soha ! . — Arról ne beszéljünk gyermekem ! — Engem az intézetben arra tanítottak, hogy a hála a legszebb erény! — Akkor aztán Majorosné asszonyom iránt legyen hálával édes gyermekem, mert neki kö­szönhet mindent; úgy szereti önt, mint édes leányát. — Ő az én szerető jó anyám! — szólt Lizett érzésteljesen s átölelte az öreg asszonyt. — Meg van-e elégedve az intézetben min­dennel ? — Tökéletesen báró ur! — Nincs-e valami óhajtása ? — Semmi! azaz . . . — Nos gyermekem, csak mondja ki őszin­tén, mi örömest teljesítjük minden kívánságát! — Nem! Nincsen semmi! Igazán csak el­szóltam magamat. — Édes leányom! Önnek előttünk nem szabad titkolóznia; ha Majorosné asszonyom az ön mamája, akkor engem tekintsen papájának. A jó gyermekek pedig a szülők előtt nem titko­lózhatnak. Nos ? Mondja ki bátran, mi az óhajtása ? A szép leány arca mély bánatot árult el; pár percig habozott, ha vájjon kimondja-e óhaj­tását? De aztán mégis csak megszólalt, hangja oly bánatosan csengett, mint a siró fülemilének. — Csak azt akartam kérni, hogy hagyjanak engem tovább is az intézetben, hadd tanulhassak annyit, mennyi elégséges lesz kenyerem meg­szerzésére ! Egy könny csillant meg szemén s mélyen fölsóhajtott. — Tehát tovább is tanulni akar? — kérdé izgatottan Zalai. — Igen! — S nem vágyik szórakozás, mulatság után ? — A tanulás nekem szórakozás. — Jól van gyermekem ; majd beszélünk ké­sőbb erről. Mikor betelik a 3-ik év, akkor újra megkérdezzük önt, s ha ragaszkodik elhatározá­sához, mindenesetre teljesítjük kívánságát. — Köszönöm, köszönöm báró ur! De már ezt Majorosné nagyasszonyom nem hagyhatta szó nélkül; hogy az ő drága egyetlen leánya kenyérkeresetért tanuljon! Hát miért te­remtette az isten a szép leányt? Nem azért-e, hogy férjhez adjuk? Van neki pár ezer forintocs- kája összegyűjtve, az a Lizié lesz; s aki elveszi őt feleségül, még az is szerez hozzá valamicskét! Abból ugyan semmi sem lesz! Holmi tanítónő vagy postáskisasszony csak nem lesz ilyen gyö­nyörű arccal! Majd bizony! Ne is gondoljon Lizike effélékre. Haza jön hozzá Csókásra, van is már neki egy kiszemelt, embere egy igen szép, derék fiatal ember, — azé lesz a leány és punktum! Egészen föltüzelte magát; a báró ur moso­lyogva hallgatta a pattogó öreg asszonyt, kit különben nagyon becsült; csak mikor a kisze­melt fiatal emberről kezdett beszélni, akkor bo­rult el egy kissé homloka s látható izgalommal vágott közbe: — Ahhoz majd nekem is lesz hozzászólásom, édes Majorosné asszonyom! De hagyjuk ezt! És most, édes gyermekem, vissza fog térni az igazgatónő védőszárnyai alá! Fölálltak; gyöngéden megcsókolta a szép gyermek homlokát s kissé tán hosszabban — szorította keblére.

Next

/
Thumbnails
Contents