Nagybánya, 1918 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1918-05-30 / 22. szám
XVI. évfolyam. 1918. május hó 30. 22-ik szám. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér.. ===== Megjelenik minden héten csütörtökön reggel. ==-=-i Felelős szerkesztő NÉMETH BÉLA. Főmunkatárs RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utca 10. sz., ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. === Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében i s. ===== A diadalmas Isten. Azt mondják, hogy a most dúló világégésnek a kohójában a régi fogalmak mind átértékelődtek. Ebben van valami igazság. Kiábrándultunk a kultúra istenitéséből, mikor láttuk, hogy az emberek valóságos kulturbes- tiák lettek. Csalódtunk a világbéke ábrándjában. Csődöt mondott — legalább mint az orosz chaos mutatja — a demokrácia. Csak egy fogalmat nem tudott megváltoztatni a háború, mert az örök és változha- tatlan: az Istengondolatot. Pedig az Isten-eszme ellen már a világháború előtt valóságos világhadjáratot rendezett az atheizmus. A bölcselet, a természet-tudomány és a művészet nevében üzenték meg Istennek a hadat. S mikor legalább látszólag kioltották az Istenben való hitnek a csillagát, akkor azt a nagy űrt, mely ennek nyomán keletkezett, ki akarták valamivel tölteni: Nietzsche Übermenschet akart tenyészteni, Feuerbach az élvezeteket akarta fokozni, Marx a közéletet akarta nivellálni. Wundt és Paulsen a kulturhaladást Írták zászlajukra. Egoizmus, altruizmus, individualizmus és szocialendaimonizmus váltakozva vállalták az Isten-pótlásnak hálátlan szerepét. De ekkor valóra vált a régi igazság: Ahol istenek halnak meg, ott démonok születnek. Mert ahol nincs Isten és tulvilági igazságszolgáltatás, ott a Machtmoral lesz az ur. Mindenki aranyat akar szerezni. Naboth szöllejét megkívánja Achab s mivel nincs erkölcsi norma, Machiawelli erkölcstanával egyszerűen elteszi láb alól azt, aki útjában áll. így az Isten ellen való harc a világháború paroxizmusát eredményezte. Evvel szemben a pozitív hiten felépült Isten-gondolat a szociális problémáknak békés megoldását akarja és keresi, mert fő princípiuma az igazságosság és ez megnyugvást és megelégedést ad a lelkeknek. Es mivel az Isten pótlására kitalált „izmus“-ok csak kártyavárak és szappanbuborékok voltak, melyeket a háború viharja rombadön- tött és szétfujt, azért az emberek most már ismét Istentől várják azt, amit az emberektől meg nem kaphattak. És igy a világháború viharjának derengéséből ismét régi, változatlan fönségé- ben mosolyog le az emberiségre a világháború egyetlen igazi győztese: az örök Isten. Ez a diadalmas Isten tartja diadalmenetét az úrnapi körmenet alkalmával. Dr. Agnus. Nagy Z. Sándor. Mindenkor fájdalmas nyomot hagy a halál szele lelkűnkben. De mégrenditőbb a veszteség tudata, ha azt látjuk, hogy kedves ismerősünk java férfikorában, alkotó erejének teljében tűnik el váratlanul szemünk elől. A háború ezerszeres hekatombája nem elég, még egyre tart a pusztulás, a veszteség. A háború követelte áldozatául a mi derék városi főmérnökünket, Nagy Z. Sándor, népi. mérnökkari főhadnagyot is. Szegeden született 1881. junius 8-án, s hozzánk az 1912. febr. 12-én megtartott választás folyományaként jött el, hogy alapos tudását, lelkes munkásságát, lelkiismeretes kötelességtudását városunk szolgálatába állítsa. Nemes egyszerűségével, őszinteségével, előzékeny úri modorával mindenkiben barátot, becsülő polgártársat szerzett magának. Elmondhatjuk annak az általánosan érzett őszinte részvétnek az alapján, amely váratlan elhunytakor városszerte megnyilvánult, hogy azok közé tartozott, .akiknek nincs ellenségük, csak jóbarátjuk. S épen ezért, mert annyira rokonszenves, kedves, megnyerő modorú jóbarátunk volt, annál megdöbbentőbb a csapás hire, s annál égetőbb a fájdalmas veszteség tudata. A mozgósításkor bevonult, hogy munkaerejével eleinte Komáromban, majd az orosz harctéren szolgálja édes hazánk védelmét. Veszedelmes hivatásának lelkiismeretes teljesítése közben, mindig a legelső vonalban folytatott erődítési munkálatok végzésekor ezer halállal dacolt; meg is sebesült, de szerencsésen meggyógyult s kiváló teljesítményéért a hadvezetőség kitüntető elismerését is kiérdemelte. Legutóbb az olasz harctérre rendelték le s ott, Udinéban érte el a gyilkos kór, amellyel hazahozták Budapestre, hol a leggondosabb ápolás sem tudta megmenteni ifjú életét. Szeretteinek mérhetetlen fájdalmában szolgáljon némi enyhítésül az a tudat, hogy városunk egész társadalma, mi mindnyájan lelkünk mélyéig megrendülve osztozunk a rettenetes csapás fájdalmában. Drága barátunk elvesztésekor ismét csak az ismétlődő nehéz sóhajjal és imádsá- gos lélekkel emeljük lelkünket az Örök Gondviseléshez, kérve, hogy édes hazánkra s az egész emberiségre hozza el már a millióktól rég óhajtott békének áldásos napját, a békéét, amelynek visszaállításáért ime ismét nehéz lélekkel elviselt váltságdíjat adunk : egy drága, ifjú, szépreményü, életet, melynek á számára — annál fájdalmasabb a veszteség tudata — most derengett a földi boldogság rózsaujju hajnala. Szegény, már nem érhette meg a legújabb kitüntetést, amelyre az olasz harctéren szerzett elmulhatatlan érdemet. Felsőbb hatósága felterjesztette a koronás arany érdemkereszt és Károly kereszt elnyerésére s ime, a sors kifürkészhetetlen végzése a fakeresztet juttatta neki, mint annyi más hős bajtársának. Katonai pompával „A Nagybánya tárcája.“ Utszéli virág. — Irta: Révai Károly. — (Folytatás.) Ez volt már a második kézcsók, mit a báró nem tudott megakadályozni. Zalai gyöngéd nehezteléssel vonta el kezét, remegve fogta meg a szép lány kezét, aztán homlokon csókolta; az aranyos hajfürtök lágyan megsimogatták a báró arcát. A nagyasszony könnyes szemmel nézte a megindító jelenetet; oda ült közvetlen Lizett mellé s szakadatlanul simogatta annak hófehér kezét, bársonyos arcát. — Édes leányom! — kezdte a szót Zalai elfogódott hangon, — látni kívántam önt, két évi távoliét után. Lizett lehunyta selymes pilláit, mintha egy pillanatra szivébe akart volna tekinteni, aztán megint bátran fölnézett; csak hangján látszott meg a benső remegés. — Én is vágytam látni Méltóságodat, hogy megköszönjem azt a sok jót, mit én meghálálni nem leszek képes soha ! . — Arról ne beszéljünk gyermekem ! — Engem az intézetben arra tanítottak, hogy a hála a legszebb erény! — Akkor aztán Majorosné asszonyom iránt legyen hálával édes gyermekem, mert neki köszönhet mindent; úgy szereti önt, mint édes leányát. — Ő az én szerető jó anyám! — szólt Lizett érzésteljesen s átölelte az öreg asszonyt. — Meg van-e elégedve az intézetben mindennel ? — Tökéletesen báró ur! — Nincs-e valami óhajtása ? — Semmi! azaz . . . — Nos gyermekem, csak mondja ki őszintén, mi örömest teljesítjük minden kívánságát! — Nem! Nincsen semmi! Igazán csak elszóltam magamat. — Édes leányom! Önnek előttünk nem szabad titkolóznia; ha Majorosné asszonyom az ön mamája, akkor engem tekintsen papájának. A jó gyermekek pedig a szülők előtt nem titkolózhatnak. Nos ? Mondja ki bátran, mi az óhajtása ? A szép leány arca mély bánatot árult el; pár percig habozott, ha vájjon kimondja-e óhajtását? De aztán mégis csak megszólalt, hangja oly bánatosan csengett, mint a siró fülemilének. — Csak azt akartam kérni, hogy hagyjanak engem tovább is az intézetben, hadd tanulhassak annyit, mennyi elégséges lesz kenyerem megszerzésére ! Egy könny csillant meg szemén s mélyen fölsóhajtott. — Tehát tovább is tanulni akar? — kérdé izgatottan Zalai. — Igen! — S nem vágyik szórakozás, mulatság után ? — A tanulás nekem szórakozás. — Jól van gyermekem ; majd beszélünk később erről. Mikor betelik a 3-ik év, akkor újra megkérdezzük önt, s ha ragaszkodik elhatározásához, mindenesetre teljesítjük kívánságát. — Köszönöm, köszönöm báró ur! De már ezt Majorosné nagyasszonyom nem hagyhatta szó nélkül; hogy az ő drága egyetlen leánya kenyérkeresetért tanuljon! Hát miért teremtette az isten a szép leányt? Nem azért-e, hogy férjhez adjuk? Van neki pár ezer forintocs- kája összegyűjtve, az a Lizié lesz; s aki elveszi őt feleségül, még az is szerez hozzá valamicskét! Abból ugyan semmi sem lesz! Holmi tanítónő vagy postáskisasszony csak nem lesz ilyen gyönyörű arccal! Majd bizony! Ne is gondoljon Lizike effélékre. Haza jön hozzá Csókásra, van is már neki egy kiszemelt, embere egy igen szép, derék fiatal ember, — azé lesz a leány és punktum! Egészen föltüzelte magát; a báró ur mosolyogva hallgatta a pattogó öreg asszonyt, kit különben nagyon becsült; csak mikor a kiszemelt fiatal emberről kezdett beszélni, akkor borult el egy kissé homloka s látható izgalommal vágott közbe: — Ahhoz majd nekem is lesz hozzászólásom, édes Majorosné asszonyom! De hagyjuk ezt! És most, édes gyermekem, vissza fog térni az igazgatónő védőszárnyai alá! Fölálltak; gyöngéden megcsókolta a szép gyermek homlokát s kissé tán hosszabban — szorította keblére.
