Nagybánya, 1918 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1918-04-25 / 17. szám

2. oldal. NAOYBÁNYA 1918. április 25. kara, elhozzák a katonazenekart, a szatmári sze­replők olyan számokkal lépnek fel, amelyek mél­tók a nemes cél fontosságához, lesz tánc az es­tély után, végre egy táncmulatság, ahol tánc is lesz, erről már gondoskodnak a katonák. Lapunk ez után az öregharanggal való be­harangozás után igyekezett az érdeklődést fo­kozni, nevén nevezve a gyermeket, reklámot csi­nálni, — sőt a szelidebb pressziótól sem tartóz­kodott akkor, amikor figyelmeztette a közönsé­get, hogy erkölcsi kötelességük a jótékonyság oltárán való áldozatra is megnyitni erszényüket azoknak, akik a sziniszezon alaft oly bőkezűen adakoztak a jutalmazásokra és akik ugyanezen célra oly valóban jobb ügyhöz méltó buzgalmat fejtettek ki az aláírási ivekkel való gyűjtésben. A nagyhangú ígéretek és reklámok után bizony nagyon szerényméretü. estélyben volt ré­sze a közönségnek, a felcsigázott érdeklődést csalódás váltotta fel. Bizonyára a rendezés körül mulasztást kö­vetett el valaki, de az nem a civilrendező Né­meth Béla főgimn. tanár volt. Róla ezt már azért sem lehet feltenni, mert számtalanszor bebizo­nyította, hogy aminek ő a nevét odaadta, annak valóban nívósnak kellett lennie. Őszintén szólva, csak sajnálni tudjuk, hogy a nemes cél érdeké ben vállalkozott a rendezés bokros, de háládat- lan feladatára és most esetleg őt teheti meg a közönség bűnbaknak. Pedig ő nem hibás. Úgy volt értesülve, hogy az estélyt csak május elején tartják meg, — s egyszerre azonban csütörtökön értesítik, hogy szombaton este jönnek a szatmári tisztek, még pedig sokan, talán még az ezredes js, és az estélyt megtartják. Aki már ilyesmit rendezett, tudja, de más is könnyen elképzelheti, hogy egyik napról a má­sikra hangversenyt, vagy kabarét, vagy nevez­zük akárminek is, nyélbe ütni nem lehet. így történt meg azután, hogy a nagy vá­rakozást a művészestély nem elégítette ki, mert a beígért programmot katonás pontossággal nem tartották be, a civileknek pedig az idő rö­vidsége miatt nem volt elég idejük az elkészü­lésre. Ezt különben legjobban bizonyítja az a körülmény, hogy a civilrendező szinte emberfe­letti rábeszélőképességgel tudta csak rávenni a helybeli szereplőket a sebtében való fellépésre. Magáról a művészestély műsoráról szólva megállapíthatjuk, hogy a katonák négy számot hoztak, a helybeliek pedig három ponttal szere­peltek. Vojnár János főhadnagy mély érzéssel szavalta el Szász Menyhért Ballada a néma man­kóról c. költeményét. Prohászka Sári urleány és Magyar Géza zászlós pompás összjátékban, élénk hatással adták elő Gábor Andor „Dániel, ne bőgj“ c. tréfás jelenetét. Gábor Inka urleány, ki azt az áldozatot hozta, hogy Nagykárolyból idefáradt a jótékonycél érdekében, brilliáns teknikával és nagy tudásra valló felfogással játszotta el zongo­rán Chopin G moll balladáját. Vojnár Mariska urleány, Runyay Sándor hadnagy és Vojnár Já­nos főhadnagy adták elő Villányi Andor Attak c. szinijelenetét ügyesen. Lengyel Antal főgimn. VI. o. t. Soltész Elemér diszkrét zongorakisérete mellett, nem dillettans készültségről tanúskodó előadás­ban szólaltatta meg hegedűjén Bériot hatodik Air varié-jét és Hubay Idille-jét. Márton Irma urleány Balla A domb cimü versének és Ernőd Tamás egy kis apróságának elszavalásával szép hatást váltott ki a hallgatóság lelkében. Végül Runyay Sándor hadnagy mondta el a Nem lát­ták, kérem, a mamámat c. tréfás monológot de­rültséget kertve. A Conferencier tisztjét Lux Béla főhadnagy töltötte be. A műsor, amint látszik, meglehetős egy­hangú vált, nem is tudott mellette félmele­gedni a közönség, pedig a Conferencier szellemes anekdotáival ugyancsak igyekezett felvillanyozni a kedélyeket, még a záróra meghosszabbítást is kieszközölte s bejelentette a közönségnek az örömhírt, hogy lehet hát táncolni, de azzal a maliciózusan tréfás megjegyzéssel toldotta meg, hogy ő nem táncol. Hát akkor ki, riadhattak fel sötéten a már jobbkedvre derült leányok. Az estély után a közönség kis része be­ment az étterembe, ahol mégis valahogyan en­gedett a nyomott hangulat s még táncra is rá­került a sor. Az estély összes bevétele 1265-80 K, kiadás 41L50 K, maradvány 854-30 K. Nem tekintélyes összeg, be kell vallanunk, de ezt mindesetre a művészestély sebtében való megtartásának kell betudni. Természetesen még igy sem ilyen szerény összegnek kellett volna egybegyülnie. De a közönség eléggé meg nem róható okokból nem mutatott az áldozatkészség­ben olyfoku lelkesedést, amilyent a sziniévad lefolyása alatt részéről tapasztaltunk, pedig akkor nem a hadiárvák számára gyűjtöttek. b. g. A következő sziniévad. Lapunk legutóbbi számában e címen az elmúlt sziniévad tanúságait igyekeztem levonni' s azokból következtetést vonni a jövőre vonat­kozólag. A városunkban több év alatt megfor­dult társulatok összehasonlításából arra az ered­ményre jutottam, hogy akkor volt a legjobb tár­sulat nálunk, mikor Szatmárról jött. Érthető is, mert egy közel 30000 lakossal rendelkező város színtársulata mégis csak jobb, mint a kis váro­sokból összeállóit kerületé, vagy mint egy ál­landó állomáshellyel nem biró szinészgárda. Ezért figyelmébe ajánlottam a szinügyi bizottságnak a kedvező alkalmat, hogy Szatmárral társuljon vá­rosunk : az ugyanis színészei számára nyári állo­mást keresett. Végtére ez nem volt részemről istenkárom­lás, de a Nagybánya és Vidéke színi rovatveze­tője, Révész Zoltán ur, megbotránkozott konklú­ziómon és Miklósyék újra idejövetele ellen látott benne tendenciát s azért hasonló címmel nem épen szerény hangon igyekezik porondra szállani a volt társulat mellett. Igaza volna, joggal tehetné, ha cikke nem szűkölködnék a tárgyilagos igazság nélkül s ha kis elmefuttatásában nem volna annyira szerény­telen, hogy félreértett és félremagyarázott cikkemre ne tett volna ilyen megjegyzéseket: „ütötte a nagydobot“; „laza (?) értesüléseken felépült“; „a cikk tévedései;“ „szidja az eltávozott társula­tot, a dolog ez a része sem helyénvaló,“ stb. Valóban nagy bátorságra, valló leckéztető szavak ezek egy kezdő rovatvezetőtől, de akinek e bátorságon kívül írásában semmi más derék tulajdonság nem akad, amint azt alábbiakban részletesen ki fogom mutatni. Rovatvezető ur, szégyenkezve vallom be, egy illúziótól fosztott meg mostan elkövetett cikke. Azt hittem ugyanis; hogy önt, mint a nagybányai áll. főgimn. volt növendékét megta­nítottuk Írni és olvasni s: most látom, hogy hiú ábrándban ringattam 'magam. Számtalanszor felhívták figyelmemet, nem minden malicia nélkül, az ön rovatára, olvassam el, mert igen gyengék. Nem tudom, igazuk volt-e az illetőknek, mert nem bírtam rászánni fejemet elolvasásukra. Ahelyett inkább védelmembe fo­gadtam : kezdő, hadd írogasson, én is úgy tanul­tam ; de ha már túlságos elfoglaltságom mellett olvasnivaló után néztem, akkor egy kissé jobb klasszikust vettem a kezembe. Egyszer, úgy hal­lottam, valami polémiát is kezdett ellenem, azt sem olvastam el, gondoltam, hogy ha a meg­válaszolásra sem tartom érdemesnek, akkor a leghelyesebb választ adom. Okát ennek ön, úgy látszik, nem ebben találta s az bátorította fel erre az újabb kiroha­násra. Most kényszeritettek az elolvasására s most látom csak, hogy elbizakodott okvetetlenkedése több a kettőnél, igy válaszra méltatom s amit elmulasztottunk ezelőtt négy-öt évvel, megteszem ez alkalommal, megtanítom Írni és olvasni. Hogy igy a felnőttek oktatására vállalko­zom, megmagyarázom önnek, hogy írni csak az tudhat valamiről, aki tanult és tud valamit arról a dologról, amiről írni akar. Tehát legelső kellék az irodalmi müvek alkotásához a készültség, a tu­dás megszerezése. Ön hol tanulta a színészethez való értést? Tudtommal a gimnáziumban ilyen tantárgyat nem tanítanak, az eperjesi jogakadé­mián szintén egyéb kollégiumokat hirdetnek a tu­dós professzorok. Ott külömben is csak a beírá­sok és az indexaláírások alkalmával szokott meg­fordulni. Rendesen itthon tartózkodik, nálunk pe­dig négy év óta először van színtársulat. Négy év előtt még talán a gimnázium padján koptatta a nadrágját, színházba csak engedéllyel mehetett, igy valami egetostroinló dramaturgiai ismeretekre akkor még nem tehetett szert. A mostani szini­évad alatt tanult tehát annyit, hogy ilyen elbi­zakodottságtól duzzadó Írással mer az olvasókö­zönség elé lépni, sőt mások munkásságába meg­gondolatlanul belekotnyeleskedik ? Nem a mások lecsepülése az igazi útja az érvényesülésnek. A komoly dolgokról való komoly hozzászólásokban nem elegendő a minden tárgy- ismeret nélkül szűkölködő önképzőköri nagyhang, mert esetleg rápiritják az emberre a vakmerőén elhajigált szavak mögött tátongó ürességet. Szerezze tehát meg legelőször a kellő tárgy- ismeretet s azután próbáljon imi, s biztosíthatom, akkor fog menni. De lássa, olvasni sem tud. Cikkemnek egyes részeit nem bírta megérteni, nem tud még a sorok között is gondolat után keresni. Erre is részletesen rátérek alább. Ép azért igyekezzék soka4 olvasni, vegyen elő jobb Írókat, mint én, azokon fejlessze agyának fogékonyságát, szok­tassa a logikus gondolatmenet megértésének készségére. Törekedjék továbbá magát gyakorolni a szerénységben, mert visszatetsző, ha egy kezdő fiatalember olyan epitetonok után, amilyenekkel érdemetlenül az én szerény cikkemet illette, ma­gáról nem átal oly elbizakodott hangon írni, ami­lyent cikke mutat. Végül sajátítson el olyasvalamit, amit Eper­jesen tényleg tanulnak, az igazságra való töre*- vést. Az igazságérzet igy azután kifejlődik majd önben, mert komoly dolgokról egyenlő fegyverü vitát csak a tárgyilagos igazság rendíthetetlen követése mellett lehet folytatni. Ezek után az általános feddő tanácsok után rátérek annak kimutatására, hogy nem ok nélkül kötöm mindezt lelkére. Nem valami megszilárdult igazságérzetre vall a következő megjegyzése: „A csak nem régen bevégződött három hónapos évad után, azt hi­szem (!), nyári szezonról szó sem lehet. Mire való tehát az intézőkörök figyelmét felhívni arra, hogy a szatmári színház nyári állomást keres ?“ Erre vonatkozólag a következőt írtam : „A szatmári színtársulat most nyári állomást keres, meg kellene ragadni az alkalmat, (persze, most nyáron már ne jöjjenek, Isten őrizz, elég volt.)“ Tehát csak a társulást ajánlottam, s ön mégis úgy állítja be a dolgot, mintha most nyárra is kívántam volna a társulat jövetelét. Rovatvezető ur, mi az ilyen eljárásnak jogi terminusa? Vagy talán nem értette rosszul, amit írtam ? Mert akkor igaz, amit fennebb állítottam, hogy nem tud olvasni. Igen érdekes pontja elmefuttatásának azja része, amelyben az ellen a lehetőség ellen küzd, hogy Nagybánya más városokkal társuljon. Szinte gondolatról gondolatra követi az én eszmeme­netemet, néhol, elismerem, még ujjal is bővíti. De én csak a Zilah, Dgés, Nagykároly, Nagybá­nya terv ellen érvelek, ön Szatmár ellen is. Igen aktuális lesz itt emlékezetbe idézni a rovatvezető ur szavait, hogy én „laza (?) értesü­lések“ alapján írtam cikkemet. Lássa, lássa, ennél a pontnál még szánalmasabb színben fog feltűnni, mint az előbbinél. Tudja-e azt, hogy Deés, Zilah, Nagykároly és Nagybánya szinikerületté való egye­sítésére lépések történtek, ha nem is hivatalosan, igazgatója is volna már in effigie, Feleki László, sőt neki oda is ígérték volna már az itteni sze­zont. Én ezt tudtam s azért írtam, amit irtain; bizonyára megértették, akiknek szólott. Ön persze nem érthette meg, mert nem tudott olvasni a sorok között. Feltűnhetett volna pedig már az a nagy igyekezet is, amellyel e tervnek csak a le­hetősége ellen is pálcát törtem. De azért mégis én vagyok az, aki „laza (?) értesülések“ alapján dolgozik. Rovatvezető ur, annak a nevén nevezését is önre bízom, hogy ki az, aki mást olyasmivel vádol, amiben valójá­ban maga leledzik. A következő megjegyzése is a tárgyismeret hijján alapszik, vagy annak szándékos elhallgatá­sán : „Nem azért nem volt négy évig színészetünk, mert nem volt szerződése a városnak egy igaz­gatóval sem, hanem mert öt vagy talán még több társulatnak beadott kérvényét utasította el a szin­ügyi bizottság, mig végre Miklósy Gábornak, mint elismert megfelelő jó igazgatónak megengedte, hogy két illetve három hónapig társulatával itt játszhassék. S igy kell ennek lennie s igy lesz ez a jövőben is.“ Lássa, lássa, mondottam, hogy nem tud Írni. Ebben a gondolatsorban az utolsó mondatnak magában nincs értelme, viszont semmi összefüg­gésben nincs az előző gondolatokkal. Vagy talán az ön írását boncolgatva én is elfelejtettem már olvasni? Ezt a gondolatsort a valóságnak megfele­lően igy kellett volna megfogalmaznia : Nem kö­tött a város szerződést egy igazgatóval sem, hogy hogy ne legyen színészete, ugyanezen célból uta­sította vissza öt vagy talán több társulatnak beadott kérvényét, mig végre engedve a közönség türel­metlen^ követelésének és az erőshangu cikkeknek,

Next

/
Thumbnails
Contents