Nagybánya, 1918 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1918-01-24 / 4. szám
ZVL évfolyam. 1918. január hó 24. 4-ik szám. NAGYBANYA TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6—8 oldalon. Felelős szerkesztőT ÉG LY MIHÁLY Szerkesztőség és kiadóhivatal: K. Kiss Miklós-utcza 34. sz., ahova lanközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. --------- Hirdetések [elvitelnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletiben is. == Sz én és kenyér. Január 23. Beszélünk a békéről s a háborúról és elmondjuk vélekedésünket, hitünket, s reménységeinket, de biztos, szilárd ismereteink csak arról vannak, hogy úgy a háborúnak, valamint a békének hatalmas erői küzdenek egymással szemben.- Mind a kettő rendkívül fel van szerelve, mind a kettő rettenetes ellenfél, gyűlöli, tépi, gyilkolja egymást s a végeredmény itt csakugyan nem lehet más, minthogy az egyik a küzdőtéren leheli ki lelkét. Remegve, visszafojtott lélekzettel nézzük ezt a küzdelmet, úgy szeretnénk segítségére sietni a fiatal, lelkes, becsületes békének, — de fegyveres őrök állják el utunkat, még biztató, lelkesítő kiáltásunk sem juthat el hozzá. A világ uralmáért harcol mind a kettő; a háború tartalékában ott az angol imperializmus, ott Amerika üzleti világa, de ott a német túlzó nacionalizmus is, kimeríthetetlen nyers erőivel, pénzzel és fegyverrel; a béke minden ereje csak a népek lelkében van, akik már megelégelték a vérontást, a fáradt, megkínzott emberiség szomorú sorsát. E fegyvertelen nagy tömegek hatalma azonban versenyez amazok minden ágyújával, fegyverével s pénzével az erő tekintetében és mi mégis aggódva nézzük e rémes küzdelmet, hiszen rettenetes a tét, amely kockán forog. A megváltásunkról van szó. Azonban e világuralmi harcba most tragikus komorsággal szól bele az igazi nagyhatalom, a természet s parancsoló hangon követeli a békét, a béketárgyalást, amelyre követeit meg is nevezte s előre is küldötte. E követek: a szén és a búza. Ók mondják ki a döntő szót a béke kérdésében. Először a szén, mert ma tél van; elmondja majd, hogy nem melegít többé az otthonok rideg szobáiban, nem izzik többé gyémántos ragyogással a kohók gyomrában s nem ontja magából a gáz, a gőz, a villany alkotó erejét. Sötétek lesznek az utcák, a gyárak, a lakások, korán zárnak az üzletek s béna a forgalom, életveszélyes az utazás. Kiáltva követeli vissza a maga részére az elvont munkáskezek millióit, a háború céljaira elvett szállítási eszközöket, a lövészárkokkal felszántott határokat: nemzetközi egyetértést, munkát és békét követel. Majd megszólal a búza is és szavait az éhezők zúgása kiséri. Ö is visszaköveteli a dolgos kezeket, a gépeket s a barmok erejét. Hangja parancsoló ellentmondást, csürést-csavarást nem tiir. Mert különben cserbenhagyja az emberiséget s nem terem. A föld, amely a szén és búza szülőanyja, nem tűri tovább e háborút s rettenetes bosszút áll, ha végét nem szakítják. Nem nézi többé közönyösen az emberek dühödt harcát. Megelégelte már ama csúfos álokoskodást, amely farizeus arccal szent eszméket hirdet, valójában azonban pénzt csörget a zsebében; nem hallgat a francia eskíivésekre sem, amelyek hazafias tirádákat morzsolnak, holott csak hatalmi mámorvágy szorongatja és izgatja lelkűket. Nem hisz az olasz keresztvetésének sem, mert ismeri verkölcseit, nem hajlik a balkániak gyónása felé sem, mert hazug az ajakuk s nem kábítja el a bresztlitovszkiak andalító zenéje sem, amely fehér leplet mutat, de ökölbeszorult kéz van mögötte. Nem, nem; még mindig csak a véres párák, halálhörgések és borzalmas jajkiáltások uralkodnak, a gonoszság, a vérengző düh, a gyűlölködés vezeti az embereket s a lelkek mélyén még nem él a tiszta, önzetlen, hófehér béke. Az emberi nyers erő még dühöng, a megértés még elnyomva. A természet szól most bele tehát a háborúba, az a természet, amelynek az anyák, apák és gyermekek ajakán felzokogó hangját s panaszát a háború mindeddig nem akarta megérteni. Most erősebb hangon szólalt meg s nem sir, nem kér, nem panaszol, mint előbb, hanem parancsol. A béke táborába siet, őt támogatja minden erejével a természet, amely' hatalmasabb ma még mindennél. Az ember büszke, fenhájázó harcába szól be, elnyomott őserejének békóit lerázva és szava szent, szava parancs, amelyet tulharsogni vagy elfojtani lehetetlen. Napról-napra folyik a háború és béke harca, a komoly, küzdelmes harc, amelyet szivszorongások közepette lesünk, de érezzük, hogy vége felé jár, hiszen a béke hadsoraiban küzd a két nagy békebarát: a szén és a búza. Színház. Ismét eltelt egy hét, s a társulat igyekszik beváltani Ígéretét: folyton újdonságokkal kedveskedik a nézőközönségnek, ez pedig folyton zsúfolt házzal honorálja a társulat jóakaratát. Csütörtökön és pénteken Kövessy Albert operettje a Gólerri került bemutatóra. A szövegA „Nagybánya“ tárczája. Húsz éves ... Félénk és önérzetes fiatalember voltam. Tűz és viz egy személyben. Még akkor nemcsak a Napoleon marsallbotja volt a tarsolyomban, hanem a képzelet Merkurbotja, amelyre a remény kígyója csavarodott. _Nem tudtam még, hogy mi leszek, nagy hadvezér-e, vagy korszakalkotó államférfi, vagy nagy művész vagy tűzoltó-főparancsnok. Húsz éves voltam, bakfis férfiruhában. Reszkettem, ha be kellett lépnem egy kávéházba és a tükörben megláttam kicsattanó piros orczámat, amelyre esetlen zavarom irt elhalványuló piros rózsákat. Ha az utczán egy nő erősebben megnézett, elpirultam és minden vér a fejembe szállt. Ebből az időmből el akarom mondani a „íoádant“-ok történetét. Lesznek sokan, akik már alig emlékeznek vissza ifjúságukra és elfelejtették, hogy a „fondant“ aranyos, színes papirosba burkolt czukor, amely elolvad az ember szájában. Vagyonokat költöttem ezekre az édességekre, és ha összegyűjtöttem volna a kis, aranymadzagos kartondobozokat, tölcséreket, amikbe a fondantok csomagolva voltak, ma legalább három szekérre való gyűjteményem volna belőlük. Babett kisasszony, akinél állandóan vásároltam a cukrokat, akkor még fehéresszürke szem- pilláju fiatal leányka volt, aki úgy nézett az emberre, mint egy kis maszületett, álmosszemü bárányka. Babett kisasszony ma is a boltban ül, ugyanannál a pultnál, ugyanoly sütemények közt, csak megduzzadt egy kicsit, még fehérebb és még álmosabb lett. Ma sem beszélünk két-három szónál többet, nem merünk, nem merjük megérinteni azt, ami elmúlt. — Bálba megy ? — kérdezte akkor régen Babett kisasszony, mert egyszer frakk volt rajtam. — Mulatságba — feleltem kitérően és már mentem is ki az ajtón. Ezen az estén olyan érzékeny voltam, amilyen Szent Sebestyén lehetett a századik nyíl után, amelyet beléje lőttek. Kölcsönkért báli ruha volt rajtam, idegenül éreztem magam benne, mintha minden ferdén állna rajtam. A gallérom szoritott, az ingmellem kihólyagosodott, mint a mesebeli béka. Féltem, hogy a fehér nyakkendőmön meglátszik majd, hogy krétával van restaurálva, hogy a czipőmről lepattog az olcsó lakkfesték, amivel ez alkalomra magam kentem be és hogy bűzleni fog a glaszé-keztyüm, amely benzinfürdőben lett újra hófehér. Úgy éreztem magam ebben az alkalmi öltözetben, mint egy Potemkin-gavallér, akinek csupaszsága egyetlen ügyetlen mozdulattal kiderülhet. Minthogy a hó is szállongani kezdett, mintha csak engem akarna bosszantani, rohanni kezdtem és amellett folyton vigyáznom kellett, hogy tócsába ne lépjek és nyaicig sáros ne legyek. Nagyon messze volt a „Minerva Pince“, ahová igyekeztem. A „Minerva Pince“ a Lipótvárosban volt, kuglizó helyiségül szolgált és minden szerdán a Heliotrop Társaság bérelte ki. Ezeken a nevezetes szerdai estéken a mamák elhozták a lányaikat báli-ruhában az ifjú és kevésbbé ifjú bankhivatalnokok közé, akik heliotrop színű tekegolyókat gurítottak és ugyanolyan színű tánczrend- del lepték meg a hölgyeket. Annak a korszaknak két csodabogara volt, az egyik a „fiirt“, amelynek a fogalma és szokása akkor terjedt el futótűzként az egész világon, a másik pedig a „boston", amely leplezett érzékiségével eleinte a gondos mamák élénk tiltakozásával találkozott. Sokat tudnék mondani erről a korról, de nem memoárt irok, hanem egy történet elmondásában főlök. Amikor végre ott álltam a pincében, szé- dült-fordult velem a világ, mert nagyon bátortalan voltam és biztosan tudom, hogy csak azért dűltem egy pillérhez, mert azt hittem, hogy ez a kemény, egyenes oszlop az egyetlen barátom és támaszom. A tengeri betegséghez hasonló lelki- állapot volt ez. És egyszerre elém állt egy fiatal hölgy — egy rózsaszínű felhő, amely hirtelen eltakarta előlem a csillárt — és kérdezte: — Ugyebár, önnek Ígértem el az első négyesemet? Én akkor érkeztem meg éppen Álomország- ból, amely messzebb van, mint a becsuánok földje és valami nem egészen emberi nyelven felelhet-
