Nagybánya, 1917 (15. évfolyam, 27-51. szám)
1917-11-08 / 45. szám
XV. évfolyam. 1917. November hó 8. 45-ik szám. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6—8 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-uf 15. sz., ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. = Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. == Idegenforgalmi illeték. — Városatyáink figyelmébe. — Október 7. Fölösleges, hogy ismételten rámutassunk azon szerfölött nyomasztó viszonyokra, mely- lyel az összes városok s a mi városunk is küzd. A városok helyzete még a normális viszonyok között sem volt valami rózsás, amióta azonban a világháború kitört, a helyzet annyira rosszabbodott, hogy immár krízissel fenyeget. A városok jövedelmei alig elégségesek az adósságaik után fizetendő kamatokra s a legtöbb város vagy uj kölcsönnel, vagy pedig valami törzsvagyonának eladásával iparkodik magán segíteni. Azonban ez sem megoldás, vagy legalább is csak félmegoldás. A városok vezetőségének, a képviselő- testületeknek most a legszorgosabb gondját az kell hogy képezze, hogy uj bevételi forrásokat teremtve, a bevételeket összhangzásba hozzák a kiadásokkal. Annál is inkább kötelességük ez, mert a pótadókban nincs mit reménykedni. Ha a pótadókra alapozzuk a város sorsát, ez előbb vagy utóbb a törzslakosság anyagi összeomlására fog vezetni. A mi speciális viszonyaink között igázságtalanabb adót, mint a pótadót, alig ismerünk. Hisz városunkban olyan csekély az az adóalap, mely pótadóval megróható, hogy a pótadó úgyszólván csupán egy szükebb társadalmi osztályt sújt. A nagy többség pedig, mely a legunasabban él, a leg- elegánsabbul jár s mindenütt ott van, ahol költeni lehet, városunkban egy fillérrel sem járul hozzá a pótadóhoz, mert sajnos, a ' spekuláczió utján szerzett vagyonra pótadót kivetni nem lehet. Oly pótadó jelleggel biró adónemeket kell tehát behoznunk, mely az összes lakosságot, akik élvezik a város által nyújtott közszolgáltatásokat, egyformán érik. Az adónemekkel való sok kísérletezés közül legjobban Hegedűs Nándor szerkesztő kollegánk egy régebbi czikke ragadta meg a figyelmünket, melyben az idegenforgalmi illeték behozatalát javasolja. Miből áll ez? Abból, hogy az az idegen, aki 48 óráig időzik a városban, legalább 1 koronát, azon túl minden további hét után 1—2 koronát fizessen a város pénztárába. Hegedűs kollegánknak igen érdekes cikke, melyben az idegenforgalmi illeték behozatalát indokolja s melyet mi is melegen ajánlunk városatyáink figyelmébe, igy hangzik: A magyar városokban most mindenki, aki akár hivatásszerűen, akár dilettáns módjára városi politikával foglalkozik, azon töri a fejét, miként lehetne uj jövedelmi forrásokat teremteni. Csaknem mindenütt súlyos százezrekre rúgnak a felhalmozódott deficitek, a háború pedig különösen sok fedezetlen kiadásokat zúdított a városok nyakába. A pótadóemeléstől ezekben a súlyos időkben mindenki idegenkedik s jóllehet számos nagy magyar metropolis emelte a pótadót, mégis szívesebben látják, ha ezt a srófolást elkerülhetik. Az uj jövedelmi forrásokat lehetőleg a dolgozó, termelő polgárság megkimélésével kell megteremteni. Az elvek ma már csaknem minden országban egyöntetűen alakultak ki. Fizessenek azok, akik a háborús konjunktúrák folytán vagyonilag gyarapodtak, fizessenek azok, akik szórakoznak és lukszust űznek s végül adózzanak azok, akik általában a lakosság összmunkájának következtéA „Nagybánya“ tánczája. On revient . . . Ugyan az az unalmas tengeri ut, mint hat esztendővel ezelőtt. Akkor ő a fedélzeten utazott, most az első osztályon, de itt csak olyan unalmas az ut, mint ott. Az egyetlen különbség, hogy meg fordított irányban utazik s hogy most egy millióval több pénze van, mint akkor. Aztán még az ut Amerikából Európába sokkal hosszabb, mint Európából Amerikába. Legalább neki hosz- szabb. Két hét! Istenem ő arra a napra hat esztendeig várt, mért kell neki még két hétig várnia ? De ez a két hét is véget ér. Véget ér az unalmas tengeri ut, véget ér az unalmas utazás a gyors vonaton is. Megérkezett. Itt van ugyanazon pályaudvaron, kiszáll ugyanarra a perronra. Nevezetes! Az emberek most is úgy sietnek, mint akkor és még mindig itt vannak. A Hungáriába hajtatott. A portás bókol, a pinczér bókol. Parancsait várják. Nincs mit parancsolnia. Kimegy az Andrássy-utra. Ez is a régi. Minden a régi. A házak ugyanazon a helyen vannak, ugyanazokon a boltokon ugyanazok a czimtáblák. És az emberek sietnek, sétátnak, mint akkor. — A világ az én képzetem. Szamárság. Ha ez igaz volna, akkor ez a város most hat esztendővel öregebb lenne, úgy mint én. Különben jó, hogy minden változatlan. Legalább Mili is változatlanul ugyanaz lesz. Leg- fölebb egy kicsit megnőtt. Vagy egy kicsit meghízott ? — Mindegy. Izgatottság fogja el. Szeretné már látni. És szeretné látni az ő barátjait családi körükben. A szivéhez ölelni őket és élvezni az ő jelenlétüket, az ő látásukat és együtt mulatni velük. Mulatni! Régen tette. Kihez menjen legelébb? — Minden esetre a vén Túrihoz, hogy mindenekelőtt az ügyet rendbe hozza. Aztán Milihez. Istenem, Milihez! Megint dobog a szive úgy, mint régen, valahányszor megnyomta náluk a csengetyü gombját. Tehát ő sem változott, ő is régi maradt. A világ mégis az én képzetem. Mili, Mili. Huszonkét esztendős most. Ideje, hogy férjhez menjen. Nem is fog soká _ várni. Mentül hamarább megtartják az esküvőt. És épit majd egy nagy palotát és együtt laknak majd mind a hárman. Úgy ahogy azt régebben megálmodta. Hát mégis csak teljesülnek az álmok! Hirtelen megfordult. — Valamit érzett a háta mögött, a mi kényszeritette rá, hogy forduljon meg és induljon visszafelé. Ment vagy húsz lépésnyire és ekkor elállt a szívverése. Egy kirakat előtt állt egy nő és egy férfi. A tükörüvegből látta a nő arczát. Ott állott mögötte remegve, hideg izzadtság lepte el a homlokát. Az az irtózatos félelem ben dús vagyonokhoz jutottak. Ilyen a betterment, amely a városias fejlődés, a közmüvek megalkotása nyomán támadt értékemelkedést adóztatja meg. Mindezeken kívül felmerült legújabban az az eszme, hogy a városok némi alacsony illetékkel rójják meg az idegeneket is: hozzák be az idegenforgalmi illetéket. Az első hallásra talán furcsának tűnik fel ez az adónem, de ha az ember egy kissé analizálja, megindokolja, annyira kézenfekvő és természetes, hogy meg kell vele barátkozni. Az idegen, aki egy városba érkezik s ott tartózkodik, ingyen élvezi mindazokat a közszolgáltatásokat, amelyekért a város lakosai drágán adóznak. Ingyen isszák a vízvezetéki vizet, ingyen kapja az aszfaltot az utcán, a fényes világítást, a tiszta korzót, az egészséges miliőt, amelyeknek alapja a csatornázás, az utcák tisztántartása, locsolása stb. Mindez az illető város polgárainak százezrekbe kerül, ellenben az idegen, aki a városban megfordul, mit sem fizet érte. Ki lehet számítani például, hogy egy városban a vízmű által produkált vízmennyiség egy ötödét az idegenek fogyasztják el, pedig a vízmüvekbe befektetett milliók kamataihoz nem járulnak hozzá. De nem járul hozzá az utcaburkolat, a csatornázás, a közvilágítás költségeihez sem, pedig ezeket és mindent élvezi. Teljes mértékben igazságos tehát, hogy ezeknél az indokoknál fogva valamely minimális taksát az idegenek mindezekért a közszolgáltatásokért lerójjanak. Nézetem szerint az egyetlen érv, amelyet az idegenforgalmi illeték ellen felvethetnek az, hogy ezzel elriasztjuk az idegeneket a saját városunkból, holott az idegenek pénzt hoznak, fogyasztanak és igy tovább. De ez az argumentum is gyenge. Mert úgy vélem, hogyha bárki gondtalan szívvel lefizeti a húsz és harmincz koronás kurtaksákat, hogy néhány hétig Abázziászorongatta a szivét, mint valami nyomasztó álom. Szólani akart, de hang nem volt a torkában, vergődött, erőlködött, végre félig rekedten, félig sikoltva szabadult ki belőle a hang: — Mili! A nő megfordult. Ránézett az előtte álló férfire, tágra nyílt szemekkel, kérdő tekintettel. Aztán mintha hirtelen eszébe jutott volna, hogy ki áll előtte, nyájas, meglepett arczkifejezéssel megszólalt: — Nini, Sándor! Ön itt? Az a férfi, aki mellette állt, szintén megfordult. — Nézd csak Béla, egy régi jó barátom, Sándor, akiről már beszéltünk. Vagy úgy, még nem tudja talán? — Dr. Márkus Béla, a férjem. Sándor meghajtotta magát. Magában csodálkozott önmagán. Mi ez ? Milinek férje van. Ez megrendítő, ez lesújtó, ezt nem várhattad. Vége mindennek. Erejd vissza Amerikába és add vissza a hiábavaló milliót. Csapás, Isten csapása. És te mégis nyugodt vagy, meghajtod magadat és azt gondolod magaban: nem hízott meg, hanem megnőtt. Aztán megy velők. Mili sokat kérdez és sokat mesél. Már két éves aszony. Béla nagyon jó fiú. Emlékszik-e? Persze hogy emlékszik, hiszen ő miatta ment Amerikába ! No mondhatja, hogy nagyon jó madár volt Sándor. így megcsalni egy szegény, buta kis leányt és a familiáját. De most ugyebár ő is megkomolyodott. Milyen furcsák voltak ők ketten akkor! Olyan zöldek. Hogy
