Nagybánya, 1917 (15. évfolyam, 27-51. szám)
1917-10-18 / 42. szám
KV. évfolyam. 1917. Október hó 18. 42-ik szám. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6—8 oldalon. E* Felelős szerkesztő: GLY MIHÁLY Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 15. sz., ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. ===== Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. == Ne világítsunk! Immár negyedízben fogjuk ünnepelni halottak estéjét, amióta ez a szörnyű világégés reánk szakadt. Mint az előbbi három évben, ne világítsunk az idén sem, hanem a világításra szánt összegeket ajánljuk fel a nagybányai rokkant katonák alapjára! Bókkal szebben adózunk így kedves halottaink emlékének ! Az ötösök ezredese. Október 17. A cs. és kir. 5. sz. közös gyalogezred, a mi házi ezrediink, uj parancsnokot kapott. Az uj parancsnok Reviczky Ádárn lett, a vitéz óbester, ki a negyedéves háború vérzivatarai között számtalan babérlevéllel gazdagította a tüzpróbát sokszor fényesen kiált ezred vitézi hirét. Ám ha valaki Reviczky Ádám ezredes nemes egyéniségét, fenkölt gondolkozását, az ezred iránt érzett jóságos atyai szerete- tét és gondoskodását megismerni akarja, olvassa el az alábbi átiratot, melylyel az ezred parancsnokságának átvétele alkalmával a közigazgatási hatóságoknak bemutatkozik. Ez átiratnak minden sora, minden betűje méltó arra, hogy aranybetükkel véssék be a hős ezred annaleseibe, mely örök időkre ragyogó példáját fogja nyújtani annak, hogy milyen érzelmek hassák át azt a férfiút, akire a legnehezebb időkben egy ezred sorsát bízták. Midőn egész terjedelmében közöljük az átiratot, melyet Reviczky Ádám ezredes városunk polgármesteréhez intézett, a legmelegebb figyelmébe ajánljuk azt hazafias olvasóközönségünknek s erősen hisszük, hogy Reviczky ezredes! kérelme nem fog a pusztában kiáltó szavii gyanánt elhangzani s egész társadalmaíjk megmozdul kérő szavára, hogy a vitéz fzred rokkantjairól, árváiról gondoskodjék. * Az átirat igy hangzik: A szatmármegyei cs. és kir. 5. sz. közös gyalogezred parancsnokságával meg- bizatva, megragadom az első kínálkozó alkalmat, hogy ezen minőségemben T. Czim, mint a város vezérférfia és feje előtt hazafiui tisztelettel és üdvözlettel bemutatkozzam és feÉérjem T. Czimedet, hogy bennem és állási minőségemben azt a férfiút tekintse és tanulja megismerni, akinek minden igyekezete úgy az ezred vezetésében, mint annak gondozásában oda irányul, hogy ezt a szép és derék ezred, amely ebben fia világmegrenditő háborúban kezdettől fogva oly bőven és dicsőségteljes, véres harezokban hősiesen, az elismerés annyi babéra által kitüntetve vette ki részét és most is sziklaszilárdan áll, hogy védje a legnehezebb viszonyok közt is hazáját és királyát: hogy ennek az ezrednek az üdvét szolgálva, ez a legmesszebbmenő szeretetben és támogatásban részesüljön nemcsak az ezred keretén belül, hanem egész vármegyéjének s annak is minden vezető és szellemi testületének részéről is. A „Nagybánya“ tárczája. Kosztolányi Dezső uj kötetéből. A finn diák. A szeme kék. Élesen, majdnem idegenszerüen világitó. De azért nem az az epedő és lírai germán-kékség ez, amelyen kérésziül nehány naiv lélek az egész világot a romantikus kékvirág sziliében látja, északi, acélos, exoíikus és mégis egészséges, olyan mint egy kék kristálypohár csilláma, amelyben józan és jeges forrásvíz pezseg. Fáradtan emeli ezeket a bámuló szemeket valahova messze a tavak tájékára, ahol az ő csüggedt népe él és itt pihen meg a mi rónáinkon és arcainkon. Szemérmes férfiasság van benne. Valami különös, bátor északi erő, ami még hosszú kalászsárga hajával és hamarpiruló lányos arcával is dacol, egy álmodozó merészsége és kalandkedve, aki több napi gyorsvonatozás után jön hozzánk, nem is a fővárosunkba, de egy elhagyott, dunántúli falunkba, hogy ott végigélje ami ábrándjainkat és óceánnak álmodja a Balatont. Még vannak magyar álmodok. Ezek azok. A testvér-népekben születnek, amelyek nálunk is nyomorultabbak. A kezünkbe pedig még mindig kétségbeesetten kapaszkodnak egynehányan, mintha nem is kézbe fogódznának, de valami mentőkötélbe. Egy utolsó, görcsös gesztussal. Hogy került ide a finn diák ? Ottan az átlieviilt színes rónán majdnem mesének tetszett. Körülöttem iharok és szilfák szegényes lombjai, magyar fák, távolabb mocsarak, sövények és egy végtelen puszta, ahol a vonat órákig zakatol, anélkül, hogy füttyentene. A helyiségneveken is ázsiai zamat. Egyik olyan mint a káromkodás, a másik az ostorpattogáshoz és a kartácsrobbanáshoz hasonlatos. Vendég itt minden idegen szó, kész nevetség még a német is és alig hiszem hogy valaha járt itt ember fia, aki nyelvtanból tanulta volna a magyar idiómát. Öreg pásztorok folytatják csak az ükapjuk mesterségét, halászok aggatják hálóikat, földmÍvesek beszélnek a boldogságról és a búzáról. A búza az ur. Ez, amely aranyával még a késő unokák fantáziáját is felgyújtja. Találkoztam erre elfinomodott magyar lányokkal, akiknek hisztérikus ujjaiból makrancosán gördül ki a varrótű is, de egy délután a hintaágyban mégis arról beszéltek, minő nagyszerű lehet, feltürni a szoknyájukat, piros kendőt ölteni és aratni, ahogy a parasztmenyecskék, mert ha az agyukban nem is, a karjukban még mindig felébred az atavisz- tikus ösztön, amely a villogó kasza után nyúl, hogy a buzatengerben egy derék rendet vágjanak. Ezen a vén, konzervatív földön bukkantam rá az én különös idegenemre. Nem is róla akarok Írni, inkább magamról, egy félórás, különös álmomról és arról, hogyan tükrödőzik vissza a magyar föld a finn diák huszonkét éves szemében. Nemcsak egyedül van. így nyár felé, mikor Helsingiben bezáródik az egyetem, gyakran lejönnek hozzánk. Egy este véEzen igyekezetem és törekvésem sikerét azonban csak az által látom biztosítva, ha ideális czélom elérésében úgy a vármegyei, mint a városi, úgy az egyházi, mint világi társadalom részéről állandó és szeretetteljes támogatás kisér. Ez pedig abban áll, hogy kötelességszertien kivegyük a részünket hálánk kifejezésének lerovásában azon hősies bajtársaink iránt, akik lángoló hazaszeretetükből folyó kötelességeik teljesítése közben megrokkantak, vagy hősi halált szenvedtek, ezáltal legdrágábbjaikat, özvegyeiket, árváikat hagyva hátra, kegyes lelkek gondozó sze- retetére szorulnak. A hazáért elesett hősök és az azok családjai iránt való gondossági, jótékony- sági mozgalom már évek óta az egész országban és vármegyénként a legnagyobb buzgósággal, szeretetteljes, szüntelen gondossággal és a legszebb sikerrel működik. Bizonyítéka ennek, hogy vannak már ezredek, amelyeknél a rokkant-, özvegy- és árva-alap a milliókat meghaladja. Elfogult szivvel és végtelen sajnálattal közölhetem ezzel szemben azt a szomorú tényt, hogy a es. es kir. szatmármegyei 5 gy. ezrednek ilyen alapja ez idő szerint csak 21.000 (huszonegyezer) korona. Egy nagyon kis csepp a nagy tengerben. Egyenlő a semmivel. Munkás és egész jövendő törekvésem minden igyekezetét látom abban, hogy ezen pótolhatatlan sorozatán a mulasztásoknak segíteni kell, hogy a hibát sokszoros, állandó erőfeszitéssal jóvá- tegyük. Erre kérem T. Cziined befolyásos gigszáguldanak Budapesten és a magyar főváros képe örök emlékképpen ég bele agy velőjükbe, mint valami tüzes káprázat. A házak mögött egy nép-óczeánt sejtenek. Az emberekben pedig misztikumot és régi-régi testvéreket, akiknek az élete talán az ő sorsuk titkát is felkulcsolja. Aztán egy faluba menekülnek, olcsó, nádfödeles parasztszobába. Az asztalukon magyar könyvek és magyar újságok. Egy szegényes ágy. A falon a gitárjuk. Úgy élnek itt szegényen és szerényen, mint a fajszeretet félig nevetséges, félig szent apostolai és igekötőket boncolva álmodnak Nagyma- gyarországról. Mi, pedig hallgatjuk a beszédüket. Nekem ez az első szenzáczióm. Egypár obiigát francia mondat után rögtön a maguk jószántából térnek át a magyar szóra. Bátran és szépen beszélik a nyelvünket és annyi ambiczióval, mintha legalább is világnyelv volna, mint valamikor Mátyás király korában. Az akcentusok kissé furcsa, de nekünk mégis minden idegen iz nélkül való és ismerős. A kis magyar gyerekek selypegnek és pötyögnek úgy, akik már érzik a nyelvünket, de még bizonytalanok egyben-másban és gyakorlat hiján esetről- esetre kell oktatniok az uj szavakat. Ez jutott eszembe, amint a diákom beszédére figyeltem és egy egész különös érzés fogott el. Új volt ez és semmihez sem hasonlítható s mellette minden más náció hódítása banálisnak tűnt. Banális még a franciák világdiadala is, akinek már unalmas szenzáció lehet, hogy nyaggatják és ficarnitják idegen parvenük az ő daloló nyelvüket. Üres az
