Nagybánya, 1917 (15. évfolyam, 27-51. szám)

1917-09-27 / 39. szám

XV. évfolyam.

1917. Szeptember hó 27.

39-ik szám.

Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér.

Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6—8 oldalon.

Felelős szerkesztő :

ÉG LY MIHÁLY

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 15. sz., ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők.

= Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. >=

Háborús tapasztalatok.

Szeptember 26.

A reánk szakadt s immár három év óta tartó világégés tengersok tapasztalattal tett gazdagabbá mindnyájunkat. Kincseket érnek e tapasztalatok, melyeket a békés, normális időkben búsáson ^kamatoztathatunk. De meg is fizettünk értük szörnyűségesen. Vérrel, könnyel, szenvedéssel, gyásszal.

Oh mennyi mindent vesztettünk a le- zaljott három év alatt, de a nélkülözésekből, a szenvedésekből kisarjadzott tanúságok, a nagy erőpróbában kifejtett nemzeti enerzsia mégis a legszebb reményeket fakasztják sziveinkben a jövőre nézve.

Nagy paradoxonnak látszik, de mégis igaz, hogy mi a háború vérzivatarai, megpróbáltatásai között tanultunk meg csak igazán élni. Megtanultuk, hogy majd a békés időkben is miképen éljünk, hogy pazarlók ne legyünk, hogy napról-napra növeljük a nemzeti vagyont, mely fajunk kiváló erényei mellett a legfőbb biztosítéka a hatalmas, megdönthetetlenül álló nemzeti államnak.

Most, mikor rátettük lábunkat a háborús évek negyedik őszének küszöbére, nagyot sóhajtva gondolhatunk vissza a békés évekre, mennyi felesleges aggodalom, sopánkodás, panasz kelt egyikünk-másikunk ajakán a közelgő tél előtt. Most láthatjuk, milyen érzékenyek, férfiatlanok voltunk mindnyájan, mennyire gyöngék voltunk arra, hogy igényeinket mérsékelni tudjuk, milyen gyenge lábon állott akkor mindnyájunkban az önbii uhui ni wmuammtoaemmpauKmfm

zalom. Nem akadt volna ezer közül egy, aki képes lett volna teljes kétségbeesés nélkül elhinni, hogy lehet ez még sokkal rosszabbul is.

És ime lehetett, nem halt bele senki.

Az 1914. év, tehát az első háborús esztendő őszén a megélhetés alig adott gondot. A kenyérrel együtt minden élelmiczikk könnyen beszerezhető volt; mindenféle volt bőven és minden rendelkezésünkre állott olcsón, szerezhettünk, amennyire szükségünk volt.

Hol vagyunk ma már ettől az időtől is.

Harcztéri szempontból akkor állottunk a legszomorubb helyzetben. Nem csak Már- maros volt orosz kézen, hanem a szatmári Avas-hegység ormain is feltűntek a kozák járőrök s ennek daczára megfelelő bizalommal néztünk a jövő elé, pedig akkor még igazán gyenge alapunk volt erre. íme ma sokakban izgalmat kelt az is, ha Rigától keletre járőreink a túlsúlyban megjelenő orosz erők elől kitértek.

Jött a második ősz, bizalom és megnyugvással, de a megélhetésnek egyre- másra növekedő súlyával.

A harmadik háborús ősz a közeledő béke reményétől foszLh meg és az oláhországi eseményekkel tetőzte az izgalmakat, melyek a megélhetés terén egyre növekedőben voltak.

Elmúlt ez is; túl estünk rajta, mint egy gonosz álmon, baj nélkül.

Itt állunk a negyedik háborús ősz elején. Harcztéri helyzetünk kedvező, egyetlen ponton sincs okunk e tekintetben aggodalmakra ; a megélhetés kérdése volna csupán

A „Nagybánya“ tárczája.

Az ibolyabokréta.

Az államtitkár izgatottan, kipirultan érkezett a hivatalába. Behivatta a titkárát és miután óvatosan bezárta maga mögött a bélelt ajtaját, igy szólt halkan:

— Uraim, baj van . . .

A titkár Bogyiszlay, egy mahagóniból faragott, kemény, kun arcú fiatal ember, szolgálatra készen előrehajolt.

— A Korzóról jövök — sutogta Zamárdy, az államtitkár. — Egy félórával ezelőtt, a Kossuth Lajos-kávéház előtt megpillantottam egy csinos, szőke médit, egy darabig követtem, aztán megszólitottam . . . ajánlatot tettem neki . . . félreértette . . . elkezdett kiabálni, rám vágott az ernyőjével . . . Nagy botrány volt ... Az emberek összecsődültek . . . Talán újságíró is volt köztük . . .

Az államtitkár szünetet tartott. Bogyiszlay szinte ostobán és részvéttel nézett rá, ami Zamárdyt még jobban ingerelte.

— Egy kis „pech“ az egész — szólt az államtitkár nyugodtabban. — Véletlenül olyan nőre bukkantam, aki erélyesebb és talán erényesebb is, mint a többi. A fő, hogy újságba ne kerüljön a dolog. Vannak magának hirlapiró ismerősei ?

Bogyiszlay felhúzta magasra a szemöldökét, amitől valamivel értelmesebb lett az arca.

— Ismerek néhány újságírót — felelte. —

Vasárnaponkint találkozni szoktam velők az Otthonban.

— Akkor, barátom nagy sziveszégre kérem. Vegye a kabátját és kalapját, menjen be az esti lapok szerkesztőségébe és puhatolódzék, de nagyon óvatosan, hogy az eset a fülébe jutott-e a sajtónak és megirják-e? Aztán telefonáljon nekem. Itt maradok.

Zamárdy közben egy papiroslapra nézett, amely az asztalán feküdt és folytatta:

— Ép ma kihallgatásom van fél négykor. Sokan vannak előjegyezve. Ilyen izgatott állapotban, ahogy most vagyok, nem fogadhatom a feleket.

— Kegyelmes uram — jegyezte meg a titkár — már kétszer elhalasztottuk a kihallgatást.

— Igaz, szólt Zamárdy. — Akkor mégis megtartom az audienciát. Szükségem van úgyis egy kis szórakozásra, hogy ne folyton erre a mai ostobaságra gondoljak, ami magam sem tudom miért, mód nélkül fölizgat és idegesít.

— Hát akkor én megyek a lapokhoz — szólt Bogyiszlay.

— Menjen jó barátom, szólt Zamárdy — és mindenről gyorsan értesítsen. Azt talán mondanom sem kell, hogy szives barátságáért már előre is hálát érzek.

Megszorította Bogyiszlay kezét és a titkár a szolgálatrakész emberek igyekezetével elsietett.

Zamárdy, amint egyedül maradt, föl és alá kezdett járni a szobájában.

— Hiába, tavasz vau. Rajtakaptam magam, hogy verseket szeretnék írni. Márciusi ibolyákról. Minden szoknya ránc izgat, az arcom tüzelni kezd, ha nők között járok . . . Nem vagyok-e

kétségbeejtő, ha az előbbi három esztendő ezer tapasztalatából nem okultunk és nem szereztünk volna kincsekkel felérő tanulságokat.

Ezek a tanulságok nem csupán azért megbecsülhetetlenek, mert most, ebben a kritikusan nehéz helyzetben segítségünkre lesznek, hanem különösen azért, mert az elébb-utóbb elkövetkezendő békés időkben is ezek révén remélhetjük jobb és könnyebb boldogulásunkat, nemzetgazdasági fejlődésünk gyorsulását s ez által nemzetünknek egy jobb jövőjét is.

Ha csak futólag méltatjuk figyelemre ezeket a tapasztalatokat, nagyon könnyen rájövünk, hogy nem is valami rejtelmekből elővarázsolt titkok ezek, hanem ellenkezőleg olyan egyszerű dolgok, melyeket eddig, a boldog, csöndes időkben csak azért nem ismertünk, mert nem akartuk, terhes volt nekünk a magunkba szálló vizsgálódás és főleg nem szorultunk reá, hogy vizsgáljuk azoknak a nemzetgazdasági tanoknak az igazságát, melyeknek czélja a gyakorlati élettel való megismerkedés volt.

Nagyjában három szóval kifejezhetjük az egész titok varázsos hatalmát: az igények lefokozása, az előre való gondoskodás és a rendszeresség. A háború által mindnyájunkkal megismertetett kolumbus tojás.

A háború alatt milyen takarosán és észrevétlenül megváltozott konyhánk, ruházatunk s csaknem egész életmódunk, anélkül, hogy valakit abból szégyen, megalázkodás, vagy a legkisebb tekintély csorbulása is ért volna.

én egy kicsit megbolondulva ? A hidegviz-kurát elmulasztottam. A télen át agyondolgoztam magam. Miniszter akartam lenni mindenáron. Mindenütt ott voltam. Táncoltam, udvaroltam. Öreg nők kövér kezét csókolgattam. Csúnya leányoknak csaptam a szelet. Minden befolyásos szamarat a sárga földig lehizelegtem. Ez most megbosszulja magát. Utálom az embereket és folyton csak a szerelemre gondolok, nőkre, csókra, ölelésre. Meg vagyok márnorosodva, mint a fajd- kakas diirgéskor.

Cigarettáit minduntalan eldobta.

— Orvost kellene konzultálnom . . . Mégsem lehetek egészen rendben. Eddig mindig szerencsés voltam, nyugodt, megelégedett. Most ábrándjaim, bogaraim, hallucinációim, kényszerképzeteim vannak. Az éreztem, hogy oda kell mennem ahoz a szép szőke nőhöz és meg kell csókolnom az ibolyabokrétáját ... Az az ibolya volt a vesztem! ... És még erre mondják, hogy szerény virág! Valóságos obszcén látvány volt annak a nőknek a keblén.

Leült és ezzel is igyekezett nyugodságot erőszakolni magára.-— Mégis bolondság volt, hogy ez az ostoba Bogyiszlayt elküdtem az estilapokhoz! Olyan, mintha csengőt kötöttem volna a macska farkára. Ezt is csak a túlzott idegességemnek köszönhetem. Hány előkelő ember szólít meg tisztességes nőt, aki visszagorombáskodik és annak az urnák mégsem görbül meg a hajaszála sem.

Zamárdyt az is izgatta, hogy Bogyiszlay még mindig nem telefonált neki, pedig már több -mint egy óra óta távol volt és az audiencia ideje egyre inkább közeledett.