Nagybánya, 1917 (15. évfolyam, 27-51. szám)
1917-09-27 / 39. szám
2. oldal. NAGYBÁNYA 1917. Szeptember 27. A jövőre nézve ebből nemcsak azt tanuljuk meg, hogy minden komoly baj nélkül étkezhetünk és öltözhetünk egyszerűbben is, hanem azt is, hogy nagyon sokat fizettünk ezelőtt csupán tekintélyünk látszatának fenntartására, tehát haszontalanul. Az előre való gondoskodás jól jövedelmező erénye is gyenge lábon állott nálunk : nem számoltunk, nem következtettünk a jövőre nézve. Lehetőleg mindent a ma szempontjából Ítéltünk meg. Erre nézve kitűnő leczkéket kaptunk s ami a fő, azt jól meg is tanultuk. Nagyon hihető, hogy nem is felejtjük el akár milyen jól fog menni a dolgunk. A feleslegtől soha sem szabad félni, ami ma nem kell, el kell tenni, mindenre eljön az idő és inkább érjen kár ezúton, sem hogy nélkülözni legyünk kénytelenek. Hogy pedig a rendszeresség milyen csodákat tud teremteni, azt is világosan láttuk a háború alatt, rászoktattak, nehezen szoktunk rá, de remélhetőleg nehezen, vagy éppen nem fogunk leszokni róla többé. Ezek azok a csodás dolgok, melyek okából ha nem is teljes nyugalommal, de izgalmak nélkül megyünk most a közelgő tél elé. HÍREK. Szeptember 26. Személyi hírek. Dr. Makray Mihály polgármester hivatalos ügyekben a fővárosba utazott. — Dr. Markovits Márton ügyvéd, hadnagy, szabadságra haza érkezett. — Dr. Kádár Antal bányakerületi főorvos két heti tartózkodás után a fővárosból tegnap haza érkezett. Uj bányabiztos. A pénzügyminiszter Koll- ventz Géza bányaesküdtet bányabiztossá nevezte ki Előléptetések. A közoktatásügyi miniszter Rácz Miklós főgimnáziumi tanárt a Vll., Baktat Albert h. tanárt pedig a IX. fizetési osztályba léptette elő. Kinevezések a pénzügyigazgatóaág nál. Pap Kálmán helyettes pénzügyigazgatót kir. tanácsossá, Lestyán Endre és Snébli Károly ez. pénzügyi tanácsosokat, valamint Merk Dezsőt valóságos pénzügyi tanácsosokká nevezték ki. Az államtitkár várt egy fél óráig, aztán lopva kikukucskált az előszobába, hogy hányán lesnek rá és mikor látta, hogy az előszobája tömve van emberrel, elhatározta, hogy mégsem fogad senkit. Képtelennek érezte magát arrar hogy idegenekkel szóba áljon és panaszaikat meghallgassa. De hátha ezen a bolond napon csak azért is jön valaki, akit okvetlenül fogadnia kell. Ismét visszasompolygott ahhoz a nyíláshoz, ahonnan az előszobában ülők arcát láthatta és sorban szemügyre vette az embereket. És a sarokban, a szoba homályába elmosódva, megpillantott egy ibolyabokrétát. Akárhogy erőltette is a szemét, az ibolyacsokros nő arcát nem tudta tisztán kivenni. Valami rémlett előtte, hogy ez lehet az az arc! De hátha csak káprázik a szeme ? És micsoda véletlen sodorhatná ide épp azt a nőt? A keze már remegni kezdett minden ok nélkül, a szeme pedig tüzkarikákat vetett az erőlködéstől. Végre is az izgatottság annyira erőt vett rajta, hogy becsöngette a szolgáját és igy szólt hozzá : — Vadas, most ide vigyázzon. Mondja meg a feleknek, hogy a kihallgatást a jövő hétre halasztóm, de akkor okvetlenül megtartom. Az előszobában ül egy ibolyabokrétás nő, annak óvatosan, hogy a többi észre ne vegye, adja tudtára, hogy bejöhet hozzám, ha a többi már elment. A szolga már távozni akart. — Bogyiszlay ur nem keresett telefonon ? — kérdezte Zamárdy. — Nem kegyelmes uram — felelte a szolga és sunyi arccal távozott. Az öreg szolga arcán ez a kajan vonás egy pillanatra megdönbentette az államtitkárt, de aztán nem törődött többet vele. Kitüntetés. Őfelsége a király Csillik György önkéntes szakaszvezetőt az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásáért a vitézségi nagy ezüst éremmel tüntette ki. Eljegyzés. Mester László fehérgyarmati föld- birtokos, csornai gyógyszertár-tulajdonos, főhadnagy, eljegyezte Almer Károly földbirtokos leányát: Almer Annát, az ismert zongoraművésznőt. Besurrant az ősz . . . Pár nap óta egyszerre őszre fordult az idő. Valahonnan hűvös szél szökött a városba, ami megkopogtatta az ablakokat, ami belekapaszkodott a fák lombjaiba és ami ránk kényszeritette a kabátot. Úgy éreztük : elillant a nyár, vége a napsugaras, áldott melegnek és ezentúl már csak morózusabb napok jöhetnek. Bánat lopódzott a lelkekbe, enyhe szomorúság hajbókolt a szivek küszöbén, mindenki az elmúlásra gondol s a melankólia sóhajai szálldosnak a levegőben. Az utcákon a hölgyek már kosztümben jelentek meg, előkerültek a sötétebb ruhadarabok, de a ritka szövetű, áttört harisnya-hálók azért megmaradtak . . . Besurrant az ősz, prelúdiumát elmuzsikálta a szomorú szél és ezzel ismét közelebb jutottunk a téli háború idejéhez, ami ránk mereszti szörnyű vérszomjas ábrázatát. Testvéreinkre gondolunk, akiknek az időváltozás nem hangulat, akik nem lelkesednek a hegyeknek czinóbervörösbe való hajlásán, akik a sárguló faleveleket a tél herold- jának tekintik és akik velünk együtt csak akkor sóhajtanának fel boldog megkönnyebbüléssel s hálatelt lélekkel, ha a hó leeste előtt véget érne ez a szörnyűséges háború. Ne feledkezzünk meg a nagybányai rokkant katonák alapjáról. Bármi csekély adományt is szívesen fogadunk. Földes Béla köszöneté. Földes Béla miniszter, országgyűlési képviselőnk dr. Makray Mihály választási elnöknek a választás alkalmából kifejezett jókivánatokért a következő táviratban mondott köszönetét: Választóimnak újból kifejezett bizalmát hálásan köszönöm annak kijelentésével, hogy mindig hű képviselője leszek az ország és a választókerület nagy érdekeinek. Földes. Hősi halál. Lesújtó gyász érte dr. Zolnai Gyula kolozsvári egyetemi tanárt, városunk szülöttét. Fia Zolnai Kálmán, a kolozsvári egyetem joghallgatója, többszörösen kitüntetett tüzér-hadnagy, ki már két év óta halálmegvető bátorsággal küzdött a hareztéren, a Xl-ik isonzói csatáHallotta, hogy az emberek odakin csoszognak, távoznak, sóhajtoznak, valaki gorombás- kodott a szolgával, aztán minden csendes lett. Egyszer csak kopogtak az ajtaján. — Szabad! Az ibolyabokrétás nő volt. Zamárdy rögtön megismerte. A szive el kezdett nyugtalanul verni, de az arca higgadtságot erőltetett. A nő néhány lépést tett előre, elakadt, értelmetlenül bámult maga elé, látszott rajta, hogy nem hitt a szemének. — Mivel lehetek szolgálatára ? — kérdezte Zamárdy. A nő elmosolyodott, de az államtitkár nem tudta kitalálni, hogy mit akar ezzel jelezni. Talán felismerte őt? — Kegyelmes uram — kezdte akadozva mondani a nő. — Az édesapám kataszteri hivatalnok . . . — Kataszteri hivatalnok? — ujjongott Za- márdi. — Foglaljon helyet, szép nagysád. Hogy hívják az édesapját? — Kolek István . . . — Ah, Kolek István! A nevét mintha már hallottam volna . . . Magácska férjnél van? — Nem — felelte a leány és elpirult. Mélyen, nagyon mélyen az államtitkár szemébe nézett. — És magácskát, hogy hívják.? — Kollek Ella — felelte a leány. — Ella . . . Ella . . . milyen szép neve van. A leány lesütötte a szemét. Lopva azonban újra felpillantott az államtifkár arcába. — Ellácska — szólt hozzá Zamárdy — én szívesen teljesítem minden kérését és ha bármikor szüksége lesz a közbe járásomra, csak bátran keressen fel máskor is. Nagyon örülök, hogy az édesapja kataszteri hivatalnok, mert igy legalább ban hősi halált halt. A hős katonát a nabresinai katona temetőben helyezték nyugalomra, de szerető szülei, amint lehetséges, haza fogják hozatni hamvait s a hazai földben, melyért elvérzett, helyezik majd örök nyugalomra. A család a következő gyászjelentésben tudatja szörnyű vesztességét: Mérhetetlen fájdalomtól lesújtva jelentjük az egész rokonság nevében, hogy forrón szeretett jó fiunk és feledhetetlen drága testvérünk, Zolnai Kálmán, a kolozsvári egyetem hadbavo- nult joghallgatója, az Erdélyi Bank tisztviselője, a 35-ik cs. és kir. tábori tüzérezrednek nagy ezüst vitézségi éremmel, Signum Laudis-szal és Károly csapatkereszttel kitüntetett tartalékos hadnagya, ifjú élete 24-ik évében, két évi halálmegvető hareztéri szolgálat után, a gyilkos tüzű Xl-ik isonzói csatában, augusztus hó 20-án tántoríthatatlan kötelességtudásának áldozatául hősi halált halt és a nabresinai katonai temetőben várja az annyi vértől ázott szent hazai földdel való egyesülést. Lelke üdvéért a gyász-istenitiszteletet folyó hó 15-én délelőtt 9 órakor a balatonalmádii Szent Margit-kápolnában tartjuk meg. Halála azon milliókéval együtt, akik a vérengző világháborúnak áldozatai lettek, méltó bünhődésért kiált mindazok fejére, akik gonoszságukkal a rettentő vérözönt fölidézték s szívtelenségükben befejeződésének útját állják. Emléke sajgó fájdalomtól ragyogó honfidicsőséggé fog magasztosulni szivünkben. Balatonalmádi, 1917. szeptember hó 11. Dr. Zolnai Gyula, dr. Zolnai Gyuláné Szladits Ilona szülei. Dr. Zolnai Béla, Zolnai Klára, Zolnai Sándor testvérei. — A porig sújtott szülőket vigasztalja az a tudat, hogy drága fiuk is, mint annyi sok-sok ezren, a hazáért, mi érettünk áldozták föl viruló, ifjú életüket. A nagybányai ref. egyházmegye ünnepi közgyűlése. A nagybányai ref. egyházmegye a reformáció négyszázadik évfordulója alkalmából ma, kedden tartotta meg ünnepi disz- és közgyűlését. A közgyűlés tagjai a városház tanácstermében gyülekeztek s 9 órakor onnan vonultak az ünnepi istentiszteletre. A lelkészek mind tallárral és kalpaggal. Az ünnepi egyházi beszédet Oláh Sándor szamoskrassói lelkész mondotta nagy hatással. Azután a templomban a diszgyülést tartották meg Széli György esperes egyházi és Csaba Adorján nyug. főispán, gondnok világi elnöklete alatt. Csaba Adorján magas szárnyalásu elnöki megnyitója után Soltész Elemér tartott emlékbeszédet a nap jelentőségéről. Soltész ez alkalommal talán a legszebb beszédét mondotta el. Az egyházmegye a ritka évtöbbször lehet dolgunk egymással. Lesz szives a lakása czimét megmondani. Ellácska megmondta és eközben hosszasan az államtitkár arczán felejtette a szemét. Zamárdy, mint az az ember, aki már egyszer elégette az ujját, nagyon óvatos volt és azt se tudta, hogy mit csináljon, hideg legyen, vagy meleg, leereszkedő-e, vagy méltósággal teljes. Közben Ella leejtette az ibolyabokrétát, az államtitkár udvariasan utána kapott, felemelte, átadta a leánynak és ekkor néhány pillanatra oly közel álltak egymáshoz, hogy Ella egészen hozzája simulhatott. Zamárdy ettől a forró érintéstől valósággal visszaugrott. — Köszönöm — szólt a leány, megragadta Zamárdy kezét és nem eresztette el. Egy szót sem szólt, de látszott rajta, hogy biztatni akarja az államtitkárt, ki akarja engesztelni minden áron, sőt talán többet akar . . . mindent . . . Az államtitkár habozott, hogy megcsókolja-e Ellát? Használ-e ez az ügyének, vagy csak árt? Ha legalább Bogyiszlay már telefonált volna. A leány ajka talán félezentiméternyire sem volt az államtitkár bajuszától. Zamárdy kétségbeesett helyzetében csöngetett és Vadas, az öreg szolga nyomban belépett. — Nem keresett engem telefonon Bogyiszlay ur? — Nem, kegyelmes uram, még nem. A szolga megint azzal a kétségbeejtően gyanús mosolyával ment ki, mintha már mindenről tudna. Zamárdy halántékán kivirágzott a veríték, a keze ellenben hideg volt. Hogy az időt huzza, leült a pamlagra, hellyel kínálta meg Ellácskát és a leány oly közel húzódott hozzá, szinte rádült a vállára, hogy Zamárdynak a fél arcza égé- szén kitüzesedett.
