Nagybánya, 1917 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1917-04-12 / 15. szám
XV. évfolyam 1917. április lió 13. IS-ilS. SZSEVXXl. T-Á.mSI^33^LX-.^i:X XDíS ^5ZLÉS2PXXXOX>^.XJlM;X hetilap. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4j korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6 -8 oldalon Felelős szerkesztő : EGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 14. sz., ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. Á városi polgárság tömörülése. Április 11. Evekkel ezelőtt többször kifejtettük már lapunk hasábjain, hogy mennyire égetően szükséges a városi polgárság tömörülése, a városi párt megalakulása, amely párt minden politikai befolyástól s más önös érdekek szenynyes hullámaitól izoláltan tisztán a város érdekeit szolgálja s legfőbb irányitója a város fejlesztési s a város közgazdasági helyes alapokon nyugvó politikája legyen. A béke csöndes éveiben szavaink süket fülekre találtak s ha történtek is bizonyos kísérletezések a városi párt megalakítására nézve, csakhamar megbénította azokat a politikai s más szempontokból való csoportosulás. A harmadéve tartó világégés azonban oly megpróbáltatásoknak, olyan hallatlanul nagy erőpróbának tette ki a városok teherviselési képességét, amely még akkor is fokozódni fog, ha a várva-várt béke reánk köszönt, hogy ha a városok továbbra is szervezetlenül, minden előkészület nélkül mennek a bizonytalan jövő elé. A fatalizmussal felérő nembánomságnak, nemtörődömségnek feltétlenül a teljes összeroppanás, a teljes csőd lesz a vége. Most már azok is, akik a városok ügyeivel, az általános várospolitikával hivatásszerűen foglalkoznak, feltétlenül szükségesnek tartják a városi polgárság tömörülését, szervezettségét, hogy a jövő nagy feladataival megbirkózni képesek legyenek. E tömörülésre hívja fel a városi polgárságot Várkidy Lajos is, a Városok Lapjá-nak illusztris szerkesztője, reámutatva arra a nagy tapasztalati igazságra, hogy a városok ne várjanak sehonnan se segítséget, hanem az erőt önmagukból merítsék. Ez az erőforrás pedig hatalmas, csak élni kell vele tudni. Várhidy Lajos magvas czikkét a következőkben ismertetjük: A háború után úgy szocziális, mint kulturális és közgazdasági téren nagy feladatok várnak reáhk s ebben a munkában a városoknak t]ut az oroszlánrész. Ennek a nagy munkának nem szabad a városokat készületlenül találnia. Az egyes városoknak éppen úgy, mint a városok összességének, vagy jobban mondva a városi polgárságnak, nemkülönben a kormánynak is várospolitikai programmot kell adnia.* Az egyes városoknak természetesen külön-külön kell programmjának lenniök. Meg kell állapítaniuk a kívánságaikat, a szükségleteiket, bizónyos sorrendet, elveket, ha azt akarják, hogy munkájukban bizonyos tervszerűség és összhang legyen. Tehát a helyi várospolitika számára minden városban programmot kell összeállítani. De a kormánynak is szint kell vallania. A kormány, amelynek gondoskodása kiterjed az összes városokra, ezen a réven jobban belelát a városok összeségének a bajaiba, hibáiba, jobban kell tudnia, hogy hol van szükség az egyöntetű irányításra s igy jobban megválogathatja a bajok orvosszereit is. De sem a kormány, sem az egyes városok várospolitikai programmja nem meriti ki még a teendőket, mert ezenkívül a városoknak még olyan egyetemes szükségletei is vannak, amelyek csak együttesen, összeállva, közös erővel valósíthatók meg. Ilyen programmot csak a városok összesége, a városok közös szervezete, a polgárság tömörülése adhat. Annak a tisztázása, hogy mit kíván a városi polgárság, mit kívánnak a magyar városok a törvényhozástól, a kormánytól, a városi hatóságoktól a háború után következő időkre s mi módon akar a megállapítandó kívánságainak érvényt szerezni, a városi polgárság egy társadalmi szövetkezésének lenne a feladata. A városi polgárságnak eddig is nagy hátránya volt az, hogy nem volt országosan megszerezve. Olykor-olykor ébredezett, de még nem ébredt öntudatra. Szervezés és vezetés híján gerincztelen- nek mutatkozott. A közügyekben — tisztelet a kivételnek — nem az önzetlenséget, a páratlanságot kereste, hanem az egyéni érdek érvényesülését. A várospolitika helyett klikk politikát űzött, amit azután a saját céljaira használt fel egykét ügyes ember. Ebben a tülekedésben a jóizlésüek a helyett hogy összeálltak és szervezkedtek volna, hagyták garázdálkodni a leghangosabbakat. A városi polgárság szervezetlenségének tudható be, hogy a városokkal nemcsak a kormány és a törvényhozás, hanem a sajtó is a lekicsinylés hangján foglalkozik. Ennek tudható be, hogy nagyobb politikai jelentőséghez nem jutottak prímjét, hogy hálából a magam ajándékrózsáiból az ő tarkójára is hullattam egyet-egyet. Hiszen tudjátok, egy jóravaló harangnak szive is van, tán még jobb, mint az embereké! A többi harangok itt lopvást hamiskásan összemosolyogtak, az öreg huszmázsás pedig egy-két könycseppet morzsolt szét ércszemében. — Dehát igy van az gyerekek! A boldogság sein tarthat örökké. 1848-ban valami Erdélyből idemenekült galamboktól hallottam először, hogy egy Gábor Áron nevű székely sok harangtársunkból ágyút öntött. Eleintén nem is akartam hinni ilyen galamb-pletykáknak, de később már a toronyi vércse, sőt még a tudós bagoly is megerősítették a hirt, tehát föltétlenül igaz volt. Általános felháborodás követte a liirt s a szegény kis ötmázsás szomszédom ijedtében megrepedt és kitudja, melyik érczpörkölőbe került innen. — Közben az emberek is mindjobban kezdtek egymással versengeni, mind rosszabbak és rosszabbak lettek; nem sokat törődtek a mi ércznyelveink hívogató szavával, sőt egyik-másik varjú és csóka ismerősöm már azt is mesélte, hogy odalent sok ember részint idegességből, részint megmagyarázhatatlan emberi szokásból egyenesen kellemetlennek nyilvánítja a mi működésűnket. — Szörnyűség! — vágott közbe a tizmázsás. — Én is hallottam már ilyesmit, jegyezte meg a kis négymázsás. Az öreg huszmázsás pedig egészen elkomolyodott. Ercztekintete merően szegződött a A „Nagybánya“ tárczája. Harangbúcsú. Gingalló-gingalló-gingalló! ! . . . Bim-bam bim-bam !! A kis város harangjai szokatlan buzgalommal eresztették meg ércznyelveiket; minden kongásuk valami titokzatos ünnepélyességet árult el és mig odalent a mélységben földi emberek kiváncsi érdeklődéssel verődtek össze, a magasban ijedten kóvályogtak a tornyok lakói, a madarak. Jó idő múlva azután elhallgattak a templomok hivogatói és a madarak is visszatértek megszokott tartózkodási helyükre. — Mi lesz bátyja, mi lesz ? szólalt meg azután az egyik torony legkisebb harangja, ércz- szemeivel bizalmasan tekintvén föl az öreg husz- mázsásra; te már kétszáz év óta lógsz ott helyeden, nagy időket láttál, sokféle veszedelmet ! kiáltottál, lehetetlen, hogy tapaszt Hátaidból ne ! tudnál a mi jövőnkre is következtetést vonni! | Az öreg huszmázsás csendesen kongott egyet megkopott nyelvével. Öblös száját mély sóhaj hagyta el, éreznyakravalóján igazított egyet, hogy csak úgy ropogott az állványa belé, aztán kissé meglendült, jeléül annak, hogy megértette a kérdést. A többi kisebb-nagyobb harangok pedig lélegzet-visszafojtva várták a felvilágosítást. — Gyermekeim! Az idő az élet tanítómestere; de higyjétek meg, az idő sem csalhatatlan. Hosszú pályafutásom alatt mindig csak Isten dicsőségét hirdettem, úgy, ahogy azt apáimtól tanultam; az emberek hallgattak is intő kongá- saimra; ha nem az enyémre, úgy társaiméra. Atyám, a hires negyvenmázsás, aki dédunokája volt a Quasimodó nagy harangjának, nem egyszer beszélte ifjú koromban, hogy akármilyen romlott szivüek is voltak állványa alatt az emberek, mindig betértek az Urnák házába az ő hívogató szavára és csak szent áhítattal tudtak felnézni rá és társaira, de arra gondolni sem mertek, hogy hivatásukban őket valaha megháborgassák. Boldog ifjúságomban én is ilyesmit tapasztaltam. Ha az Urnák valamelyik ünnepnapja elközelgett, ha a város lakóit valami nagy öröm érte, amelyben mindenki egyformán osztozkodott, ha ellenség közeledett, ha a természet elemei dühöngtek, vagy ha valamelyik ember porhüvelyét kisérték el társai utolsó útjára, csak az én hangomat kívánták s azután mindnyájan egyetértettek abban, hogy az Ur békességet hirdet nekiek. Hát még amikor ünnepélyesen kiöltözött ifjú párok siettek hajlékom alá, hogy egymásnak hűséget esküdjenek, az volt még aztán a lélekemelő! Én idefent, atyánkfia az orgona meg odalent szivünk mélyéből játszottuk legszebb dalainkat és egyszer-egyszer még az is megtörtént, hogy az ifjú párok ide hozzám is felfáradtak s hálából illatos virágot, de különösen rózsát tűztek kalapomhoz! Akkoriban egy fiatal ötmázsás lengett itt mellettem. Szép kicsike volt és olyan serényen eresztette meg csengő tenor-
