Nagybánya, 1917 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1917-04-05 / 14. szám
XV. évfolyam. 1917. ó/prilis lió S. BXa^LS=L^jí^33^.X_.lM:Z ÜSS SZÉPIRODALMI lOiESTIIL^IE3. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4| korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6—8 oldalon Felelős szerkesztő : ÉGLY MIHÁLY. I Szerkesztőség"^ kiaddhivat^rVeresvizi-urTJ^MifThova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. A köztisztviselők jajkiáltása. Április 4. Az ország különböző részeiből egyre sűrűbben hangzanak fel a köztisztviselők jajkiáltásai. A közös baj, a háborús drágaság s az ezzel járó nélkülözés egy táborba hajtja a köztisztviselők különböző kategóriáit. A nyíregyházai köztisztviselők emlékiratán ott látjuk az alispán, a polgármester, a törvényszéki elnök, a pénzügyigazgató, a gimn. igazgató, a kir. ügyész, a postafőnök, a tanfelügyelő, a vasúti állomásfőnök stb. stb. aláírását. Valamennyi egy-egy fontos alkatrésze az államnak nevezett hatalmas gépezetnek. Ha valaha, úgy most van nagy szükség arra, hogy ez a gépezet meg ne akadjon, hanem, mint eddig, ezután is simán és zavartalanul végezze nagy fontosságú munkáját. Már pedig az energia fogytán van s itt a tizenkettedik órája, hogy a megélhetési viszonyok kívánta segítséggel siessenek a nélkülözésnek kitett köztisztviselők helyzetének a javítására. Csodalatos! Mindenki bámulja, hogy a köztisztviselők a mai rettenetes drágaságban hogyan tudnak létfentartásukról gondoskodni s mégis az illetékes tényezők megvárják, mig hangos panaszaikkal, sőt vészkiáltásaikkal elárasztják az országot. Egyszer Késmárkon, majd Lőcsén, azután Nyíregyházán, nemsokára pedig az egész országban húzzák meg a vészharangot, aminek a hangja, tartunk tőle, hogy már nemcsak az illetékes fülekig, hanem az ellenséges külföldre is elhatol. A termelő úrrá lett a háború alatt, a közvetítő pedig még nagyobb úrrá. A pénz annyi, mint a polyva. Csak azoknál nem emelkedett a drágasággal lépést a jövedelem, akik állandó fizetésre vannak kárhoztatva. Amaz eddig nem ismert kényelmet enged meg magának, emennek nélkülözés az osztályrésze mindenben. Emiatt csak mosolygó, sokszor lenéző szánalomban van részük azoktól az osztályoktól, amelyek eddig csak tisztelettel és becsüléssel néztek a szerény viszonyok között is tekintélynek örvendő tisztviselői osztályra. És ha a köztisztviselők eddig még nem jajdultak akkorát, ami arányban állana azokkal a nélkülözésekkel, amiben eddig is részük volt, úgy ez csak szerénységükről, rendkívüli türelmükről és nagy lelkierejükről tesz tanúbizonyságot, de korántsem arról, hogy ebben a kínos helyzetükben továbbra is tétlenül meg- nyugodjanak. „Emberi és hazafiui kötelességünk — mondja a késmárkiak átirata - kierőszakolni sorsunk javulását s megvédeni ezzel magunkat az anyagi vagy erkölcsi tönkrejutástól, az országot az ebből eredő kiszámíthatatlan károktól. Meg kell mozdulnunk együtt, egy tömegben, a földindulás erejével, a menydörgés zajával, a villám gyújtó tüzével, hogy megmozdulásunk észrehozza a felelős tényezőket s megtétesse velük, amit már régen meg kellett volna tenniök. Nem alázatos kérésekről, nem szerény könyörgésekről van többé szó, de halálosan komoly, követelő fellépésről, amit félsiker ki nem elégíthet, amely mindent feltesz a koczkára, mert élet vagy halál rejlik mögötte.“ Ez a hang már nem a földig hajló, alázatos és meghunyászkodó hivatalnoké, hanem a kétségbeesett, életfentartásáért küzdő, önérzetes köztisztviselőé. Emlékirataikból a fájdalmas panaszok és jogos kívánságok árja zúg felénk. Meggyőződésünk, hogy az egész közhangulat mellettük van s éppen ezért lehetetlennek tartjuk, hogy a kormány elzárkózzon jogos kívánságuk legmesszebbmenő teljesítése elől. * • A napokban Késmárkon, Lőcsén és Nyíregyházán léptek akczióba tarthatatlan helyzetük orvoslása végett a tisztviselők. Sajnos, nem közölhetjük valamennyi emlékiratot s ezért csak a nyíregyháziak kívánságának ismertetésére szorítkozunk, amelyet két csoportba foglaltak. Azt hisszük, hogy e kérdések nemcsak a köztisztviselőket, hanem mindazokat érdeklik, akik a köztisztviselői kar sorsát igazán szivükön viselik. Az egyik csoportba sorozták azokat, amelyeket a háború utáni időre kérnek, lévén azok olyanok, amelyeknek előkésziA „Nagybánya“ tárczája. Sötét idők, fényes lelkek. A „nagy idők, nagy emberek“ mintájára mondhatom : „sötét idők, fényes lelkek“. Hogy sötétségből, abból amit érteni nem igen lehet, de megtapasztalni mégis csak kell, sok van, azt ugyancsak érezzük ; hiszen sötétség a népek körülöttünk tomboló harca, mikor jogot s szabadságot tapos az erőszak és mikor annyi rózsás arcra a halál sápadtsága s annyi életszemre a sírnak éjszakája borul s mégis ez a sötétség tele van villámló fényekkel s népes lesz, szinte alvajáró, lobogó lelkektől, kikben a lelkesülés tüze ég és kik e fényüket kivetítik s azzal világítanak nemcsak nekünk, hanem a jövendő nemzedékeknek is. Ez a tűz s ez a ragyogó fény az eszmé- nyiség lángja s világossága, mely először a nemzeti, azután az örök ideálokból való. Minden nemzetnek meg vannak a maga ideáljai ; megvan öntudata, van történelme és nagy föladata. Mikor aztán a nemzeti életnek s kultúrának nagy örökségét, melyet a múlt ránk hagyott, hogy azt mint sáfárok kezeljük s a jövendő nemzedéknek átadjuk, veszedelem fenyegeti, akkor fölébred minden egyes emberben nemcsak a saját önfen tartási ösztöne, hanem a vérrokon milliók összetartozandóságának érzete, — minden ember már nem egy-egy lélektől, hanem a milliók, a nemzet leikétől lesz lelkes s ez az érzet s ez a lélek avatja hőssé, ez viszi és ragadja a tömeglélek tetteire 1 A nagy közösség ösztöne, vágya és szenvedelme vágtat végig e lelkeken, mint ahogyan a nagy folyam zúg, vágtat s kavarog, mikor szűk sziklavölgyekbe szorul, völgyekbe, ahol voltaképpen csak patakoknak volna helyük, most pedig Dunák s Rajnák kavarognak bennük. Nem az egyes ember élet ereje, nem családi érdeke, hanem a nagy köz iránti kötelesség megérzése dolgozik itt, ez szőrit háttérbe minden önző gondolatot, hogy bűvös erejétől feledje el magát az egyes s áldozza fel magát a másért, nem is egészért, a közösért, a múlt, a jelen és jövő egységéért, a vér, az élet s a boldogulás hordozójáért, a nemzetért 1 Ez az ideál is folyton a jobbat s a nagyobbat sürgéti s áldozatokat kivári ; követeli, hogy adjunk oda életet életért, saját életünket a nemzet életéért, hogy védjük meg ideiglenes, évezredes életét s biztosítsuk szenvedéseinkkel a jövendő nemzedékek boldogulását. De a nemzeti ideálok fölött magasabb, mert örök, nem nemzeti hanem, isteni ideálok hierarkiája sorakozik, amelyek azonban nemcsak hogy nem homályositják el a nemzeti ideálokat, hanem ellenkezőleg, kigyujtják s oly erőt és tüzet varázsolnak beléjük, amilyen csak egy felsőbb rendből s magasabb hitből származhatik. Ez a hit sírok és harcok fölött, győzelmek s veszteségek fölött, egyéni, családi és nemzeti katasztrófák fölött vezet a nemes egyéniségnek föltétien érvényesülésébe vetett hithez s felvilágit a Istenbe, az erkölcsi világrendbe. Ez a hit életet lát magában, melyért halni érdemes s értékeket hordoz magában, melyeket akkor emel ki, mikor vérrel s élettel fizet értük. Akkor lesznek ezek övéi, mikor önmagát adja oda értük. E nagy hit erejében úgy állítom magamat bele a világba, oly pozitivitással s öntudattal, hogy bár szemben áll velem a pusztító erők árja, bár elsodor, mint a forgácsot s pernyévé éget a harcok tüze, mintha csak pehely volnék, azért mégis érzem, hogy le nem üthet lábamról s hogy akaratommal én aratok diadalt rajta. Van ebben naivság, de villámlás is ; a naivság a relatizmus gyermekarca; a villámlás pedig a lélek megcsillanása. Megcsillan az esztelen káoszban, mint gyémánt a homokban. Tele van isteni önérzettel s ez az önérzet a legmélyebb szakadékból is, az árokból is, melybe gránátok hullnak, a pocsolyák mellől is, hová megsebesült menekülők lebuktak, ezeknek a szegény embereknek katarusos melléből s elbusult leikéből is kitör s kiált a rendnek, a jóságnak Istenéhez, hozzá kiáltja, hogy „Uram, hallgasd meg szavamat ... te tudod az enyémet, melynek nagyobb súlya van, mint az ágyuk dörgésének s mint a Szférák énekének. így tudom s igy vallom ezt ; tudom, hogy a szavain ilyen meghallgatni való szózat, mert lélekből fakad, abból a szellemi világból, mely most anyagba van fojtva, de kigravitál feléd“. Ennek a magasztos érzésnek s nagy akarásnak a neve : hit az erkölcsi világrendben ! Van ilyen rend is s nincs a világon, főleg a harcok s ütközések világában hit, melyre az embernek nagyobb szügsége volna. A rend mindig több mindenféle tényezőnek s történésnek sora egy célra beáilitva s egy közös gondolattól eligazítva. A mi világrendünkben az a bizonyos
