Nagybánya, 1917 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1917-03-22 / 12. szám
2 NAGYBÁNYA künkbe hasított, írás legyen, intő írás, melynek nem szabad elmúlnia. Az újra épülő Erdélynek, hivatásának és jelentőségének tudatában erősebbnek kell lenni a régi Erdélynél, hogy senki se merje többé rá emelni rabló kezét. Ezt a czélt szolgálja a Zita királyné legmagasabb védnöksége alatt álló Pro Transsylvania orsz. segítő bizottság, mely az egész országhoz intézi kérő szavát, hogy segítsen Erdélyt újra felépíteni és támogassa a földönfutókat, akiknek a meneküléskor mindenük ott veszett. A segítés terén legelői áll a gyermek. A menekültek között, kiknek száma felülhaladja a 350 ezret, több, mint 100 ezer gyermek van, akikről gondoskodni kell, ruhával, czipővel, élelemmel ellátni. Az elpusztított, rombadőlt házak száma 3500-4000-re rúg. A cselekvés végtelen tere nyílik meg tehát az ország közönsége előtt s mi hisszük is, hogy a nagy közönség, mely a megpróbáltatás napjaiban oly sok fényes jelét adta áldozatkészségének, ezúttal is hü lesz önmagához s rajta lesz, hogy ami homokká lett, abból gránit legyen s hogy ami gránit volt, abból aczél legyen. Az adományok közvetítésére mi is készséggel vállalkozunk! Márczius 21. A legmélyebb megdöbbenéssel és részvéttel vesszük a hirt, hogy Ferenczy Károly, a modern magyar művészet nagymestere, a művészeti főiskola tanára java férfikorában, művészi fejlődésének legteljében, amidőn még annyit várt tőle a magyar művészet, Budapesten, folyó hó i 18-án a kora hajnali órákban a belgyógyászati klinikán hosszú szenvedés után elhunyt. Alig ötvenöt éves volt. Rajongó keresője, bálványozója az igazi művészetnek, lelke csordultig tele poezissel s ez a poezis egy külön világot teremtett az ő számára, melynek művészeti oltárán szüntelenül ott lobogott az áldozati láng. A nagybányai szabad festőiskola, mely az uj regime alatt 1902-ben nyílott meg, Ferenczy Károlyban egyik oszlopos vezetőjét, mesterét siratja, ki Thorma János, Réti István és Grün- wald Irányi Béla festőművészekkel, odaadó szeretettel, hogy ne mondjuk fanatikus rajongással csüggött a nagybányai iskolán, melynek hire bejárta az egész kontinenst, úgy, hogy az egyszerű, primitiv berendezésű nagybányai szabad festőiskolát, nemcsak az európai államok, hanem az újvilág növendékei is fölkeresték. És az a szeretetteljes kapocs, mely Ferenczyt a nagybányai festőiskolához fűzte, akkor sem lazult meg, midőn Ferenczyt 1905-ben a képző- művészeti főiskolába tanárnak hívták meg. Azóta is a legszorosabb kontaktust tartotta fönt a festő- i iskolával. Évről-évre fölkereste, hónapokat töltött itt, sőt, ha nem csalódunk, az ő kiváló érdeme az is, hogy azok az ellenszenves érzelmek, melyek eleintén úgy a műcsarnokbeliek, mint a kultuszminisztérium vezető köreiben a nagybányai festőiskola iránt kétségbevonhatatlanul meg voltak, annyira felengedtek, hogy az illetékes körök meghajolva a nagybányai festőiskola által elért rendkívüli sikerek fölött, a művészeti főiskola növendékeit állami ösztöndíjjal küldték le a nyári hónapokra a festőiskola látogatására, j Nem túlozunk, ha valljuk, hogy Ferenczy \ Károly nagy művészi fejlődése is Nagybányával van a legszorosabb kapcsolatban s itt érte el azt a magaslatot, mely nevét aranybetükkel irta be minden idők művészet történetébe s mely a jelen időkben is ismertté, becsültté tette az egész világon, művészi alkotásait pedig keresetteké. Ezt igazolja művészetének monográfiája is, i melyet keresetlen szavakkal maga vetett papirra. „Első képemet, írja, Kallós Ede portréját, | 1889-ben festettem Párishan, ahol akkor együtt : dolgoztam a Julian-iskolában. Én már akkor 27 éves voltam. A Bastien-Lepage-féle naturalizmusnak a korszaka volt ez. Hazakerülvén Párisból, négy évig laktam Szentendrén. Sem a művészetet, sem a termé- | szetet nem ismertem volt még eléggé arra, hogy ! a szentendrei magány hasznomra lehetett volna. 1 1893-tól 1896-ig Münchenben éltem, ahol a mű- j I netre és a tájra. Felfogásában a kép nem szigorúan historikus, még sincs benne semmi zsá- nerszerü. Az emberek cselekvésében, mozdulatukban valami félelmesen végzetszerüt látunk. Mintha nem is a saját akaratukból cselekednének, mintha valamely másutt, magasabb régiókban elhatározott dolgot növelnének, gépiesen : szenvednek ugyan, örülnek is, kapzsiak, de anélkül, de minden egyéni kedvezményezés látszata nélkül. E biblikus érzést tetézi a vonalak és színfoltok egyszerűsége. Érezzük: e végzetes hely, ez a síkság mindig ilyen kopár volt, az a kék eget tükröző viz nem az élő viz, amely folyton változtatja, újra keresi medrét, de a holt tengerhez hasonló. Sohasem változó, halálosan kék és nyugodt, misztikusan mély. Hasonló izü a „Három királyok“ képe is. A felfogás eredetisége s nagy lendülete rögtön megkapta az igazi műértőket. Három lovas vonul a napsütötte erdőben. Lovak, lovasok mozgása kísérteties, mondhatnék: süket s e réven olyan meseszerü. Tudjuk, hogy a pillanatnyi fénykép ez esetben egészen másként tüntetné fel a lovak izomjátékát, de ez a Fe- renczy-festette mozgás meggyőzőbb, művészileg igazabb ; egy vonuló karaván valamennyi tevéjének, lovának s embereinek mozgása összefoglalóan együtt van e hármas lovas stilizált mozgásában. Emeli az egésznek meseszerüségét az a zöldes, az a sejtelmes árnyék, amelyet a lombok vetnek az egész képre. Megdöbbentően igaz ez a hatás, — és tündérvilágba ringatja a szemlélőt. Napreflex ez valahonnan, talán egy domboldalról, ami nincs a képre föstve, verődik az erdőre a napfény — mégis van valami benne a rejtelmes holdfényből is. Ha egy ideig már néztük, a való külvilág szinte valószínűtlennek s kis hiján a bántónak hat . . . Nyugtalanítja, í bosszantja az embert, hogy a bennünket környező tárgyak annyira hétköznapi, annyira unalmas formákban mutatkoznak nekünk ! . . . Vajon nem mi vagyunk hétköznapiak ? Nem a mi szemünk lát olyan unalmasan ? Ferenczy és az ő hozzá hasonló kiváltságos lények másként, szebben, ünnepiesebben látnak mindent. Ha ezt a kellemes érzést, amellyel az ilyen művészek alkotása tölt el bennünket, megőrizhetnők magunkban s mi is úgy látnok az életet, mint ők ! ... Az életet, mely korlátolt gyarlóságunknál fogva gyakran annyira sivárnak, sokszor oly tövisesnek látszik. Ismét egy alkalom, amikor éreznünk adatik, hogy mégis csak az optimizmusban rejlik az igazság. És mily egyszerű, látszólag kezdetleges eszközökkel van mindez elérve, megcsinálva! Ferenczy faktúrája oly tömören materiális, látszólag oly gondozatlan — mégis a legreb- benőbb érzelmeket és benyomásokat költi, olyanokat, amilyeneket talán még egy Pierre Lotti sem tudna a káprázatosán simuló s hajlékony nyelv segítségével kifejezni. Nagy és széles ecsetekkel a leggyöngé- debb formaátmeneteket úgyszólván odaleheli. A több czentiméteres vastagságú, tapasztott színfoltok az átlátszóság, az élő rezgés benyomását teszik. Képeit gyakran, sokszor festi ál, de nem vészi analízis és szintézis határaival sikerült némileg tisztába jönnöm, valamennyire megértettem az embernek a környező természettel való viszonyát is. Ennek kifejezését próbálgattam akkori munkáimban. 1896 óta Nagybányán lakom. A nagybányai gazdag természettel való kom- munió révén fejlődtek ki bennem azok a művészi törekvések, melyek azóta munkáimat irányítják. Hogy lényegében mi ez? ... Az egész természetben való gyönyörködésből fakadó vágy annak a természetnek a reprodukálására. A kifejezés módja pedig, amit szüntelen keresek: erős, kolo- risztikus természethűség, összefoglaló alapon.“ Az első óriási sikert az 1903-ban a Nemzeti Szalonban rendezett kiállításával érte el, melyen mintegy 86 képet állított ki s a magyar kritika e kiállítás révén a modern művészet franczia Messiásával: Manet-vel hasonlította össze s egyik legkiválóbb műkritikusunk, Malonyny Dezső e kiállításról a következőket irta: Hiszem és vallom, hogy a magyar művészetnek Manet-vel fölérő mestere a mi Ferenczy Károlyunk s lesz idő, amikor művészetünk históriájában külön fejezet, datumos fejezet jut azoknak a képeknek, amelyeket 1903. november tizenkilenczedikén láttunk a Nemzeti Szalonban. E kiállítással Ferenczy döntő ütközetet nyert, sikere határozott és nagy volt erkölcsileg és anyagilag egyaránt. Akik nem értették meg eddig, együtt látva műveit, meghajoltak. Megértik fejlődése útját, az összefüggéseket, fölfogják az irányt, a czélt s a hivatalos körök, művészetének sokáig ellenségei — is elismerik rendkívüli értékét. És Ferenczy e kiállítás óta is nőtt, egyre nőtt s most, hogy a legnagyobbak közé küzdötte föl magát, a gyilkoló kór kiüti az ecsetet teremtő kezéből s a halál elnémítja ezt a nemes szivet, mely telve poezissal csak a művészetért, csak a művészetnek élt. Művészeti pályafutása alatt Ferenczyt a legnagyobb külföldi s hazai dijakkal és kitüntetésekkel tüntették ki. Tulajdonosa volt a nagy állami aranyéremnek. Két Ízben is elnyerte a nagy társulati dijat, a Ráth, Ipolyi, Vaszary dijakat, a velenczei nemzetközi kiállításon a nagy aranyérmet és számtalan más kitüntetést. Csak ezelőtt pár hónappal rendezte utolsó kiállítását művész fiaival s művész leányával s ___________________________1917. március 22. _ úgy, mint ahogyan a legtöbb piktor cselekszik, játszatva az alsóbb rétegeket is a fölszinen s azokat csak itt-ott födve be, kiszámítván előre nagy gondosan, mint használhatja föl a mai munka mellett a tegnap végzett s a holnap végzendő munkát, csakúgy, amint nem törődik a ma végzendő munkával: szuverén egykedvűséggel rontja le a tegnapot s alkot az önfeledtség örömével ma egészen újat. E pazarságban rejlik a nagyszabású szélesség, ami Ferenczy Károlyt jellemzi. Az idővel nem számol, neki mindegy, hogy egy óra, vagy az örökkévalóság áll-e előtte, — sem az egyik, sem a másik esetben nem sietne, nem lassítaná munkáját. Gazdag ember ő belőle sohasem lesz. Az ecsetje révén soha.. Nem is törődik ő ilyesmivel. Benne magasabb erő lüktet sajátos törvényeivel, ő azt követi, annak enged. Azonkivül nem ismer semmit — s amaz erő, ama törvény szerint igazodik, az viszi, vezeti magasabb rendeltetése felé, nélkülözésen, jóléten tüskön- bokron át. Hová, meddig, miért? Nem kérdezi. Családos? Lakik itt, vagy ott? Született? Mikor, hol ? Sajátságos, — mintha művészetének semmi köze sem volna mindehhez. O, mint a hullám, — honnan jön a hullám ? . . . Nem válik ki a nagy tengerből, látjuk ismét és ismét. Ismétlődik-e ? Vagy mindig egy ugyanaz? Tükrözi az ég színét, látszik benne a part képe, ott vannak a fölötte átrebbenő madarak, — mennyiben van egyéni öntudata? . . . Talán csak a nagy kozmogonikus öntudatnak egy visszfénye ? Vannak vonalak, amelyeknek természete a