Nagybánya, 1917 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1917-01-25 / 4. szám
TArtBADALMI 33^ széfirodalmi hetilap. Előfizetési árak : Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6—8 oldalon Felelős szerkesztő : ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-uí 14. sz., ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. agas&SBaaBttgaa» Háború után. Január 24. Bismarck valamikor azt mondta, hogy még a győztes háború is nagy szerencsétlenség. Ennek a mondatnak az igazságát már is érezzük. A háború eddigi lefolyása ránk nézve nem mondható kedvezőtlennek. Ellentáll- tunk a minket minden oldalról körülvevő ellenségnek. Sőt kilátásunk van, ha a háború még tovább tartana, hogy pozíciónk mindinkább megerősödik. És mégis igaza volt Bismarcknak, hogy a háború iszonyatos szerencsétlenség. Még nem is volt soha oly háború, mely akkora károkat okozott volna és mely oly hosszú időre éreztetné a hatásait, mint a mostani. Mennél többet gondolkozik a higgadt ember a jövőnek a kilátásairól, annál peszi- mistikusabb konklúzióra jut. Vannak, kik általános elszegényedéstől tartanak. Hogy embereknek, kik egy szerény polgári vagyonhoz jutottak, elejétől kezdve újra meg kell majd kezdeni munkájukat. És hogy a munkájuknak az eredménye ötven százalékig vagy még többig a kincstár kasszájába fog vándorolni. Szóval, hogy az embereknek majd dolgozniok kell nagyobbrészt az állam részére, mely el fogja venni mint az elsőbbségi részvényes a jövedelemnek java részét, még mielőtt az ember egy falat kenyérhez jutna. Hogy nemcsak mi fogunk úgy járni, hanem az ellenséges államok polgárai is, ez ránk nézve nagyon csekély vigasz. Még az sem volna vigasz, ha azt lehetne áiiitané, hogy az entente polgárai még rosz- szabb helyzetben lesznek a mieinknél. Mi nem szeretjük az aggodalmakat a tulságba vinni és a pesszimisztikus felfogásokat még nagyobbitani. De hogy a helyzet nem rózsás és hogy a jövőbe nem nézhetünk kecsegtető kilátásokkal, ezt eléggé igazolják a kijelentések, melyek néha mérvadó körökből elhangzanak. Az uj osztrák pénzügyminiszter székfoglaló beszédében foglalkozott az állam I jövő feladataival s azt mondja, a legfontosabb az államadósságnak a rendkívüli emelkedése. Az adósságok növekedése oly tényező, mely a valuta helyreállításának a legfontosabb problémáját képezi. Sokan könnyedén veszik e feladatot és azt hiszik, hogy a normális viszonyok ön- maguktól fogják helyreállítani a valuta terén beállott zavarokat. Mások meg épen kételkednek a megoldás lehetőségében. Az osztrák pénzügyminiszter azon nézeten van, hogy a feladat roppant nehéz, de nem megoldhatatlan. Takarékosság az államháztartásban és takarékosság minden magánháztartásban az az egyedüli mód, mely szerinte a gyógyulásra vezet. A takarékosság a lakosságnak a legszélesebb rétegeiben, ez a mi nézetünk szerint önmagától be fog következni, mert a parancsoló szükség fogja az embereket erre kényszeríteni. De hogy meg lesz-e ennek a várt gyógyító hatása, az nagyon kétséges. A takarékosságnak a következményeit legelső sorban az állam maga fogja megérezni. Mi alig ismerünk oly kiadást, amelyből nem az állam venné ki elsősor- I ban a részesedését. Mi p. o. a luxusnak j nem vagyunk barátjai. De mennyire foglalkoztatja a luxus a nemzeti ipart, mennyi í keresetet nyújt a szegény munkásnak és I munkásnőnek, ezt csak akkor lehetne i látni leginkább, ha ma-holnap megszűnnék a fényűzés. Épugy csakis jelszónak tartjuk az ! állami háztartásban ajánlott takarékosságot. Az állam oly feladatok előtt áll, hogy a takarékosság úgyszólván teljesen ki van zárva. És ha próbálkoznánk is vele, ez csakis rossz helyen történhetnék és csakis káros hatású lehetne. Gondolható-e fukarkodás az invesíicióknál, melyek oly szükségesek, mint soha azelőtt? Vagy képzelhető a szükkebliiség amúgy is nyomorkodó tisztviselő karnál? Ma már nyilvánvaló, hogy a bankjegyekkel való infláció a legnagyobb részben okozója a drágaságnak és hogy már ez okból nemcsak kívánatos, de sőt feltétlenül szükséges a pénzforgalmat megint a normális mederbe szorítani. Ez volna tehát a legsürgősebb feladat. Valamint az is bizonyos, hogy a takarékossággal egymagával az állam nem fog czéít égni, hanem hogy gondoskodnia kell a bevételek fokozásáról. Evvel pedig nagyon komoly perspektívát nyújt. Nincsen semmi kifogás az ellen, ha ő a hadi nyereségadó „reformját“ állítja be az ő programjába, ami nyilván annyit jelent, A „Nagybánya“ tározója, A speczialista. — Tekintetes rendőrkapitány ur, tudom én, hogy mi az elővizsgálat, a min át kell esni az embernek, mig eljutna az ügyészséghez, a hol jobban bánnak a rabokkal. Nem adhat íöl nekem olyan kérdést, a mire szép csendesen meg ne felelnék, csak ne nézzen rám olyan szigorúan, mert igazán nem szükséges. Lenn is megszorongatták a torkom, a mig idehoztak, pedig a kis ujjam se nyújtottam ki ahoz, hogy védelmezzem magam. Intelligens emberrel nem kellene olyan keményen bánni. Minek az? Hát hogy hogyan történt az egész? Nagyon egyszerűen. Most világosan áll előttem mindennek a menete. El se hiszem, hogy másként történhetett volna. Beteg voltam. Már régen az vagyok. A mellemben szúrásaim vannak. Nézze, most is, micsoda bunda van rajtam, pedig mások már tavaszra öltözködnek. Most már bírom valahogyan magam,^ hanem a tél elején szörnyen ösz- szementem. Éjjeli munkám is akadt hivatalon kivül, nem sokat törődtem azzal, hogy megárthat. Szerettem volna valami szép ajándékra valót összespórolni, hogy ne legyen száraz karácsonya az asszonynak, szegénynek. Akkor aztán egyszerre azon vettem észre magam, hogy mind az emberek feltűnően érdeklődnek az egészségem iránt. Csupa részvét mindenik, hogy úgy nézek ki, mint a halál, meg lefityegnek a füleim, szörnyen úri bőrben vagyok, meg több efféle s egyszer aztán egy orvos pajtásom, aki eljárt hozzám, meg a feleségemet is kezelte úgy kisebb bajokban, hurutban, hideglelésben, igazán beteg sohase volt szegény, — hát az orvos pajtásom azt mondta, szerencsétlenségre akkor, amikor az asszony is hallotta, hogy: - pajtás, szedd össze magad s még ma indulj el Me- ránba. Ott négy-öt hét alatt megint ember lesz belőled, de ha itthon maradsz, nem állok jót semmiért. Úgy elpatkolsz, hogy olyant még sohase láttál. Olyan vagy már is, mint egy gebe. Gondolt az ördög Meránra. Nem szegény hivatalnok embernek való az. Hanem az asz- szony nem hagyott békét. Belém csimpaszkodott, Meráimal keltünk, Meránnal feküdtünk, azzal bosszantott egész nap, hogy csak menjek, menjek. Pénzt is adott. A fehérnemüs szekrényben csupa frissen mosott, szép fehér ruha közé eldugdosott szép lassan, én nem tudom mi- i kor, nyolczvan forintot. Ebből a sarokból előkerült egy ötös, a másikból egy tizes, aztán ezüst forintosok, a markomba nyomta mind, csak menjek. Nagyon nehéz elmenni. Az asszony akkor már nagyon közel volt ahhoz a stádiumhoz, amikor még a himfarkas se hagyja egyedül a párját. Biztatott, hogy ne féljek, 5 se fél. At kell esni ezen is, ha asszony lesz a lányból; az anyjának is volt gyermeke, de mennyi, a néniének is, meg a szomszédasszonynak is, ennek is, annak is, sehol se történt semmi baj, meg a te egészséged, a tied drágám! — már mint az enyém . . . úgy mondta, hogy még most is hallom. Kiéreztem a szavából, hogy neki drágább az én beteg hörgő mellem, mint akár magamnak is és elmentem. De nem, kifelejtem a legfontosabbat. Mielőtt elmentem volna, gondolom egy-két nappal, de hát az mindegy . . . nem mindegy? Hát szerda volt, azt tudom, most már csak annak járjanak utána, hogy mikor utaztam el, mert erre nem emlékszem biztosan. Szerdán délelőtt elmentem Hallerhez. Gondoltam, erre az emberre bizhatom rá legnyugodtabban az asszonyt. Speczialista, hires doktor, s egyszer, mikor dolga volt nálunk a telekkönyvnél, szívességet tettem neki. Nem nagy dolog, leírtam neki egy csomó C lapot. Nem fizetett érte semmit, hanem azt mondta: — Kedves barátom, ha egyszer szüksége lesz reám, hát csak szóljon. Feleséges embernél könnyen megeshetik, hogy egy és másért doktort hívnak a házhoz. Hát ha olyan baj volna, amihez egy ilyen magamformáju ember kell, csak szóljon. Ott leszek. Erre gondoltam s elmentem hozzá szerdán délelőtt. Sok beteg volt nála, későn került rám a sor. A mikor bementem, mindjárt megismert. Azt mondta: — Kedves barátom, no mivel szolgálhatok ? Sok a dolgom, de nem baj, megteszek a mit tehetek. Nagyon szépen megkértem, hogy váltsa be az ígéretét. Azt is mondtam neki, hogy nem kívánom ingyen.
