Nagybánya, 1917 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1917-01-25 / 4. szám
2 NAGYBÁNYA 1917. január 25. hogy az állam ezen adónemet jobban kiaknázni szándékozik. Úgy hisszük senkinek sem lesz ellenvetése, ha az állam a háborúban meggazdagodottaktól adó formájában vissza akar bizonyos részt venni. Nagyobb aggályra ad azonban okot az a további megjegyzés, hogy egy adó behozatala lesz elkerülhetetlen, mely lehetővé teszi, miszerint az államadósságnak egy kvótája általa törlesztethessék. Magyarán mondva ez annyit jelent, hogy az adósság, melyet a két állam a jegybanknál kontrahált, egészben vagy részben egy nagy vagyonadó által legyen visszafizethető. Még ez ellen sem lehetne kifogás, ha azt tudnók, hogy a vagyonadó csakis a nagy vagyonokat fogja találni, a milliomosokat, kik meg bírnak élni még akkor is, ha vagyonuk egy részét az állam igénybe veszi. De mi attól félünk, hogy a vagyonadó leginkább a középosztályt fogja sújtani, melynek a háború „áldásaiból“ nem jutott, hanem csakis annak árnyoldalaiból, a drágaságból. Ha a mai megélhetési viszonyok közt, melyek előreláthatóan még sokáig el fognak tartani, egy középosztályu családra 10,000 korona jövedelemből még ránehezedik az uj jövedelemadó és esetleg még vagyonadó is, ez sok esetben valóságos katasztrófát jelenthet, mert ebből a jövedelemből elfizetni talán egytizedrészt, ez már a lakásnak, az élelemnek és a ruházatnak a rovására menne. Nem bánjuk, ha elveszik ott, ahol van felesleg. Csak ott ne keressék, ahol épen csak meg van a minimum. Aminek jönnie kell, az jöjjön. De csinálják kellő bölcsességgel és óvatossággal. Ne veszélyeztessék az államfentartó középosztályt az exisztenciájában. A következményeket máskülönben az állam maga érezné meg elsősorban. w. Harmadfél milliárd.- Ennyit jegyeztek az V. hadikölcsönre. — Január 24 Bízvást lehet ennyire taksálni az ötödik hadikölcsön eredményét, noha a jegyzési helyek nagy száma következtében a jegyzések végösszegét nem lehetett pontosan megállapítani. Mindazonáltal csupán a hivatalos jegyzési helyekről a pénzügyminisztériumhoz érkezett jelentésekből máris kitűnik, hogy a jegyzések ez- ideig számbavehető összege is felülmúlja a kétezerháromszáz millió koronát, tehát túlhaladja minden előző egyes hadikölcsön eredményét. Olyan siker ez, mely széditően csattanó válasz az entente-nak békeajánlatunkat fenhéjázó dölyfös hangon történt durva visszautasítására, íme, Lloyd George ur, ami csekkjeink is Töködnek és célba is találnak ! . . . Magyarország összes néprétegeinek együttműködése most is olyan végeredményt hozott létre, mely boldog büszkeséggel tölti el mindnyájunk lelkét. Ezt a legújabban kiállott sikerdús nemzeti erőpróbát annál magasabbra kell értékelnünk, mert szinte magunk is alig mertük álmodni, hogy nemzeti áldozatkészségünk az előző próbatételeket is szinte kimeríthetetlen biztossággal íelülhaladja - a háború harmadik esztendejében. Ha fontolóra vesszük, hogy az első magyar hadikölcsön 1175, a második 1132, a harmadik 1984, a negyedik pedig 1953 millió koronával zárult, az ötödik pedig legalább 2500 millióval fog zárulni, tehát együttvéve a jegyzések összege 8744 millió, akkor beláthatja mindenki, hogy Magyarország fényes bizonyítékot adott gazdasági erejéről és pénzügyi teljesítő képességének kiapadhatatlanságáról. Ez a megállapítás jogos büszkeséggel, megnyugvással és elégtétellel tölthet el benünket. Ha pedig még ehhez hozzávesszük azt a tizennyolc milliárdot, amit Ausztria jegyzett hadikölcsönre, akkor ellenségeink maguk is láthatják, hogy a monarchia két állama majdnem 27 milliárdot szolgáltatott eddigi háború vezetésének költségeire s ebből a megállapításból észbe kaphatnak, hogy hiába számítanak pénzügyi kimerülésünkre, annál kevésbbé, mert meg vagyunk győződve, hogy nemzetünk áldozatkészsége nemcsak, hogy nem fog lankadni a jövőben sem, hanem — mint példa mutatja — még inkább fokról-fokra emelkedni fog s át vagyunk hatva a biztos tudattól, hogy elbizakodott ádáz ellenfeleinket békekötésre kényszeríteni képesek leszünk. Ki tartunk a fronton s a front mögött. És a háborút győzelmesen végigharcoljuk gazdasági téren is. Szatmárvármegyében a jegyzések összege 11 millió 917 ezer 350 korona. Az ötödik jegyzés eredménye 1 millió 200 ezer koronával több, mint a negyediké. A jegyzések a vármegye egyes városaiban és járásaiban igy oszlanak meg: Felsőbánya város 230750 K Nagybánya )) 818400 „ Nagykároly 3420650 „ csengeri járás 573300 „ erdődi 722050 „ mátészalkai » 1269450 „ fehérgyarmati V 800000 „ avasujvárosi V 109150 „ nagysomkuti V 657650 „ szinérváraljai n 491650 „ nagykárolyi » 1495100 „ szatmári V 959000 „ nagybányai V 319600 „ Szatmár város az V. hadikölcsönre 8'/2 millió koronát jegyzett s ez összeg a vármegye jegyzésébe nincs bele számítva. Nyugdíjas tanítók, tanítói özvegyek és tanítói árvák segélyezése. Január 24. Bodnár György kir. tanfelügyelő a következő közlemény közzétételére kért föl bennnnket: Az Országos Hadsegélyző Bizottság elhatározása alapján a vallás- és köz- oktatásügyi miniszternek az e czélra rendelkezésére bocsátott fedezet keretén belül módjában van az 1875. XXXII. és 1891. évi XLIII. t. c. hatálya alá tartozó nyugdíjas tanítók (óvók) és tanitóözve- gyek közül egyeseket, kik a támogatásra leginkább rá vannak utalva, 100 és 80 K egyszersmindenkori segélyben részesíteni. Ezért a segélyért hatósági bizonyítvánnyal igazolt, teljes szegénység esetén, bélyegmentes kérvényben a következő egyének pályázhatnak: 1. azok a tanítói özvegyek és 16-ik életévüket még be nem töltött, teljesen szülőtlen tanitóárvák, akik önhibájukon kívül ezidőszerint özvegyi nyugdijat, illetőleg árvagyampénzt nem kapnak: — Doktor ur — igy mondtam - szegény hivatalnok ember vagyok, hanem azért nem szorultam rá arra, hogy ingyenben kérjek valamit. Itt a közelben van egy rácz bérlő, akinek nagyon sok dolga van nálunk a hivatalban s mindig velem tárgyal, mert azt mondja, hogy mással nem tudja úgy megértetni magát. Ez az ember minden ujesztendőben küld nekem ötven forintot. Az idei ötven pengőt az orvos urnák szántam. Tudom, hogy nem sok pénz, hanem egy ilyem magamformáju ember nem képes többre. Arra kérem, hogy a mikor ideküldenek majd tőlem, hogy baj van, legyen szives azonnal az asszony mellé menni és segíteni rajta. Megteszi ? — Hogyne kedves barátom . . . — Mondja a becsületszavára. — Nevetséges. Persze, becsületszavamra, barátom, nyugodtan elmehet ... Ha én egyszer megígérem, mérget vehet reá. Elutaztam Meránba. Nem igen nyugodtam, mert az egész utón az asszony járt az eszemben, még ott is. Amikor a fenyők alatt zörög- tettem a csontjaimat, akkor is folyton haza gondoltam s éjjel néha arra ébredtem, hogy sikoltást hallok: — Ferencz! segíts! Reggelenkint azonban rendesen, pontosan, mint az óra, be- állitott a íevélhordó s jöttek drága, édes levelek, hogy készül a kicsi kelengye, a fejkötő már nincs divatban, de annál több lesz a meleg rékli, meg az ingecske, meg a mama is megjött már, hozott egy csomó vásznat, szabnak, varrnak egész nap s rólam is diskurálnak, hogy: a Franczi eddig bizonyosan nagyon ösz- szeszedte magát, kalandokkal gyanúsítottak, ami nekem nagyon jól esett, humort olvastam ki belőle. No — gondoltam — ha ilyen jó kedvük van, akkor nincs semmi baj. Egyszer aztán durván, rettenetesen pofoncsaptak. Engedje meg, hogy erről ne sokat beszéljek. Jött egy telegramm az anyósomtól, hogy ha még életben akarom találni a feleségemet, hát csak jöjjek a leggyorsabb vonattal. Ötször voltak Hal- lernél, mindig megígérte, hogy azonnal ott lesz és egyszer se ment el. Utoljára az anyósom ment el hozzá, de nem bocsátották be, valami elegáns beteg volt benn. Akkor más doktor után szaladtak, de már késő volt minden. Mikorra én hazaértem, tudja az Isten, hogy hogyan kerültem Meránból idáig — már meg volt halva. . . . Kapitány ur! Soha szebb halottat. Gyöngéd, rózsás, pirosas volt az arcza, aludt, tisztára aludt . . . Rám nem lehetett panasza senkinek. Nyugodt, gyászos ember voltam, az anyósom mintha nem is neheztelt volna egy kicsit rám, olyan jól viseltem magam. Hanem akkor már jól tudtam, hogy mit teszek azután. Ha arról van szó, hogy előre megfontoltam-e a szándékomat vagy sem, hát ne tessék tovább firtatni. Megvallom én magam, hogy igenis, még a vonaton elhatároztam a dolgot. Azt mondtam magamban, — olyan józan voltam, mint most — azt mondtam: - Ha megél az asszony, pofoncsapom azt az embert, aztán felrúgom a piacz közepén s elkiabálom, hogy nézzétek: ez az a bitang, aki nekem szavát adta, hogy a feleségem mellett lesz, ha ágyba esik s nem ment el, pedig ötször hívták. Ha meghalt az asszony, hát akkor más történik, más, előre tudtam a kocsiban. A temetésről szépen hazamentünk. Az anyósom elkezdett sírni s azt mondta, hogy sírjak én is, mert az jól esik. Én azonban csak körülnézegettem. Gyermekem nem volt, azt magával vitte szegény lelkem a földbe, semmi se volt; nem is búcsúztam a lakásomtól, mintha nem is lett volna már az enyém ez a két szoba, meg ez a konyha, ahol a cseléd iszonyúan ordított, emlékszem, azt hajtogatta, szegény jó asszonyom! Isten nyugosztalja ... — bosszantott, utáltam. Mikor az anyósom elfordult, az éjjeli szekrényből kivettem a revolverem, zseb- revágtam s elmentem az úri kaszinóba. Tudtam, hogy Haller esténkint odajár. A szolgának adtam egy forintot s azt mondtam, hogy küldje ki a doktor urat. — Kit jelentsek be? — kérdezte.- Senkit. Mondja, hogy egy ur várja az előszobában. Röviden végez, csak éppen kérdezni akar valamit. Mikor Haller kijött, agyonlőttem, aminthogy az természetes is. Hogy most mi lesz ? bánom is én, csak amig itt vagyok, kérem bánjanak velem emberségesebben. Intelligens ember csak számíthat egy kis udvariasságra. Thury Zoltán.
