Nagybánya, 1917 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1917-01-18 / 3. szám
2 NAGYBÁNYA 1917. január 18. pontból történnék, ami városunkra nézve perifériális helyzeténél fogva is nagyjelentőségű volna a közélelmezés ilynemű megoldása, különösen akkor, ha ez a vármegyei központ Szatmáron, mint a vármegyének földrajzilag is központján állíttatnék fel. Szatmár város közélelmezésénél is előfordulhat az, hogy egyik-másik közszükségleti czikkben — ha rövid ideig is — hiány van, ez azonban nem a szervezetlenségben, hanem más, valóban elháríthatatlan okokban leli magyarázatát. Leírtam ezeket, lássuk meg azt, mi történik Szatmáron és minek kellene lenni nálunk is közélelmezési ügyben, de lássuk meg azt is, hogy ilyen dolgokat csak megfelelő apparátussal, e czélból fizetett emberi erők felhasználásával lehet keresztül vinni, nem lehet kívánni, hogy a város vezetői, vagy azok, akik semmiféle fáradsággal és vesződéssel nem törődve a köz- élelmezési bajokon segíteni próbáltak, krumpli és petroleumjegyek kiállításával foglalkozzanak, nem lehet örökös zaklatással idegölésig fárasztani azokat, akik — mint a szatmári példából láthatjuk — a közigazgatási ügyek vitelében megha- gyandók. Sokan vannak nálunk, akik nem pusztán szorgalmuknak, hanem kizárólag a háborús viszonyoknak tulajdoníthatják, hogy általok soha nem remélt jövedelmeik vannak, akik talán ma is egész napokon azon töprenkednek, hogy a háborús konjunktúrákat miként használják ki legjövedelmezőbben, óh bizony megtehetnék ezek az urak, hogy a közélelmezésben kérlelhetetlen szigorral nyilvánított ítélkezés helyett segítenének. Közélelmezési ügyünknek oly módon való megoldása, amiképen az Szatmáron van, nem lehetséges, de mindenesetre megkísérli a helyi közélelmezési bizottság a hasonló mederbe való terelést, addig a rövid ideig azonban, mig ezzel a munkával el lehet készülni, arra a kevés türelemre van szükség, amely a közönség részéről a világháború idején mégis csak a legkisebb áldozathozatalnak tekinthető. Sólyom Ferencz. Az igazi hazaszeretet. Január 17. Nem egy rövid czikk keretébe való tárgy az, jól tudom és érzem, amit czikkem czimeül fölirtam. Amiről, a hazaszeretetről, a világ minden valamirevaló költői, lantjuk húrjainak legédesebb zengésével daloltak; amiről a politika tudományának berkeiben és a közélet számtalan más színhelyén annyi, de a»r»yi, sokszor csakugyan lángoló szívből fakadó, aokszor pedig csak inkább nagyhangú szó esik: magasságában és mélységében kimerithetetlenül gazdag és ragyogó, szélességének arányaiban is határtalan területet átölelő, gloriaövezett tárgy vagy eszme az. Mert minket nem elégíthet ki az a meghatározás, hogy a hazaszeretet a hazához, a haza földjéhez, nyelvéhez, történetéhez, emlékeihez, szokásaihoz, népéhez való édesen erős ragaszkodás, mely kötelességeket ró reánk s néha legfőbb érdekeink mellőzését is követeli tőlünk, mely tehát a legnagyobb fokú önzetlenséggel, odaadással, önfeláldozással jár karöltve s igy erkölcsi téren nyugovó erényeink j között a legmagasabb pidestálra emelkedve lo- | bog életünk legbensőbb világában: nem, a hazaszeretet mindezeknél még szentebb valami, vallás az, mely, mintegy isteni kijelentés, hitvallókat teremt, vértanukat csinál s a zenithtől a nadirig, a világmindenség északi csúcsától az universum déli sarkáig ott él, mozog és lángol a teremtettség minden kis atomjában. Mily véghetetlenül szegény, milyen kicsinyesen rideg vele szemben a kozmopolitizmus, az a világpolgárság, mely a maga érzelmei és érdekei számára kicsinynek értékeli saját hazáját s a magas, legmagasabb czélja gyanánt az egész világ, nem a saját nemzete, hanem az emberiség czéljait és érzelmeit tartja szem előtt s ezek által akarja cselekedeteit vezéreltetni. Hej pedig a világóczeánok vizét egy kis vödörbe bocsátani merőben, de merőben lehetetlen dolog! Tudunk kozmopolita állatokról, kozmopolita növényekről, sőt Arany János egy költeményének megjelenése óta a kozmopolita kozmopolita költészetre is rá^rült figyelmünk - jusson csak eszünkbe a mostanában hazai földünkön lábra kapni akaró Nyugat-os költői irány! - de úgy az állat, mint a növényvilágban többnyire csak az értéktelen egyedek vallják a kozmopolitizmus „ubi bene, ibi patria“, „ahol jól megy a dolgunk, ott van a mi hazánk“ ledér értékű elvét. így van ez az embervilágban is s az erkölcsi alapokra támaszkodva élő ember, ha valamely kényszerítő okból hazája határain kívül kénytelen tartózkodni, repeső vággyal epedezik hazája után s a honvágy busongó fájdalmával fekszik le ágyába s azzal kél ki abból. Ennek a most dúló rettenetes világháborúnak kibeszélhetetlenül sok káros hatása között kétségenkivül van vagy lesz több jótékony következménye is. Ilyen lesz egyik, hogy nagy mértékben alászállitja a kozmopolita vágyakat, midőn a nemzetek között fennálló ellenségeskedések által teremtett nemzeti féltékenykedés meglehetősen, vagy teljesen is tűrhetetlenné tevén az idegen népek közt való állandó lakozást, a világpolgárok visszatérnek arra a földre, amelyen kívül nincsen számokra hely. Nem ezt mutatja-é Amerikába kivándorolt magyar testvéreink sorsa, kik közül, ha tehetnék, ezeren és sok ezeren hazajöttek volna már a háború kitörése óta, de számtalan hir beszéli felőlük, hogy hazajönnek valójában, ha elülvén a világvihar, megnyílnak előttük a régi, az elhagyott otthonba vezető utak. Uj élet árja fog pedig ez által ömleni a haza megtépett testének fájdalmaktól égő részeibe. Másik örvendetes eredménye e világháborúnak pedig abban fog állani, hogy, ha élni akarunk és az élet értékét az ismeri a legjobban, kinek léte, élete veszélyben forgott, meg kell tanulnunk dolgozni, amely tudományból eddig is, mióta erőforrásaink javarésze távol otthonától, otthonuktól, dúló csaták tüzében hadakoztak, nehéz, erős, de jó és hasznos lecz- kéket vehettünk. Boldog ember az, ki azzal vigasztalhatja magát, hogy sokaknak világított. A munka egy nagy fényforrás, melynek tüze, hogy minél hatalmasabb lángokban lobogjon, mindenkinek hordania kell arra munkájának lángkeltő, láng- erősitő tűzifáját. S minél többet hordasz ebből ma, kép nélkül szólva: minél többet dolgozol, minél több világosságot terjesztesz, annál több embert melegítesz, tehát annál boldogabb is vagy. Az embervilág egy nagy gépezet, melynek kerekei egymásba fonódva, keringenek, mindenik kerék mellett egy-egy ember áll, ki nagyobb, ki pedig kisebb kerék mellett, úgy, amint azt hivatása parancsolja, vagy ereje engedi, de a magáét mindenkinek forgatnia kell, mert különben vagy akadozik a gépezet, vagy a szomszédos kerekek elsodorják, összezúzzák azt, ki tétlenkedve akar állani a számára rendelt kerék mellett. Ma az igazi hazaszeretet, a munka buzgó szeretetében s annak hü és becsületes, minden erőt igénybe vevő végezésében áll. Nem abban, hogy csak dicsérjük és magasztaljuk hadrakelt fiaink hősi vitézségét, halált megvető lelkes bátorságát; nem abban, hogy büszkévé tegyen bennünket a gondolat, hogy ime, idegen nemzetek fiai előtt is, kik eddig nem, vagy alig ismertek bennünket, fiainknak harczi erényei folytán mily magasra emelkedett a magyar név ágiója: hanem abban, hogy mikor ezeket a végtelenül értékes tüneteket is hálás szívvel elismerjük, mi, itthon maradottak, a frontok mögött levők, vegyük ki és pedig, minden erőnk latba vetésével, a magunk részét a nemzetfen- tartás nagy munkájából, dolgozzunk, mig nappal vagyon, végezzük a távollevők munkáját is, tüzsugár, kusza, gyors ropogás, — itt dolgozik a gyalogság ! Balról a tartalék; rohanó sorok; — lehasanalk, a puskaropogás erősebb lesz, — sebesültek jönnek vissza, nyögés, jajgatás, káromkodás, véres kötések, sárga arcok, hord- ágyak, — előttem zuhan végig egy vöröskeresztes katona a földön, ráesik a sebesült, akit kihozott a tüzből, — a levegő telve a golyók rajainak süvítő zümmögésével! Egy tiszt ugrik hozzám tépett ruhában, hajdonfővel, kezében karabély: — „Főhadnagy ur, — jobbra előre, csatlakozni a rajvonalhoz, aztán be az erdőbe“ . . . — Mindegy ! a parancsot már megkaptam. Előre ! Már itt hasalunk a bozotban, — őrült puskaropogás, fent zugnak a shrapnelek, az altisztek fütyjelei élesen sivitnak ki a zavart hangviharból, izgatott heves kiáltások, balról levág a shrapnel, — a sötétben fényes tüzbok- réta fecskendez szét, a kemény, szinte)fájó dörrenésbe borzasztó ordítások vegyülnek, fekete, tántorgó, elbukó alakokat látok. — Benn vagyunk a fák közt, kezem idegesen remeg már a heves tüzeléstől, töltéstől - nem látni semmit, csak az előttem szikrázó ellenséges gyorstüz fénye ad tájékozást. A fákon szaporán kopognak a golyók, az erdőben tompán viszhangzik a sűrű puskaropogás, — néha súlyos robbanások fenn, a lombok közt cikázik a shrapnel-tűz — recsegve dűl el egy-egy fatörzs, nekifeküdnek a többinek. A fák mögött fedezve, folytonos tüzelés közben hatolunk előre, az égő falu vörös fénye hosz- szu sávokban vetődik be a fák közé. Egy-egy csomós ruhagombalyagba botiok, némelyik felhörög - két véres, csontos kar könyörög előttem a bokorból, átugrom rajta, — egyszerre a morajló csatazajon éles, riasztó kürtszó vág át, a rohamjel! Balról veszett orditás zúg fel, ezernyi láb dobogása, hangos kemény heves csattogás, — ásóval, csákánnyal törik a trót- keritést, rövid, izgatott, küzködő munka, kusza kiabálás, - majd még dühöttebb „Hurrah!“ - áttörték a drótsövényt. - Előre! Jelt adok a trombitásomnak, — felrivall a kürtszó : — Huszárok előre !! — felugróm, mögöttem felzendül az erdő, bőszült orditás, — előre, előre! — éljen a haza! — rohanunk a süvöltő golyózáporban, kerepelnek a gépfegyverek, hej, nehéz zuhanások, velőkig ható ha- lálorditások, — előre! — Egyszerre megbotlom, a lábam besüpped, recsegés, — azzal elvész alólam a föld és én egyenest állva lezuhanok valahová!! Megrázkódtak a beleim, az agyvelőm megrendült, rettenetes ütés a talpamon, megroppant a derekam, egy pillanatra szinte elvesztettem az eszméletemet! Be voltam szorulva két gerenda közé, hátamat a föld nyomta, nem bírtam moccanni, kezem lábam összenyomva — farkasverembe estem! A drótsövények előtt farkasvermek voltak leásva, még szerencse, hogy a hegyes karók közé estem és nem nyársaltak fel.- Fenn tombolt a harc, hallottam a felettem rohanó katonák nehéz dobogását; dühös csataorditás, majd heves dulakodás, csattogó szurony, zuhogó puskatus, sikoltások, hör- gések, közben folyton harsog a trombita! Ropogó robbanások, rettenetes detonácziók, az egész föld megrendül, szent Isten, aknák! — csak nem omlik be a verem?! — én nem bírok moccanni; fentrő) hull a föld, roppanva zuhan be egy üszkös gerenda, a fejem mellett vág le, majd ismét lábdobogások, közelemben harcolnak, hosszan elnyújtott halálsikoltás, fogcsikorgató káromkodás, nehéz, ziháló birkózás, tompa ütések! Hirtelen súlyos zuhanással beesik mellém egy alak! Valami elképzelhetetlen, tébolyodott üvöltés őrjöng fel, — a szerencsétlen belezuhant a karók, gerendák hegyeibe!! Borzalmasan vergődik mellettem, nem látok a fekete sötétségben semmit, csak a rémes haláltusa hangjai tobzódnak fülemben, hörgő, velőt hasogató sikoltások, állati üvöltés — egy görcsös kéz vágódik a fejemhez, reszkető ujjak marczangol- ják az arczomat; valami meleg, vastag folyadék ömlik a szemembe, — vér, vér, egy még élő ember vére! a fejemet hátrarántom,beleütődik a földbe, a halódó kéz előttem rángatódzik, rekedt, köhögő hörgés, - rettenetes! A boldogtalan nem bir meghalni! A sze-
