Nagybánya, 1917 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1917-01-04 / 1. szám
2 1917. január 4. készségesebben meg ne nyitottuk volna lapunk hasábjait, ha azok csak egy porszemmel is előbbre vitték a nagy nemzeti küzdelem, élet-halálharcz ügyét. Mi bizalommal nézünk a jövő elébe! Hisszük, hogy a nagy közönség, mely a becsületes munkát megbecsülni s értékelni tudja s mely eddig is megtisztelt támogatásával, hű marad hozzánk a jövőben is. é. m. Az ipartestület. Január 3. A háború forgatagában szomóru idők köszöntöttek a nagybányai ipartestületre. Tagjainak jórésze hadba vonult s az itthon maradottak egyrésze oly nehéz anyagi viszonnyal küzd, hogy az ipartestület iránt fenálló kötelezettségeit nem bírja teljesíteni, mig a másik rész, kik a háborús viszonyok között is tisztességes exisz- tencziát élveznek, oly hallhatatlan közönyt tanúsítanak az ipartestület iránt, aminőre példa még alig volt. Szóval a bevételek annyira megcsappantak, hogy az erősen redukált kiadásokat is csak úgy képesek fedezni, ha itt-ott a törzs vagyonhoz is hozzányúlnak. Ez a szomorú hangulat árad ki az elnöki jelentésből, melyet a vasárnap tartott évzáró közgyűlésen Kupás Mihály elnök és Sólyom Ferencz jegyző terjesztettek elé. Nem lesz érdektelen, ha a jelentés főbb részeit ismertetjük. A jelentés mindenekelőtt fájdalmasan emlékezik meg Smaregla János v. aljegyző, iparhatósági biztos elhunytáról, ki mint honvédfőhadnagy a háború kitörésekor bevonult s különböző haditereken teljesített szolgálatot. A mármarosi orosz betöréskor ellenséges tűzben is volt. Csodálatos s az emberi elmét meg nem nyugtató rendelése a sorsnak, hogy az, aki állta az ellenség tüzét, ki hosszú hónapokon át ellenséges érzületü nép földjét járta, elpusztul akkor, amikor övéinek látogatására pár napra haza jő. Az az óriási részvét, mely temetésén megnyilvánult, mutatta meg legjobban azt, hogy milyen embert vesztettünk benne. Nagy részvéttel emlékezik meg a jelentés Halmay Imre alkapitány elhunytáról is, ki Smaregla iparhatósági biztos helyettese volt, nem különben Korcsog Mihály iparhatósági tag hősi haláláról. Nem tudjuk, folytatja a jelentés, hogy hadbavonult tagtársaink közül kik azok, akik már az első harántvölgybe, az osztrák gépfegyverek máris fölfedezték őket és azontúl kegyetlen tűzben volt a csapat. Négy gépfegyver és Isten tudja hány puskacső söpörte végig az egész környéket, széjjelszaggatott minden bokrot és lövegeik fütyülő jégesője megszaggatta az elhagyott futóárkokat. Ismerni kell a magas hegyek vidékét. Itt minden távolság közel és minden ut a messzi- ségbe visz. Valamely kétszáz méter távolra lévő pontig ezen a vidéken csak hosszú, fáradságos utón lehet eljutni. Végtelen szerpentinösvényeken kell leereszkedni ásító szakadékok mélyére s azután leírhatatlan fáradsággal felkuszni ismét kigyóösvényen a szakadék túloldalára. A meg- járhatatlan vidéknek obiigát hegyi ösvényei vannak. Akarva, nem akarva, azokon kell haladni. A laza hóréteg feltartja útközben a katonát ; vesztegelnie kell a legvehemesebb ellenséges tűz közepén és a fehér lapon minden egyes ember biztos, elhibázhatatlan czéltábla. A harcz- tér kicsiny és a hadimanőver nagyon bonyolult. Minden harcz közelharczczá leszen és a seregmozdulatok végtelen kigyóutakon fejlődnek. Maga a hegyvidék belévegyül a harczba saját külön fegyverzetével és nem ő a legkönnyebben leggyőzhető ellenfél. Minden lépésnél gátat emel; gigászi mellvédeket, melyeknek homorulata szédítő szakadék; s hogy legyőzhessük az ellent, előbb a hegyvidéket kell legyőznünk. A Kis Pálon lassan fejlett ki a harcz nagyszerű és széleskörű küzdelemmé; fejlett nappal és terjedt éjszaka, mindig ezen az egyetlen hegycsúcson, melyet gyakorta elborítottak a hófelle- gek. Soha, mióta a világ, egy hegycsúcs sem NAGYBÁNYA ez időszerint is fogságban sínylődnek; kik azok, akik kisebb vagy nagyobb mértékben megsebesülve, vagy megbénulva, fájdalmaktól gyötörve várják, hogy visszatérhessenek szerető családjaik, polgári foglalkozásuk körébe. Szerető és bátorító gondolataink szállnak hozzájuk. Nekünk, akik itthon vagyunk, akiknek osztályrészül a világháborúból a kellemesebb rész jutott, akik kereshetünk, reánk nagy kötelességek várnak azokkal szemben, akik küzdenek, véreznek, nélkülöznek. Gondoskodnunk kell arról, hogy hazatérő iparostársaink mindaddig, mig a polgári élet rendes menete kialakulhat, ne legyenek kénytelenek nélkülözni, hogy munkához, keresethez juttathassuk őket. Mi minden alkalmat megragadtunk, hogy az itthonmaradottak nyomorát enyhítsük. E tekintetben nyugodt lélekkel mondhatjuk magunkról, hogy az iparosság érdekeiért megtettük mindazt, amit az adott viszonyok közt megtenni lehetett! Körülbelül százezer korona az az összeg, amit iparos társaink segélyezése czél- jából a debreczeni kereskedelmi s iparkamara utján a háború kezdete óta kieszközöltünk. Több esetben megpróbáltuk, hogy be nem vonult tagjaink részére hadiszállítást eszközöljünk ki s bár e tekintetben sikerrel járhattunk el, a hadi felszerelések vállalása iparostársaink tőkeszegénysége s az anyag hiánya miatt mindannyiszor lehetetlen volt. Csupán a szíjgyártói munkára sikerült Kovács István társunknak vállalkoznia s e vállalatot a katonai kincstár teljes megelégedésére bonyolította le. Ipartestületünknek legszomorubb a helyzete anyagi tekintetben. Ez ügyben már évek óta előterjesztésekkel éltünk, de kivezető utat nem tudtunk találni, úgy, hogy a mostani viszo- viszonyok huzamosabb fennállása esetén nem sok idő kell ahoz, hogy a legszükségesebb napi kiadásokat sem lesz képes fedezni a testület. A f. évben is fenálló kamathátralékokat csak úgy tudtuk rendezni, hogy hozzányúltunk a segély-alaphoz s a Rákóczi-alaphoz. Mint e jelentésünkből kiviláglik, súlyos anyagi gondokkal küzd az ipartestület, ilyen teherrel megküzdeni a mai viszonyok között huzamosabb ideig a lehetetlenséggel határos. A testületi ház napról-napra nagyobb javításokat kívánna s nincs miből javítani. Minden igyekezetünket, takarékosságunkat felemészti a házkamat, úgy, hogy iparfejlesztésre semmit sem tudunk fordítani s testületünk a házvétellel a kamatokra való gyűjtés munkájában meriti ki minden tevékenységét, erre lett kárhoztatva. Minden erőnkkel munkálkodjunk azon, hogy a testületi házra vevőt találjunk, hogy megszabadulva az anyagi gond emésztő súlyaitól, térhessünk vissza rendeltetésünkhöz, az iparfejlesztés munkájához. Tagjaink száma 323; katonai szolgálatra bevonult 143 tag. Az iparos tanoncok száma 44, ami élénken illusztrálja a háborús viszonyokat. Végül a jelentés javasolja, hogy tekintettel a hadbavonultak nagy számára, az elöljáró- sági tagok s tisztviselők választását halasszák el a háború végére. A közgyűlés a jelentést tudomásul vette s az indítványt elfogadta. A közgyűlés foglalkozott az anyagi helyzet szanálásának kérdésével is s elhatározták, hogy kérni fogják a városi takarékpénztár igazgatóságát, hogy a ház kamatait legalább 6°/0-ra mérsékelje. Nincs kétség benne, hogy a taka rékpénztár teljesíteni is fogja a nagy nehézségekkel küzdő ipartestület méltányos kérelmét. Elhatározták azt is, hogy a jó szituáczióban levő tagoktól a hátralékos tagdijakat a legszigorúbban behajtják s a testületi ház javítására alkalmas időben műkedvelői előadást vagy más hasonló estélyt rendeznek. A közgyűlés az 1915. és 1916. évi számadásokat jóváhagyta s az 1917. évi költségvetést 2748 K bevétellel és 2748 K kiadással állapította meg. Az ipartestület e nyomasztó helyzetében lehetetlen reá nem mutatnunk amaz eminens szolgálatokra, melyeket az ipartestület fennállása óta az iparos ügyek, érdekek előbbre vitelében, konszolidácziójában végzett. Ez értékes szolgálatok fölött sem az iparosság, sem az érdekelt hatóságok szemet nem hunyhatnak. Közös erővel is egybe kell íogniok, hogy a háború hullámverései el ne söpörjék ez értékes és nagy jövőre hivatott intézményünket s mi hisszük is, hogy figyelmeztető szavunkra első sorban is az iparosság ama része fog reagálni, mely a jelen viszonyok között érthetetlen és meg nem bocsájtható közönyt tanúsít a testület iránt s akiknek jó részük van a jelenlegi helyzet fölidézésében. Mi mindenesetre a legnagyobb figyelemmel fogjuk kisérni az ipartestület ügyeit s résen leszünk, hogy az ipartestület megküzdhessék a jelen mostoha viszonyaival. HÍREK. Január 3. Mély tisztelettel kérjük hátralékos előfizetőinket hátralékaik szives beküldésére, mert nekünk is terhes kötelezettségeink vannak. emelt ég felé jégárlepte bordáin ennyi embert, ily tömeget, ennyi életet és ennyi halált. Az ellenség tüzelése hamarosan leteritette a támadásra vonuló bersaglierik parancsnokát, ki az egyes sorban lépegető csapat élén haladt; azután lelőtték mind a két hadnagyot egymásután és a katonák is jobbra-balra hullottak. Lehetetlen volt az előhaladás. Akkor balra hajolt a szakasz és a dombtetőt koronázó lövészárokban keresett menedéket. Itt maradtak. A támadás meghiúsult. Akkor már hajnalodott. Mi akkor még mindnyájan azt hittük, hogy a Kis Pál védelmezői valamennyien fogságba kerültek és az ellenség ott teljesen áttörte a csatasort. E hitben lázasan dolgoztunk a második védelmi vonal megerősítésén. A hómezők tetején mint futkosó hangyák a bersaglierik uj lövészárkokat vájtak. Itt ez alakuló második védővonal mögött friss csapatok gyülekeztek. Az ellenség valahogyan megérezte ezt a mi készülődésünket és elárasztott srapnelljeivel. Hanem ez a srapnell-áldás ezúttal nem soká tartott. Hamarosan megszűnt. Úgy látszik, az osztrákoknál kifogyott a mutiiczió. Nem volna csoda, hiszen 19-ikétől 21-ikéig nem kevesebb, ! mint 18,000 löveget hagytak közöttünk a szakadatlan ágyúzás alatt. Lehet azonban, hogy csak takarékosságból hagyták abba az ágyúzást, mert az ereszkedő köd igen megnehezítette a czélozást. Valami furcsa fagyos köd volt ez, barna és piszkos és minden katonasapkát dórvirágokkal rakott meg. Röviddel rá valami ritkás és csomósrafagyott hó kezdett hullani, a szél egybekavarta és úgy vágta szemünk közé, mint a labdát. A tüzérségünk, mely időközben szintén akczióba lépett volt, hogy szétrombolja az osztrákoknak uj erődítéseit, e rettenetes hóködben egészen tehetetlennek bizonyult, mivelhogy lehetetlen volt ebben az időben mindennemű megfigyelés. Vezérlő alezredesünk délelőtt úgyszólván minden félórában fujatott egy riadót és megpróbálkozott valaminő támadással a hegycsúcs felé. A gépfegyverek kereszteződő tüze leszaggatta köröttünk a sziklákra fagyott jégcsapokat és mindnyájunkat elborított kavargó jégporral. Az előrenyomulok derékig belemerültek a frissen esett hóba, néhol vállig is; belesü- lyedtek, mintha elnyelte volna őket ez az ellenséges fehérség. A sebesültek csak azt érezték, hogy a föld magába öleli őket s leszállnak a mély jégtemetőbe elevenen, A felderítő pat- rujok összefogóztak, kéz-kézen hosszú lánczba és a sebesülteket gyűjtő szanitéczek is csak kar-karban indulhattak meg a hómezőn. De az alezredes és vezérkara merészen előrenyomult a legelső hadsorig. A mint múlott az idő, a hadi operácziók egyre nagyobb területen fejlődtek. Az osztrákok nem elégedtek meg az elfoglalt hegycsúcs megerősítésével, a hol pedig katonáik keze alatt mintegy varázslat folytán emelkedtek ki a földből uj meg uj mellvédek és pánczélzatok, a gépfegyverek barnás fellegei és az ágyuk azúrkék füstfátyola mögött. AGagut a hóban. E nehéz helyzetben parancsnokunk uj manőverrel próbálkozott meg egy órakor délután. Akkor a mi támadóvonalunk jobboldalán alpini
