Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1916-08-31 / 35. szám
2 NAGYBANYA 1916. augusztus 31. reskedelmi tevékenységnek! Ezek az állapotok és zavaros vizének kövér csukái különben meggyalázói a tisztességes termelésnek, munkának és kereskedelemnek is! Mert igazán felháborító és bizonyára ezek egyikének sem érdeke, hogy a köz- gazdasági tevékenységnek bármely mezején is az uzsora s a mégis busásan jövedelmező semmittevés vagy a legfeljebb csak elegánsabb formaságok között végzett zsebmetszés adja meg a képfestés jellemző színét; hogy előfordulhasson, hogy mindennapi kenyerünkbe, tejünkbe, italunkba, éppen úgy, mint fényes cukrászdák süteményeibe — nem is ritkán — piszkot, kórterjesztő vizet, romlott burgonyát stb. csempésszen a lelketlenség; hogy bőr helyett papirt, posztó helyett rongyot szállítson a túlzott élelmesség. A magára hagyottság e vámszedői ellen, akiknek a tájékozatlanság okozta gyengeség csak növelte vakmerőségüket, élesztette étvágyukat és akiknek meg a jelenlegi élet-halál harcz rettenetes vérzivatarai sem az Ínséget vagy legalább a becsületes magába szállást, hanem a bibliai hét kövér esztendőt jelentik, kívánjuk a tervezett szövetségben csatasorba állítani a nemzet jobb érzésű és reáutalt elemeit! A krisztusi szeretet krisztusi művét akarjuk jogaiba helyezni és segíteni ott, ahol gyámoltalanul elhagyottan a gyakorlati élet mezejére merészkedve gyom tüskéje vérezi lábait vagy tudatlan Pilátusok kezére került! E munkával tartozunk a köznek, fa- j junknak, nemzeti becsületünknek és kulturális és egészségügyi boldogulásunk lehetőségének. És mindenekfelett azt akarjuk elérni, hogy az a köztudat fejlődjön ki és érvényesüljön is, hogy a közélelmezés és kapcsolatos kérdéseink igy tulajdonképpen a legrendezettebb állapotokat megkívánó közügyek közé tartoznak és amellett éppen úgy a köztisztesség kérdései, kultur fokmérők is, akár a közrend, az egészség' rendészet vagy a jogbiztonság! A munka, a tőke szedje és biztosítsa méltányos kamatait; az ellen jogos kifogása senkinek sem lehet! De e kamatszedés ne fajuljon uzsorává, következményeiben mérges fekélyé és ha mégis ilyenül jelentkezik, nem szabad kímélni a műtőkést, de sőt használni kell és az egészséges környezetből ki kell vágni, mint a rákot: mélyen gyökeréig! A fogyasztók országos szövetsége immár megalakult Budapesten. Kötelékébe tartoznak az ország legnagyobb kereskedelmi, tisztviselői, gyári szövetkezetei, más társas és jogi szövetkezetek. A vezetői állásokat országosan elismert nevű egyének töltik be s ez előkelő nevek már előre biztosítanak mindenkit ' arról, hogy a szövetség a legszigorúbb altruisztikus alapon fog működni. Városunkban is mozgalom indult meg egy ilyen szervezkedésre. Nem volna-e czélszerü, ha a nagybányai szervezett fogyasztók is elhelyezkedést találnának az orsz. szövetkezet keretében? \ A napról-napra emelkedő élelmi uzsora ellen ez volna az egyedüli védekezés ! Háború és tőkepusztulás. Augusztus 30. Egyes közgazdasági irók nagyon pesszi- misztikusan Ítélik meg azt a tőkepusztulást, melyet a világháború okoz és amelynek határai igazán csak a háború után lesznek érezhetők. Ezzel a felfogással száll szembe a londoni The Economist hasábjain Roberts N. ismert amerikai I közgazdász, akinek fejtegetéseit a következőkben foglaljuk össze: A hadviselő államok eladósodása és hadikiadásai nem olyan nyugtalanító momentumok, mint azt első pillanatra gondolni lehetne. Sokan azt állítják, hogy a háború elsöpörte a múltban felhalmozott összes nyereségeket és tőkekészleteket. Ezt a felfogást a tények éppen nem bizonyítják. A világ jólétét a föld, erdők, bányák, vizi- erők és más természeti források, továbbá az épületek, gépek, vasutak és a különböző felszerelések képezik. Ezenkívül a múlt idők nyereségeit képezik az emberi tudás, a művészetben és iparban elért haladás, a természeti erő feletti uralom és az az orgánizáció, mely a munka világuralmára vezetett. Röviden szólva a világ vagyona a produktiv tulajdonból és a múlt idők nyereségeiből áll, a múlt idők nyereségei azonban nem annyira a felhalmozott tőkékben, mint inkább a termelési módszerek tökéletességében keresendők. Az a pozizió, melyet a társadalom a művészetben és iparban elért, nem fog veszendőbe menni, az elpusztított produktiv telepek pedig az összes ipari üzemeknek csak egy igen szerény részét képezik. A két vezető iparállam, Anglia és Németország csaknem sértetlen. A produktiv tulajdont illetőleg a legtöbbet szenvedett a hajózás; ez a kár azonban jóvátehető, minthogy ma már a hajók csaknem oly gyorsan építtetnek, mint amilyen gyorsan elsiilyesztetnek. Mindezzel szemben azt hozzák fel, hogy sok millió munkás esett el a harcztéren, vagy pedig munkaképtelenné lett. Márpedig a legfontosabb termelési tényező az ügyes és képzett munkás. Hát ez igaz. És a helyzetet éppen ez teszi szomorúvá. De még talán ezt is ellensúlyozni fogja az a hatás, melyet a háború a termelés fokozása tekintetében a túlélő férfiakra és nőkre gyakorolni fog. Valamely nép munkaereje nem mindig ugyanaz. A munkaerőnek korlátlan fejlesztési lehetőségei vannak. Máris látni, hogy a háború alatt a termelés igen sok iparágban lényegesen fokozódott. Senki se tudhatja, hogy a háborúnak a népekre nézve milyen hatása lesz. A legnagyobb erők láthatatlanok. Egyetlen találmány forradalmat idézhet elő az egész iparban. Az is bizonyos, hogy az emberek a szükség által ösztönözve ügyesebbek és vállalkozóbbak lesznek. De hogyan állunk az adósságokkal ? Igaz-e az, hogy a hadviselő államok a jövendő nemzedékeket terhelik meg és tőkéket adnak ki, mielőtt azok megalkottattak volna ? Ez az állítás erős túlzás. Az még elfogadható, ha azt mondják, hogy oly tőke pusztittatik el, mely a jövőnek van fentartva, vagy hogy a világ haladása bizonyos mértékben megakasztatott. Csakhogy ez már más dolog. Mindenekelőtt lehetetlen még nem létező tőkéket már most elkölteni. A tőkének kézzel fogható formában kell léteznie. Gazdaságilag nem mehet veszendőbe olyan dolog, ami még nincs. A háborút, mint látjuk, konkrét dolgokkal viselik: felszerelésekkel és készletekkel, ezeket pedig most kell szállítani és nem a háború után. A hadseregeket az idei termésből élelmezik és nem a jövő éviből, továbbá nem is fogyasztják azokat a készleteket, melyeket csak a jövő évben fognak előállítani. vijjogó acéldarazsak röpködnek. Evvel van tele az egész erdő. Mozogni se lehet ezek miatt az élesen vijjogó bogarak miatt, mert aki rosszkor mozdul meg, azt büntetésül megcsípik. A csípés nyomán azután véres lesz a hó és néha megjelenik a halál is. Most a darazsak miatt vagyunk jók és ígérjük is, hogy mindig jók leszünk ... De meddig vijjognak még ? * Temető. Nyomorult kis csues falu temetőárka. Ide küldtek a szakaszommal, itt várom a további parancsot. Az árokparton letaposva a hó, odaheveredtek a honvédek. Az egyik ül, a másik fekszik, a fejé a pajtása ölében, igy kerül elő a kenyérzsák. Csendesen falatoznak. Az árkon túl csak hóbuckák és kis fakeresztnek mutatják a sírokat, csak a szélén van egy friss földhányás. Mindjárt itt az árokparton belül. Megnézem, hát katonát földeltek alája. A sipkája is itt van, árván szomorkodik egy leszúrt faragatlan kereszt lábánál. Vájjon ki lehetett? Bajonettel vagy bicskával egy B. és egy I. betű van vágva a keresztbe. Ki lehetett szegény, akit otthon már hiába várnak? A temető nem felel, hallgató, havas fehérség itt minden . . . * Tödéi. Áldott jó találmány, de a háború kellett hozzá, hogy fölfedezzük. Do most is csak mi tudunk róla, fáradt katonák, egy még nem tudott holnapon esendő fiuk. Csak mi tudjuk, hogy megvéd a hótól, esőtől, deres zúzmarától, megóv a széltől és takar a hideg elől is. Mert ki tudja ezt otthon ? És ki tudta ezt a boldog béke kényelmében? Egy kis faluban vagyunk, a nevét se tudjuk, meg kellene keresni a mappán, de most nem fontos ez a név. Elég, hogy van benne ház, hogy van benne viskó és ennek a viskónak van födele. A födél alatt szoba, konyha és istálló is együtt, hogy otthon nem mernének belépni ide, de nehéz rabot se eresztenénk ide be — s mi most milyen boldogsággal, mekkora kéjjel nyújtózunk benne. A tűzhelyen - nyitott és kormos kémény alatt - sustorog a tea, a legények szalmát szórnak a földre. Milyen édesen zizeg! Szinte sírunk az örömtől. Csak ma ne legyen riadó! * Magányos halott. Megyünk előre a magányos halott itt fekszik az ösvény mellett. Eddig a hó takarta. De fehér leplét ma lelopta a nap s most takaró nélkül, ázottan öleli a lucskos hegyoldalt. A nyirkos levelek mellette sötétbarnára rothadtak a vértől s nem látszik az arca, csókolja a földet. Vájjon mire gondolt? Talán az édesanyjára, mikor jött a nagy elcsen- dülés a véres robaj után ? . . . Talán a szeretőjére, akinek a szája piros és meleg? . . . Jaj: a torniszterében elázott már a patron, penész ülte meg a kenyerét, sáros piszokban fekszik a puska s a szuronyán rozsdává hamuit a vér! A hegyről kis folyókákban siet le a hóié és á: csurog a a halott katona ázott bakkan- csán . . . Csak egynapos tavasz ne legyen a Kárpátokban, inkább maradjon meg a hó! * Falu. Már mögöttünk van. Tegnap ballagtunk keresztül rajta. Egyetlen hosszú utczája mentén minden második házat széttépett a gránát, vagy elhamvasztott a tűz. Mindegyiket, még azokat is, amelyeknek a gerendáin már évek óta ki volt faragva a russzofil kereszt. Két ággal: egy egyenessel és alul egy fei’dével. Hónapok óta egyetlen lakóját nem látta ez a falu. Csak katonát, ha látott. Egyszer oroszt, egyszer németet, újra oroszt s most honvédet. Azóta mindenki csak rombolt rajta. Senki sem épitett, senki ide nem hozott és piszkon, szeméten kívül itt nem hagyott semmit. Inkább elvitt, amit csak lehetett. Először az élelmiszert, azután az ágyneműt, szénát, szalmát a fedezékbe. Aztán a föl nem égett házat is szétrombolta, kellett a tető srapnelfedezéknek, később a keritésajtó ugyanennek. A háztető ázott zsúpja is jó volt s később a gerendák is a fedezék elé. A kutak is mindenütt betömve, rengeteg piszok a hóban, tömérdek halott és lóhullák a hó alatt. Ugyan mi maradt a faluból ? Pár roskadt fal s a csupasz falon üvegtelen ablaknyilások. Ha jártak már őszi alkonyaton csatakos temetőben, ott igy riasztanak egy-egy piszkos koponya sáros szemüregei . . . I
