Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1916-08-31 / 35. szám
XIV. évfolyam. 1910. augusztus lió 31. TAR-SADüLIjIIII Í3íS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6—8 oldalon Felelős szerkesztő : ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvlzi-ut 14. sz., ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. Fogyasztók országos szervezkedése. Augusztus 30. GM raitrzssBttaiiBZ-tiua Aki figyelemmel kisérte áruforgalmunknak és élelmezési viszonyainknak már a háborút megelőző időkben is kiáltó visszásságait, szabadosságát és rendezetlenségét, annak lelkében már régen forr az eszme, tülekedik a vágy: vajha eljönne a jobb kor, amely megéri és megérleli az eszméknek emberhez méltó igazságos rendezését! Feszültség ül a lelkek mélyén, mint a gomolygó felhők méhébrn vihar előtt, ami csak a fejlődés és érvényesülés további folyamatától függ, hogy azután mindent pusztító zivatar vagy éltet jelentő termékenyítő eső alakjában nyerjen meg- enyhülést. A megindított mozgalom e már-már kitörés előtt álló feszültségnek kívánja rnegó- pitni megfelelő bevezető útját, kívánja a köz- gazdasági élet termő talajára termékenyítő esővé alakítani át felgyülemlett energiáját. A háború teremtette helyzettel a pohár éppen betelt, a mérleg serpenyőjétől terheltté vált! Mert, ha n reánk szakadt vérzivataros időket megelőző békés időkben valahogy még csak tűrhető volt a helyzet: a kitört háború egyszerre mérges kelevénnyé, tüzes pokolvarrá fejlesztette rendezetlen gazdasági viszonyaink áldatlan ügyét! Élelmezési-, lakás- és ezzel kapcsolatban közegészségi viszonyaink és bocsánat a kifejezésért: a kereskedelmi és forgalmi szabadságról táplált frivol felfogásunk miatt egész néprétegek már a háború előtt is szinte csupán azért dolgoztak, hogy úgy mondjam: angolokat tápláljanak, azaz, hogy kevesek kiszolgálása mellett csak sivár létük örömtelen napjait tengethessék; de addig legalább a puszta megélhetés, sőt bizonyos irányú és fokú jól élhetés is lehető volt! Azonban, amig derék véreink a harctéren fent és lent és mindenütt, ahol honára tört az ellenség — vérük hullásával és mindent koczkára tevő halálmegvetéssel védték és- védik a hazát: itthon dögleletes párák biize terjedt el a levegőben és a feneketlen kapzsiság és önzés megdöbbentően merész vijongása zavarta meg emberi és nemzeti erényeink felemelő harmóniáját! Uzsorások raja kelt, akik minden kímélet nélkül elszívni kívánják a munkájukból, megszabott fizetésükből élő milliók életerejét; még nagystílű cégeknél is gyalázatos manipuláczióról szól a fáma és sajnos, a törvényszékeknek rovata is és a gyors meggazdagodás hiénái szabad prédának kezdik nézni a hazát! S mindez miben találja lehetőségének tápláló forrását?! Abban, hogy a fogyasztók mindezidáig teljesen szervezetlenek s ennek folytán az érdekeik mellett való komoly küzdelemre és kitartásra képtelenek, a közvetítés és árfelhajtó kapzsiság pedig túlteng és a termelők és fogyasztók közzé a közgazdasági fejlődés jelszava, de teljesen álürügye alatt egyre többen és többen furakodnak, ahelyett, hogy közöttük ellenkezőleg minél közvetlenebb kapocs létesülhetnék. Betetőzésül pedig az áruforgalmat szabályozó és tisztességét biztositó törvényeink és rendelkezéseink is elégtelenek, hiányosak vagy legalább is czélszerütlenek, hatóságaink pedig tanácstalanok és magukra hagyottak, ha ugyan kottériák terrorja alatt is nem állanak?! Ez igy nem mehet tovább, nem nézhetjük továbbra is közönyösen, hogy köz- gazdasági viszonyainkon jövőre is az eddigi kalózkodás, féktelen szabadosság uralkodjék, a mely mellett egy írónk szellemes megjegyzése szerint „ökörnyi szarva nőtt a leghitványabb csigának“. És nem, már annyival inkább sem, mert ez nem is csak a mi ügyünk: felnőttekké és épkézláb maradt embereké; hanem inkább gyermekeinké s a háborúban elszerencsétlcnedett szegény véreinké, akiknek pedig egészsége, munkabírása, boldogulhatása, fokmérője, tartalomadója, hazánk, nemzetünk egész jövőbeli fejlődési képeségének, teherbírásának, illetve, akiket gyámolitani Isten és ember előtt mindnyájunknak szent kötelességünk! De országos szégyen, no meg országos szokás is s ennek folytán erkölcsileg is lehetetlen tűrni, hogy egész néposztályok szinte kiszámitottan csakis azért küzdjenek, hogy éppen csak megéljenek és inkább másoknak, mint önmaguknak hasznára minden kulturigényre való jogosítás nélkül puszta kereső és fizető alanyok legyenek és maradjanak! Viszont, hogy az emberek egy másik tömege meg komoly munka helyett csak abból akarjon megélni, hogy dr. Kenedi (Quintus) szerint: folyton a mások zsebében kotorász és ezt elnevezi gazdasági vagy keA „Nagybánya“ tárczája. Kárpáti notesz. Erdő. Milyen szomorú, halottas szegény, pedig élet is van benne. Hosszú libasorban, mint egy araszoló nagy hernyó megyünk az ösvényen és mellettünk mindenfelé egy-egy halott. Halott katona, halott fa; árva sírja esett katonának, csonka törzse levágott fának; elesett századok elhányt szerelvénye, kiirtott erdőpász- ták szomorú tönkjei; valaki honvédnek vérpiszkos, lyukas katonasipkája, meg egy fenyő levágott feketülő koronája. Ez van körülöttünk és szemező ritkás hó hull felülről. Szemközt most is völgyecskék szakadoznak keresztbe, egyik-másikon egyenkint keli átmenni s itt már pattog is felettünk valami tévedt golyó, azután beütödik egy fába. Úgy is tele van az golyó ütötte sebekkel, csakúgy, mint az anyja, az erdő sok-sok fejszecsapással. Kellett a fa torlasznak, fedezéknek, a levegő meg a kilövéshez. Azért vágtak ki annyi fát. Most is elhagyott fedezéksor következik. Mellette, mögötte, előtte is kivágva a fák, hogy szabad legyen a kilövés. A gerinczről lefelé a lejtőn is mindenütt kivágott nászták rikitanak fehér folttal a barna erdőben. És a századosi vastag törzsek mint egy-egy koporsó feküsznek a hóban. Ütközetek előtt, mikor halálra mennek az emberek, egész regiment lesz halott az erdőből is. Hegyre, gerincre föl, völgynek, szakadéknak le, ilyen halott erdőn megyünk keresztül . . . * Posta. Rósz kis paraszti szánkó. Előtte két rutén lovacska. A szánkón négy-öt barna zsák. Mennyi boldogságot, reményt, aggódást és szomorúságot hoz ez a pár kis zsák, ha ideér. Leveleket, levelezőlapokat, csomagot, mindent, amit a födözékek mögött, a gerinccel hátrább osztanak ki. Jön egy őrmester, aki kiadja minden szakasznak a magáét. A czimeket már a rajvonalban olvassák, hogy X. hadnagy ur, Y. zászlós ur, N. főhadnagy urnák, az én édes 'fiamnak és igy tovább. Mindenki örül, mindenki gyerek lesz, mindenki elfelejti a telet, a szenvedést, a piros, de veszendő vért és az üszkös sebeket is. Ilyenkor csak a leveleket látjuk. Vannak nagy barna, meg kék borítékok, ezeknek üzleti szaguk van. Újságok sokszor feltépett keresztkötésben, három-négy hetesek. Rendes, fehér borítékok a családtól. Elegáns, szegélyes, néha arannyal szegett, keskeny levelek, a parfőm rég elillant belőlük, de annál intenzivebb a szavak, az érzések illata. Ezt drága urilányok Írták, akik békében nem mertek egy kártyával válaszolni száz levélre. Azután rengeteg rózsaszínű kártya, hogy kívánom, hogy ezen Írásom a legjobb egészségben találjon, szereimetes fiam és értesítések a vetésről, az őszi szántásról, a kis bornyuról, amelyiket a Riska ellett, a felvégi molnár fiáról, aki medáliát kapott és a Roziról vagy Zsuzsiról is, aki most sokat sir, de azért dolgos, jó leány. Ezekből a lapokból mindenkinek jut. Kinek több, kinek kevesebb. De akinek több a postája, az büszkébb és boldogabb akárkinél, akinek meg kevesebb vagy semmi, az szomorú, nagyon szomorú . . . Ha én otthon lennék, folyton csak leveleket Írnék. Gyöngéd hangú, meleg leveleket, so- kat-sokat Írnék fáradt katonáknak . . . * Födözék. Vastag fatönk a kárpáti hóban; mögüle elkapartuk a havat, azután a fagyos fehérség alatt ázottan rothadó barna falevelet is, eléje meg derékmagasságnyira földet hányt a legényem. Kemény munkával kaparta ki a fagyökerek mögül, de most már készen van. Valahonnan egy marok szalma is került. Ez az ülőhely, de feküdni is lehet benne, ha ugyan tetszik. Egy lépésnyire tőlem, előbb még pattogott a tűz, piros parázsa szikráztatóan világított a hóra. Szép csendben most újra szitál a dér. Reggelre hideg lesz. * Puskaropogás. Négy nap óta mindig csak puskaropogás. Egyszer hajnalban, egyszer délután is, de éjszaka mindig. Nem látunk semmit, csak a fákat, a havat, meg a szemközti begyet; belőlünk se látnak semmit, nem is látszik más, legfeljebb puskánk csövén a szurony, de annak annak a tompa fénye alig látszik el ezer lépésre innen s az erdőn keresztül! Mégis örökös a puskarogogás. A völgy harsog s a levegőben
