Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1916-07-27 / 30. szám
XIV. évfolyam. 1916. Julius licS &T7. ao-ili szám. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona) 1 Felelős szerkesztő- ! Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvlzi-ut 14. sz., ahova negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. ' * j lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők Megjelenik minden Iléten csütörtökön reggel 6 8 oldalon j -ti* vjj Xj jL I JfX pA. Xj • | Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. A második háborús év végén. Julius 26. Julius 23-án volt évfordulója azon történelmi dátumnak, hogy báró Giessl Vladimir belgrádi követ átadta a monarchia demarche-át Pacsu Demeter szerb pénzügyminiszternek, ki Basics miniszter- elnököt helyettesitette. E napon indult el a lavina a maga rettenetes utján, nehéz hegyi szakadékok között, le völgyek, sikságok területein is. Pár nap múlva két esztendeje, hogy kitört a háború, a nagy világháború, a melyhez hasonlót, még csak távolról hasonlót is, nem élt át soha az emberiség. Két év óta csattog a harczi fegyver, bömböl az ágyú, sivit a gránát a shrapnell és a csatamezőkön állott sok-sok millió katonából millió és millió alussza már örök álmát a feldúlt földek barázdái alatt. Gyászban állanak a nemzetek fiai és leányai. A siralom jajja hangzik földünknek legalább is háromnegyed részében, ha ugyan nem az egész föleiteken. Emlékezzünk ! Emlékezzünk e szomorú évfordulón és keressünk s ha csak lehet találjunk is vigasztalást a közelebb múlt két év nehéz, világrázó eseményeiben. Keressünk a vi- gasztalódásban örömöt, nem felejtvén el, hogy vannak olyan örömök, a melyek épen mint bizonyos egyes növények a romokon, csak a szivek omladékain nőnek fel. Emlékezzünk! Oh igen, hogyan feledhetnők a bánatot, melyet nálunk — hogy csak a hazánkat érdeklő dolgokról beszéljünk — ezer j és sok ezer család ékezett, midőn szerette vagy szerettei a csataterekre vonultak s onnan bénán meg csonkán tértek vissza vagy távoli csatatereken elesvén s piros”’ verőkkel rózsákat festvén a földre, messze idegenben akasszák szép áron, dicső küzdelmeik árán, tehát nagy áron is vásárolt örök nyugalmukat? Hogyne fájna rágondolnunk ellenséges hordák által feldúlt falvainkra, a mindenöket hátrahagyott, semmivétett menekülők gyászos seregére; a körülöttünk levő, sáppadt arczu, kiáltó szegénységre ; a háború lelketlen hiénáira, kik, vagy inkább a melyek lelketlenül akarják kiszívni, felhabzsolni a nemzet testének vérét! Ámde fordítsuk meg az érmet, nézzünk rá annak másik oldalára is s ha tudjuk, hogy elménk s kedélyünk nyugalma a legfőbb, sőt talán az egyetlen boldogság, melyet a földön találhatunk s miután az elsőt csak erős meggyőződés, a : másodikat csak szilárd hiten alapuló erős akarat által nyerhetjük 61: vessük gondolataink mérlegébe a lefolyt két év eseményeinek lelket emelő mozzanatait is. Dicsőséges csaták küzdelmes viharai között, nemzetünk ezredéves hősi hírnevéhez méltóan állották meg helyöket fiaink és testvéreink a vérmezők síkjain, viharverte szikláknak uttalan oldalain. Nemzetünk ma erősebben áll, fiai ezreiben szenvedett nagy veszteségei mellett is, a népek becsülésében, mint ahogy csak valaha állott. És e nagy nemzeti vívmányt ez a véres háború szerezte meg nekünk. A sirámnak szavát csak hadd halkitsa hát az a tudat a gyászoló családok körében, hogy a kihullott vér nagy kamatokat hajt és fog hajtani nemzetünk javára. Feldúlt falvaink pedig felépülnek; a menekülők ezrei visszatérhettek vagy visz- szatérhetnek a régi jó karba hozott vagy hozandó otthonaikba. A szegénység nyomorát minden erejével enyhíteni igyekszik állam és társadalom és a hiénákat üldözi s utolérvén, minden erejével sújtja is a büntető igazságszolgáltatás keze. Panaszkodunk a szegénység, vagy talán inkább az őrületes drágaság miatt. Bizony, inkább csak az utóbbi miatt panaszkodjunk. Hiszen hazánk népét, általában nézve ezt, nem mondhatjuk elesett szegénynek akkor, ha tudjuk, hogy három hadi kölcsönében hat milliárd koronát, tehát egy igazán rémesen nagy összeget tudott eddig jegyezni s hogy csak egyet említsünk a tömérdek jótékonysági adományok közül, a kárpáti falvak felépítésére csak égy lien lap is sokkal több, mint egy millió koronát tudott eddig ösz- szegyüjteni. Megnyugtató tudattal töltheti el mindez a mi lelkünket, mert azt a régi igazságot látjuk bennök igazolva, hogy rögös minden pálya, mely fölfelé vezet, mert a Gondviselés úgy rendelé, hogy valamint a hegyek, úgy az emberi lét magaslatait is csak akadályok között s nehéz, fáradság után érhessük el. És még egyről nem szabad megfeledkeznünk, hogy az általunk a fentebbiekben festett kép még teljesebb legyen : A „Nagybánya“ tárczája. Repülőgépen a franczia front fölött. Évtizedes emlékeim újultak fel, midőn készülődni kezdtünk a felszállásra. A mensurák (német diák-párbajok)bandázsai jutottak eszembe, midőn a magas, karcsú pilótahadnagy vastag, lágy tapintású gyapjusálját előzékenyen a nyakam köré csavarta, szőrmével bélelt bőrkabátjába bujtatott és az otromba külsejii, de pompás szolgálatot tevő védősisakot a fejembe nyomta. Még arra is volt gondja, hogy a szemüvegem pontosan a helyén legyen. A gépünk, egy hatalmas biplán, kiterjesztett szárnyaival, tisztán, frissen ott csillogott a zöld pázsit közepén. Felületein apró rózsaszín tapaszok tar- kállottak: az ellenséges golyók ütötte réseket takarták el velük a gondos és szorgalmas ka- tona-monteurök. De az aluminium-torpedó egy durva hézagát nem foltozták be. A pilóta jármüve e becsülettel szerzett sebét büszkén megőrizte. Felkapaszkodtam az aviatikus elé, elhelyezkedtem az ülésen, már a milyen kényelmesen lehet; a pilótám figyelmeztet, hogy csatoljam magamra a tenyérnyi széles tartószijat: „Csak az induláshoz kell, — mondja — azután leteheti, de ha lejövünk, vegye megint fel.“ Végre elindultunk. A monteurök a pilóta intésére meglóditották a szép barna mahagóni légcsavart, a mire hirtelen viharszerü 'légáramlat süvített a szemünkbe. A légcsavar szele volt ez és nyomában felborzolódott a rét haragos- j zöld gyepüstóke. Rengett, reszketett az egész készülék és ez az izgató vibrálás átszaladt a testünkbe, egész az ujjaink hegyéig. Most hirtelen megerősbíilt a motor járása, mintha dühös türelmetlenség szállta volna meg, úgy hatott egyre erősbödő dörömbölése. Eddig látni lehetett a légcsavar szárnyait, mert lassan forogtak, de most egyszerre eltűntek és csak vad, örü- letes zakatolás volt hallható, a mely elnyomott minden egyéb zajt. Aztán megmozdultunk. A gép lágy gummikerekein előbb lassan előregurult a réten, a hangárok előtt ott álltak az emberek és hosszan néztek utánunk. Egyre gyorsabban és gyorsabban törtettünk előre, de még lenn voltunk a földön és a talaj apró halmait I simán ugrották át a kerekek. A készülék közben jobbra-balra hajladozott, mint mikor a fiatal, esetlen gólyák repülni tanulnak. Végül, mintha észrevette volna, mennyire komikus ez a botorkálás, még erősebben kezdett dübörögni. Szinte megfélemlített. Megrendítsen nagy érzés volt ez. Száz oroszlán ereje és hangja érzett ki belőle; egy ember hivta elő, fogta össze és szeiiditette meg őket, hogy akarata szerint parancsoljon neki — és ez az ember mögöttem ült. Aviatikus-sisakom körül valóságos orkán tombolt. És úgy vettem észre, hogy a repülőgép széles, nagy ugrásokat tesz. Még kétszer- háromszor érintették a kerekek a földet aztán úsztunk . . . Hogy emelkedünk, azt arról vettem észre, hogy a hordozófelületek kissé ferdén állottak és alul a tárgyak rohamosabban kissebbek lettek. Nagy kört irtunk le és rövid pár perez múlva kiindulásunk helye felett haladtunk el. Felülről a hangárok úgy hatottak, mint az ut- menti hórakások s az emberek oly parányiak voltak, hogy nem lehetett többé felismerni őket. — Milyen magasan vagyunk? — kérdeztem. — Nyolcszáz méternyire. Gépünk vakitóan fehér szárnyai kápráztatóan verték vissza a nap sugarait. Mint egy óriási sas, a mely szárnycsapás nélkül suhan a lég- iirön át, úgy tűnt fel jármüvünk. A főbenyomás az volt, mintha tükörsima viz felületén, végtelenül nyugodtan csónakáztunk volna. A mellett a legteljesebb biztonság érzete uralkodott rajtam. Még mindig emelkedtünk és közben a gép hol sülyedt, hol feljebb hatolt, de ez nem volt hullámzásnak nevezhető. Inkább olybá tűnt fel, mint egy egészséges és egyenletesen lélekző kebelnek a mozgása. Elfogott a „magassági láz“, a mi rokon az automobilisták kilométer-őrületével. A pilótám az aneroid-magasságmérő és a rajzoló-barográf skáláin az 1000-es számra mutatott. Innen már a szem a vidék egy jelentékeny részét áttekinthette. Boldog voltam, hogy eljuthattam ide, a nyugati hadszíntér egyik legbilincselőbb részére, még hozzá repülőgépen. Alattunk a tágas, tavakkal telehintett Woewre-sikság terült el, Franciaország egyik legkülönösebb földrajzi alakulata, melynek egységes volta még kisebb mé-
