Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1916-07-20 / 29. szám
1916. julius 20. NAGYBÁNYA 3 csökkenő, sőt az évekkel nem is csak arányosan, hanem hatványozottan növekedő arányban erősből, mélyül. Minél közelebb a vég, annál elemibb erővel tör ki a szeretet, az elmúlás fájdalmas gondolata, az elválás szívbemarkolása, a jövő bizonytalanságának tépő érzése. Megkapó hangot nyer mindez Révai lantján. Mindenütt Erzsikéjét látja, reá gondol: „Szász mértföldről is visszahivogatja“ az otthonába az a leikéhez nőtt aranyos csöppség, akinek . . . „csacsogó, dalos ajkára forrasztaná az örökös mosolyt.“ Szinte visszafojtott lélekzettel kiséri minden lépését várva-várt, húsz esztendeig lesett megérkezésétől kezdve. S a hely, Nagyág,ahol „gyügyögését a lelke fölitta“ először, olyan neki, mint a hivő muzulmánnak Mekka: „ . . ha van valahol zug e nagy világon, Amelynek minden porszemét megáldom, Hol rám szakadt egy örökös tavasz: Aranyos Erzsi szülőföldje az!“ (Emlékezés Nagyágra.) Az iskolába adás az első fájdalmas megválás. Nyomon követi őt oda is az apa nyugtalansága, annál inkább, mert fia nincs. „Nincs sarjú legény lépteim nyomán, Ki olyan legyen, mint az ég fia : Nagy eszmék hőse, lantverő, pogány. Oroszlánkölyket nem adott a sors, Egy őzem van csak, kedves és szelíd; Mosolya édes, ajaka dalos És kacajától házam megtelik.“ Nos ezt a szelíd őzet most már más gondjaira kell bíznia. Az első érintkezés ez a külvilággal, amelytől aggódva félti az ő fogékony, fényképezőlemez-érzékenységü lelkét. S kéri a fiatal „nénit“: „Tanitsa hitre, buzgóságra, De fő legyen a becsület! Vésse szivének márványára, Hogy magyar lánynak született. Ne várja soha más segélyét, Magában legyen csak reménye. Tanitónéni, kérem szépen, Vigyázzon az én Erzsikémre!“ S ez igy megy mindvégig, az apa megható gyöngédsége, szinte véghetetlen, fokozhatatlan szeretete ezerszinü változatban, mindig valami újat, szépet, bájosát mondva. Az elmúlás fájó sejtése a fájdalom könnyével fátyolozza gyermekén gyönyörködő szemét. „Mindenható Isten! fontold meg előre, Apja nélkül vájjon mi lenne belőle ? . . . Mint mikor egy kertnek kidől a palánkja S szabad út vezet be a nyilóvirágra: A legszebb bimbót is, mely csak alig pezsdül, A legelső vándor kitépi tövestül . . .“ ott néhány perczig — vagy egy óráig, vagy egy pillanatig kiizdtem ellenfeleimmel, az újonnan beérkezett erősítés rohama letörte az ellenállást, lenyomta az orosz csapatot a város mélyébe. Káprázó szemmel néztam végig az utczán — rettenetes!! Félig eltakarva a sűrűn húzódó füsttől, látszottak a roncsolt, zúzott házak, az utcza felszántva a lövegektől, a középen egy szétrombolt tüskés drótakadály, a szélén, ahol még áll a drót, két-három holttest lóg rajta — egy felfordult gépfegyver — holttestek itt is, ott is - ahol az összecsapás történt, ahol a mi rohamunk rettenetes erővel összeütközött a szembe rohanó oroszokkal, borzalmas heka- tomba, tépett, marczangolt alakok, egymáson keresztül-kasul, eltorzult, vadállatias arczok, görcsösen a levegőbe markoló kezek, elgörbült szuronyok, még benne az áldozat testében, fegyverek halmaza — tisztán látszott az a rettenetes taszító erő, amellyel a két roham összeütközött... Mellettem feküdt ellenfelem, borzalmas brutális arcz, a feje egészen fekete a vértől, a mi a szeméből ömlött — irtózatos — az a vér az ujjaim nyomán ömlött ki! Oldalán a ruha vastag, fekete vértől itatott, ott ment bele golyóm, a vére lassan, súlyos cseppekben foly még, mint hosszúkás rubinkövek, a poros föld mohón itta be. A láz kezdett kirázni, össze voltam törve, kezem, arcom vérzett a rettenetes marcangolás- tól. Öntudatlanul vánszorogam előre, a Rynek felé, a honnan még sürü puskatűz, és gépfegyverropogás hangzott. Ott dühöngött leghevesebben az égés, vastag, fekete füstfelhők rohantak gyűrűzve az ég felé, pernye és zsarátnok záporzott a levegőben . . , Nagyon megható sorokban fejezi ki aggodalmát, mellyel felesége kék szemének elboru- lását kiséri: „De most jaj! úgy fáj a gondolat, Hogy nincs több fény a szempillák alatt. A lűz kialszik, hamvad a parázs És elborul a kék szem, a csodás . . . Mint amikor künn jön az alkonyat, Lefüggönyözik az ab!a! o'.at. Benn a szobában azért nincs sötét, Mert a szeretet örök lángja ég . . .“ Családi versei teszik gyűjteményének jórészét. Költeményének második nagyobb csoportja a hazafias lira körébe vág. Tüzes magyarsága oda vágyik most, ahol újra drága vérrel Írják édes hazánk történelmét. Könnyes szemmel keresi a térképen, hol jár most az ő kedves honvédezrede, a „Sturmregiment“, amelynek újabb diadaláról tesz jelentést volt kedves bajtársának, Krizmanics alezredesnek. Lelkesedése főleg ott tör ki leikéből tüzes, forró szavakkal, ahol a Kárpátok védelmében vitézkedő véreinket aposztrofálja: „De most fizetjük régi tartozásunk: A Kárpátokban sírgödröket ásunk, A keresztre teszünk egy szó Írást : „Világosért!" . . . Csak ezt és semmi mástl . . . Halljátok-e, a visszhang mit kiáltoz? Mit hirdetnek a Kárpátok nekünk ? Hogy mit nemzetünk vérben most feláldoz, Bő áldás lesz, mert Isten van velünk! Hol ő vezérli magyar katonáit, Ott az igazság napfénye világit, Amerre járnak a honvédfiúk, Csillagsugárral van hintve az út. S közéig a perc is, mikor e világon Utolsót bőmből a vad ágyúszó; A véres harc elmúlik, mint egy álom, S győzelmet ül a magyar lobogó. Azért hát félre a kételkedéssel! A magyar nemzet hazája nem vész el! A diadalra nekünk van jogunk. Nekünk győznünk kell! S győzni is fogunk! Győzni fogunk 1“ Mint jó vadász és költő szereti a természetet, a magyar föld erdejét, mezejét. „Minden bokrod áldom kora sarjadáskor, Mindig megsiratlak őszi lomb hulláskor; Zivataros télnek havas leple alatt Fájó szívvel őrzöm a te álmaidat.“ Kontemplativ hajlama is szót kér több versében. Az aranyközépszer énekese a megnyugvást, a megelégedést hirdeti a jól teljesített kötelesség meggyőződésével. Az utczán gépfegyverosztály rohant végig, vágtató lovasok, majd futólépésben újabb század gyalogság - hátunk mögött még bömböltek az ágyuk, a gránátok pokoli, őrjítő zúgással repültek át a házak fölött, - egyszerre rettenetes detonáczió, — a Weresyka hídja repült a légbe. Szembe véres sebesültek vánszorogtak nyögve — sanitéc, sanitéc, doktor ! - egy baka egy óriás kozákot lökdösött puskatussal visszafelé, a vadember villogó szemekkel, morogva, mint egy elfogott állat, lógott előtte . . . Én csatlakoztam egy vadásszázadhoz, rövidesen megtaláltam az én századomat, a mint épen a Weresycán készült átkelni, úszó holttestek, üszkös gerendák között — balra a gro- deki tóba üvöltő shrapnelek csaptak le, gőzölgő, erőszakos vizoszlopot zúdítva fel, — a város túlsó végén húzódott vissza az ellenség, recsegő gépfegyvertűz közepette . . . Grodek a mienk! Ilyen hát a közelharcz! Nem az a roham, mikor az ellenség megbénítva, az előretörő tömeg fizikai erejének szuggesztiv hatásától nem is próbál ellenállást kifejteni, hanem fölemeli kezeit, vagy elmenekül! Hanem mikor szintén hasonló elszántsággal, a biztos pusztulás véres dühével szembetámad, mikor két lavina egymásba omlik, mikor az ősember minden vérszomja, brutalitása, állati ereje kitör és érvényesülhet — hát ez borzalmas és nem tudom elképzelni, hogy maradhat ott egyetlen ember is életben! S igy történt az az Úrnak 1915. esztendejében, a keresztény kultúra szent jegyében. Eddig volt. Nincs hozzátenni valóm. lfj. Radó Antal. „Legyen azoké minden érdem, Kik tülekedve fényt keresnek ! S én maradjak meg, úgy mint régen: Egy csöndes magyar énekesnek. Vívják meg ők az eget elvakultan, Gomolygó felhők Villámszántott hátán! S én ne legyek más, csak mi eddig voltam: Egy vigasztaló, Mosolygó szivárvány“. Poétái vénája a műfordításban is remeket alkot. A ,,Rajna őré“-1 a fővárosi lapok is elismeréssel fogadták. Az újabb német háborús költészetnek pár jellemzőjét átülteti, de hű ma- ' rád Eminescuhoz, Heinehez, stb.-hez, meg a J selmeci Bursch-dalokhoz is, néhányat ismét magyarul szólaltatva meg pompás ritmikus fordításában. Az Arany János ösvényén halad elbeszélő költészetében is, nehány epikus krónikájában múltúnk pár érdekesebb eseményét elevenítve meg zengő nyelvezetén. Általában hű maradt önmagához és múzsájához e kötetében is. A tárgykör nem széles- bedett, de az érzés- és gondolatvilág mélyült. Ugyanarról a palettárról, ugyanazokkal a színekkel fest, mint azelőtt, de a színek keverésének, módjában tökéletesedett a hangulatok el- lesésében és odavetésében van valami, ami az övé és csak az övé. Aki nem állt még meg egy kis útszéli virág kedvéért, akinek nem hasított a leikébe még egy régen hallott dal emléketidéző hangja, akinek nem voltak féltve titkolt ellágyulásai, az ne is vegye kezébe a kötetet. De aki megértő lélekkel az emberi szív ezernyi érzésének színes virágszirmait keresi és szereti, az gyönyörűséget fog találni benne, valahányszor előveszi. Úgy érzem, hogy ismertetésemet Révai Végszó-jának szavaival fejezem be legméltóbban, mert ebben szinte kikristályosodva látjuk azt, ami őt jellemzi s ami korunk uj lírikusainak eltévelyedéseitől élesen elválasztja: „S csak Téged áldlak drága Magyarország, Sok ellenséged akármint üvölt! És hálás szívvel fordulok te hozzád, Mert magyar szóra tanított e föld. Mig oda jutok én is az avarra, Nem nyitom ajkam — áldó szóra csak! Petőfi nyelvét nem használom arra, Hogy azzal Téged összemarjalak!“ Németh Béta. HÍREK. Julius 19. Zászlósi kinevezés. Marosán Gusztáv hadapród jelöltet, ki az orosz offenziva alkalmával négy sebet is kapott s kit jelenleg a nagybányai vörös-kereszt egyesület kórházában ápolnak, az ellenség előtt tanúsított vitéz és bátor magatartásáért soron kívül zászlóssá nevezték ki. Kitüntetés. Kaletsky Zoltán tüzér zászlóst az ellenség előtt tanúsított vitéz és bátor magatartásáért a nagy ezüst vitézségi éremmel tüntették ki. Legfelsőbb dicsérő elismerés. Veress József a 2. honvéd tábori ágyús ezredhez beosztott 5. honvéd tábori ágyús ezredbeli, ez idő szerint a Theimer-ezred, 51. honvéd tarack ezredhez vezényelt főhadnagy-ütegparancsnokot, Veress Jószef főbányatanácsos fiát, az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásáért őfelsége dicsérő elismerésével tűntette ki. Esküvők. Kádár Géza, a nagybányai festő- kolonia tagja, széles körökben ismert festőművész julius hó 15-én tartotta esküvőjét Hevesi Erzsébet budapesti zongora tanárnővel. Az esküvőn mint tanuk Mikola András és Takách Jenő szolgabiró, festőművészek szerepeltek. — Németh Endre szatmári mérnök, tart. hadnagy a napokban tartotta esküvőjét Gorzó Bertalan vármegyei levéltárnok leányával: Emmával. - Pap György kir. törvényszéki jegyző julius 11-én házasságot kötött Fényes Elek batizi földbirtokos leányával: Ilonával. Harácsek László. Umét »Mpo-----——------------rodott a szamuk azoknak a nagybányai hősöknek, kik ifjú, virágzó életüket a hazáért áldozták föl. S ez a szám
