Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1916-11-01 / 44. szám
XIV. évfolyam. 1916. november 2i<3 1. — -jp44-lli szám. NAGYBANYA TÁHSÜ.DJLLHO ESíES SZÉPIRODALMI HETIIuilP. ■V 31* *V, ti Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, | negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6 8 oldalon [ Felelős szerkesztő : \ ÉGLY MIHÁLY. HÄ^a»3BSäaDfc:N3Xl>i Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizl-ut 14. sz., ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. Halottak az élőkért. Október 31. Halottak napját ünnepeljük! . . . Amikor a legszegényebbek is pár szál virágot viszitek, egy-két gyertyát gyújtanak szeretteik sírjára. Ma, a megpróbáltatások eme napjaiban azonban talán még szebb, meg- hatóbb módon róliatjuk le elhunyt szeretteink iránt kegyeletünk adóját. A világrenditő küzdelem, mely a nemzet becsületéért, a mi jövendő boldogságunkért folyik, sok emberi fosztott meg viruló ifjúságától, testi épségétől. Virágainkat, melyekkel szeretteink sírját díszítenénk, helyezzük most a vérező sebekre. A világot, amit a temetőben gyújtanánk, varázsoljuk át a szeretet mécsévé, mely enyhítse a mi rokkanttá, keresetképtelenné vált hős katonáink nyomorúságának sötétségét! A temetők kegyelete váljék ezúttal az élők vigaszéivá! A világítási költségeket, miután a a világítást a városi hatóság szociális okokból amúgy is betiltotta, ajánljuk föl a nagybányai rokkant katonák alapjára ! Minden legkisebb adományt is szeretettel és köszönettel veszünk s nyilvánosan nyugtázunk. Nagybánya, 1916. október 27. Égly Mihály főjegyző, rokkant gyám. A népjóléti intézmények és a háború. Október 81. Az immár harmadik éve dúló világháború, mely oly megszámlálhatatlan emberi életet oltott ki, s annyi megmérhetetlen értéket pusztított el, sok oly intézményt teremtett, melyeknek a háború befejezése után is fenn kellene maradniok. Azok a népjóléti intézményekre gondolunk elsősorban, melyek a háború kitörése óta teljesitik áldásos működésüket. Azok a szociális eszmék, amelyeket hazánkba eddig leginkább csak társadalomtudósaink hangoztattak s melyekért „szociálistáink“ annyitküzdöttek, egyszerre, a megvalósulás stádiumába jutottak. A másokért való dolgozás, a szegényebb néposztályok segélyezése, az igényeknél: a köz érdekében való leszállítása, az államnak, a hatóságoknak az élelmiszerellátás, általában az elsőrendű életszükségleti czikkek beszerzésének megkönnyítése céljából a magántulajdonba beavatkozása, a hatósági ármegállapítások, — jóllehet mind a hadi érdekekre vezethetők vissza, — oly tünetek, melyek a társadalom lelkiismeret felébredését mutatják. A szegény ember családja, mint „hadbavonult hátramaradottja“ mindenféle segélyezésben részesül, holott nem annyira azért volna segélyben részesítendő, mert egy családtag katonai szolgálatot teljesít, hanem, mert szegény s a háború előtt is segélyezésre szorult volna, hogy jövedelme csak a létminiumot is elérje. Hiszen sok élő példa mutatja, hogy hány „hátrahagyott“ családtag él ma jobb helyzetben, mint a háború előtt, és hány család él ma siralmasabb helyzetben, a nyomorral küzdve, holott egyetlen családtagja sem vonult hadba, s igy semmiféle hadisegélyre nincs igénye. Mindezek azt mutatják, hogy hazánkban a háború által életre hivott népjóléti intézmények nemcsak a háború tartamára bírnak rendeltetéssel, hanem azok a társadalmi fejlődés természetszerű követelményei lévén, a háború befejezése után is nagyfontosságu hivatás vár rájuk. De nemcsak a népjóléti intézmények fentartására, szaporítására van szükség, hanem arra is, hogy törvényhozásunkat, jogszolgáltatásunkat, kormányzatunkat és közigazgatásunkat egyaránt szociális szellem lengje át. A jog szociálizálódása elengedhetetlen előfeltétele a gyakorlati szociálpolitikának s a népjóléti intézmények egészséges fejlődésének. E szomorú idők megérlelték és siettették egy szociális politika kialakulását. Ha a háború közbe nem jön, talán még hosszú idő kellett volna, inig a szociális gondolkozás hazánkban is általánossá válik s népjóléti intézmények, szociális A „Nagybánya“ tárczája. A Luzitánia pusztulása. A tengeri háború eddig legborzalmasabb eseménye Cunard Line hajótársaság Luzitánia nevű nagy óczeánjáró személy szállító hajójának elpusztulása volt, német tengeralattjárók torpedói következtében. Ez eseményről, mely ingerültt hangú jegyzékváltásra adott alkalmat az Egyesül- Államok és Németország között, a londoni Daily Telegraph a hajó megmenekült utasainak elbeszélése nyomán a következő leírást adta: A Luzitánia 2100 utasával, a kik között sok gyermek is volt és több mint ezer főnyi kiszolgáló személyzetével hétfőn érkezett az angol vizekre. Liverpool felé tartott az előirt rendes tengeri útirányban és Írország déli részén a rendesnél kisebb sebességgel haladt. Felséges májusi reggel homálya ült a tengeren, a melyet lassankint szétbontott a felkelő nap és az aranysárga sugarak egyszerre láthatóvá tették az ir partvidék merész szikláit. A hajó sebessége reggel felé emelkedett, az utasok a fedélzetre siettek, hogy gyönyörködjenek a partvidékben. Tüneményes szép látvány volt. A hatalmas Luzitánia egyre sebesebben vágott neki a hullámoknak és a fedélzeteken gondtalanul sétáló utasok nem is sejtették, hogy mi vár rájuk. A csendes vizek alatt leseked tek a német tengeralattjárók, hogy hányán, az még nincs megállapítva pontosan. Az eddigi adatok szerint két német tengeralattjáró operált az ir partok körül csütörtökön. A menekültek elbeszélése szerint legalább is ketten részesek a Luzitánia elpusztításában. A fedélzeten jókedvű hangulat uralkodott, az ablakok nyitva voltak és sok mentőcsónak nem is függött a helyén. A menekültek elbeszélése szerint a sebesség 16-19 csomó között vállalkozhatott, habár a Luzitánia egy csavarással felfokozhatta volna azt 26-27 csomóra. A hajon sokat vitatkoztak arról, hogy a németek vájjon megkisérlik-e annak a fenyegetésüknek a beváltását, melyet falragaszokon és amerikai lapokban tudattak már New-York- ban a lakossággal és az utasokkal, hogy az At- lanti-oczeán leggyorsabb hajóját el fogják pusztítani. A vélemény a hajón vitatkozó csoportok között az volt, hogy ha meg is próbálnák ezt a merész tervet, nem sikerülne nekik már csak a nagy hajó rendkivüli gyorsasága miatt sem. Nem sokára azután a fedélzeten két utas rémülten mutatott előre, a tenger felszínén egy fényes tárgy csiilámlott meg és belőle buborékok szállottak fel a magasba. A kapitány kiadta a parancsot, hogy a gyorsaságot fokozzák, a hajó. neki is iramodott és óriási czikk-czakkot irt le Valószínű, hogy a mit láttak, az egy tengeralattjárónak a fénylő csőve volt. A Luzitánia ekkor megfordult, hogy a támadást ebből az irányból kikerülje. Pár perczel később azonban egy másik német tengeralattjáró támadta meg, még pedig a hajó orra irányából. Ennek a másik tengeralattjárónak a fénylő csövét szinte látták az utasok. Egy pillanat múlva fehér habozó-fonál jött villámsebességgel a tenger felszínén át és egyenesen a hajó oldalába furta magát, körülbelül az első kémény alatt. Heves robbanás támadt. A menekültek elbeszélése nagyon külömbözők arról, hogy a robbanás milyen heves volt. Azok a kik nem voltak közvetlen közelben, csak tompa ütést hallottak és rázkódást éreztek. Azok, ellenben, a kik a fedélzeten voltak, közel ahhoz a ponthoz, a hol a torpedó a léket ütötte, a robbanás erejét rettentőnek mondják. Füstíelhő, szénpor és nagy széndarabok töltötték meg a levegőt.- A nagy szalon alatti részben - beszéli egy szemtanú — minden a legapróbb darabokra tört. A borozószoba közelében az emberek, akik látták a lángok fellobbanását, ösztönszerüleg behúzódtak a söntésbe, hogy védekezzenek a röpködő széndarabok és a fojtogató füst ellen. A kazánház és tüzelőházak közti területet valósággal felszakitotta a torpedó, és azok a mérnökök és fűtők, akik ezeken a helyeken állottak, szörnyethaltak.- Hát megtették ! — kiáltozott egy amerikai, a ki pár percczel azelőtt még vitatkozot- arról az eshetőségről, hogy beváltják-e a németek fenyegetésüket. A menekültek legtöbbje azt sem tudja, hogy robbanás volt-e csak, vagy tengeralattjárótámadás, de hiszen az ilyen katasztrófának a
