Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1916-02-24 / 8. szám
SCI ^7". éTTfol^stm. 1910. f©Tortaé,r la.0 2*5:. S-ilr szám. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő:] ÉG L Y MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 14 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő Dzletében Is Tűnődések. Február 23. A drágasági vita véget ért, mindenki elmondta a maga mondókáját s hogy a sok kiczirkalmozott beszéd ne eredmén}’- telenül hangzott légyen el: a drágasági vita végeztével minden maximális ár daczára rohamosan szökdösik fel a hús, azsir s a minden elképzelhető és elképzelhetetlen élelmiszer ára. A fővárosi lapok hallatlan pénzbőségről Írnak. A háborús pénzintézeti mérlegek főkaraklerisztikuma a pénzbőség. A betétek óriási emelkedést mutatnak, a pénztári készletek nagyok s a perifériákon a pénzintézetek a nagy pénzbőség daczára még mindig 9—10 százalékos kamalszedéssel nyomorgatják adósaikat. Tehetetlenségünknek aligha lehet nagyobb fokmérője, mint e két, csakúgy találomra kikapott jelenség a háborús csodabogarak végtelen sorozatából. Hetekig tartó vita az uzsoraárak letöréséről és folytonos áremelkedés; pénzbőség és magas kamat. . . Hát csakugyan hiába keressük az egész országban azt az erélyes, erős kezet, mely ketté tudná vágni a pénzfalánkság áital összebogozott gordiusi csomót ? Hol az a férfi, aki ki tudná takarítani ez országot, melyet úgyszólván Augiasz istálójává sülyesztettek le a spekulánsok, a kalmárok, az uzsorások és mindenféle élősdieia társadalomnak? Ez az ország még sohasem volt olyan eldorádója a csalóknak, a sipistásnak, mint épen most, amidőn a nemzet milliói rettenetes élet-halál tusájukat vívják egy ellenünk tört egész világ elleni Hát csakugyan ne volna ez ellen orvosság? Hát csakugyan bele kell törődnünk abba szégyenteljes gondolatba, hogyha nem bírnak legyőzni bennünket ellenségeink a frontokon, majd csak megőrülnek bennünket a mi véreink az uzsorával, a kiszipolyozással? Be sokszor olvashattuk a felemelő disztincziót, hogy a jelenlegi háborút két hadsereg vívja: az egyik a frontokon, a másik a frontokon innen, idehaza. Ha azt akarjuk, hogy a végleges diadal a miénk legyen, mindkét hadseregnek körömszakadtáig kell teljesítenie kötelességét. Vitéz katonáink hősiessége kivívta az egész világ csodálatát, ámulatát. De miként teljesiti kötelességét az itthonmaradt hadsereg? illő tisztelettel adózva a kivételeknek, ma azt látjuk, hogy az aranyborjú imádásáuak láza elfogott majdnem mindenkit. A gyors meggazdagodás ördöge levette lábáról a termelőt, az ipart, a kereskedelmet s ma a nemzet gerincze, a középosztály malomkövek közé került. S e rettenetes helyzetben aligha nyom valamit a latban az államsegély. Hiszen vegyünk csak fel egy négy gyerekes tisztviselőt a Vili—IX. fizetési osztályból, amely osztálybeliek úgyszólván a zömét alkotják a tisztviselői karnak. Ezek kaptak ez év november elsejéig számítva, tehát több mint két évig tartó háborús időszakra 800 korona államsegélyt. Valóban kár, hogy használati utasítást is nem kaptak hozzá, hogy miképen használják föl ez összeget? Hiszen czeruza és papiros sem keli hozzá, fejből is könnyen kiszámítható, hogy egy négy felnőttebb gyerekkel biró családnak a jelenlegi viszonyok között czipőszükségletének fedezésére sem elég ez a 800 korona államsegély. Ne értsen félre senki bennünket! Ezt a példát csak a lehetetlen állapotok megvilágítására szakítottuk ki. Nem államsegély kell a tisztviselői karnak, hiszen arra exisztencziát bazirozni úgy sem lehet, hanem igenis kell, hogy az arra hivatott illetékes körök biztosítsák a tisztes, polgárias megélhetést. Ezt pedig, amint a háborús idők tanulságai bizonyítják, csak drákói tör- j vényekkel lehet. Azon a területen, mely a hadvise- i lés körzetébe esik, a legelső dolog, hogy a hadviselés biztosítása szempontjából életbe léptetik az ostromállapotot a maga kivételes rendszabályaival. Mikor elfogadjuk azt az elvet, hogy a háborút két harcztéren vívják: a fronton és a front mögött s amidőn elismerjük, hogy e disztinkczió szerint életbe vágó harcz folyik a front mögött is és amidőn azt látjuk, hogy a front mögötti háború kimenetelét kétségessé teszik a csalók, az uzsorások, az árdrágítók, a kiszipolyozok kiirthatatlan hada, hát mi A „Nagybánya“ tárczája. A Tündér. A kis Kálmán szatócs reggel öt órakor kinyitja a boltját, fellocsolja a padlót és tisztára söpri. Aztán leül és összeszámolja, mennyivel tartoznak neki a parasztok. Van egy keskeny, vastag könyve, abba jegyezte belé czeruzával, s annyit számolgatta újra, meg újra, hogy a lapok sarka piszkos és rojtos már az ö móhon kutató ujjaitól. Minden évben, uj esztendő napján megcsinálja a kis Kálmán czége mérlegét. Ilyenkor mindig hunyorgat szemével. Mert évről évre jobban megy az üzlet. Két esztendeje egy filiér nélkül kezdett hozzá, most egy kis vagyona van. Senkit nem kell etetnie saját magán kívül. Fiatal ember, alig huszonöt éves, az élettől csak azt követeli meg, a mi szükséges — semmi, semmi mást. Kell e hát sok neki? Rendkívüli kiadásai ezek voltak : 1891-ben egy uj függőlakat a bolt ajtajára. Akkoriban megállapította, hogy négyszáz forintja van és a régi lakatot már nem tartotta elég biztosnak. 1892- ben: egy revolver, mert a mérleg hatszáz forint nyerességet mutatott Most nagyon jó hasznát veszi a revolvernek. Hogy miért? 1892-ben márczius tizenötödikén beállított hozzá az ivováci fogyasztási adó-irnok. Ezt a napot soha el nem felejti. Az iraok — Berger volt a névé — azt mondta neki: — Barátom, hoztam neked egy nagyszerű üzletet. Tudom, hogy van egy néhány száz forintod. Ne tagadd, hiszen nem mondom én el senkinek. Tudok egy gazdag urat, egy bérlőt, a kinek most épen penzre volna szüksége. Ha kapna hatszáz forintot, egy év múlva nyolcszázat fizetne vissza. Hohó, gondolom magamban, ezt a szerencsét nem szánom én senki másnak, mint az én Kálmán barátomnak, a miért az apja olyan jó volt az én apámhoz. Kálmán energikusan megrázta a fejét. Voltak neki értékpapírjai és azokat annyira szerette, hogy minden este újra megnézegette. Ismerte valamennyinek a tompa színeit: a pirosat., a zöldet, a barnát. A finom hajszálvonalak minden hajlását, a direktorok kicsi, vékony aláírásait százszor is megcsudálía. Nem, a pénzét nem adja ki a kezéből. Es aztán azok a szelvények, a miket a sovárogva várt beváltási napon pontosan, áhitatosan vagdalt le . . . Nem, a pénzét nem adja, annyi szent. Hogy is hijjak azt a gazdag urat ? — Perics — ügy ? Perics ur, a gazdag bérlő ? — Nem, a papírjait azért mégsem adja. Masnap Perics ur behajtatott Kálmánhoz és felóra múlva megint felült vadászkocsijára. A kis szatócsnak vörös volt a szeme — először izgalmában, aztán a könnyektől. Este meggyujtotta a lámpát, nézegette a váltót, a mit kapott, s az ujjával lepattintotta a porzót a nagy, vastag aláirásról. Hanem a boldogsága oda volt. Keserű bánat gyötörte. Mikör a félesztendő eltelt, nem kapott pénzt. Vagy uj váltót fogadjon el ezer forintról, — mondta Perics — vagy a Tündért, egy hollófekete csikót, a mely testvérek között is megér ezerkétszáz pengőt. Kálmán kocsit bérelt és átment a Dráván, Pécsre. Ott lakott a nagybátyja, egy lókeres- kedő. Azt magával vitte s a bácsi alaposan megnézte a Tündért. Abban a helyben ezerkétszáz forintot ígért a kis Kálmánnak a csikóért. A szatócs megfogta a kötőíéket, a kocsija után kötötte a csikót és hazavitte. Hanem a nagybátyjának nem adta el. Mert azt gondolta : ha ez a csikó három esztendős korában ennyit ér meg, mennyit ér majd jövőre 1 Mostantól kezdve a Tündér volt egyetlen gondja. Bevitte az istállóba és csak úgy gyúrta elébe a szénát, alája az almot. Aztán betömött minden ablakot, hasadékot és összehívott egy sereg parasztot: mondják meg, mitévő legyen a lóval. Egyik paraszt ezt tanácsolta, másik azt — hogyan nevelje fel, mi hasznát vegye — de sok köszönet nem volt a tanácsukban. Látta, hogy nem értenek a dologhoz. Egyszerre csak eszébe jutott valami: a ma kula-lura papírok közt, amikből staniczlit szokott csavarni, volt egy ilyesmiről szóló könyv. Előszedte és olvasni kezdte: »Lópitkolás erőszak nélkül. Irta: Balassa K. Bécs: 1895.» Olvasta, olvasta, de nem értette. Igen sok idegen német kifejezés volt benne. T
