Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1916-02-17 / 7. szám
2 NAOYBÁNYA 1916. február 17. viselőről s hogy ki melyik bankban ül s mennyivel vág zsebre nagyobb tantiemet a másiknál. Ez most a fő, a kutyafáját s nem az, hogy az ország nagy zöme a nemzet erejét felemésztő nyomorúsággal küzd minden vonalon s a maximális és nem maximális rendeletek tengersokasága daczára is csak úgy ki van téve a kiszipolyozásnak, kiuzsorázásnak, mint a háború óta bármikor. Difficile est satiram non scribere 1 De a helyzet nem minden társadalmi osztályban oly vigasztalan, mint azon osztálynál, melynek ügyes-bajos dolgaival mi foglalkozunk. íme meg kell tudnunk a fővárosi lapokból azt is, hogy bőségesen akadnak „nagyságák“ a mai véres időkben is, akik a nagy kedveltségnek örvendő tálján rózsákról még most sem tudnak lemondani s készek bármi áldozathozatalra, hogy estélyeken, színház és kon- czert-termekben megbámult illatos rózsáik társaságában tündököljenek. És ha készek bármi áldozathozatalra, nagyon természetes, hogy áruló volt szövetségesünk a csempészetre is kapható, csakhogy csengő aranyainkért illatos rózsáival szolgálhasson. Csak most lepleztek le ilyen virág- szállitmányt, mely arról a földről jött, melynek szikláit oly sok magyar katona vére festette pirosra. És volt vagy hatvan kosár rózsa, mely mind olasz földön termett, hogy magyar nők keblén viruljanak el . . . És pirulva Írjuk le, hogy még valami nagyobb emóciót, megbotránkozást sem keltett, hogy magj’ar nők pénze istápolja azt az áruló nácziót, melyet katonai legmagasabb vezetőségünk ismételten leghitványabb ellenségünknek bélyegzett meg. Ez a rózsa-vásár sem megy ma hazaárulás számba. Valamint azt sem, hogy Párisból nagy kerülő utakon még mindig feles számmal érkezik hazánkba a selyem és szőrme-áru s amint a fő városi lapok divatleveleiből megállapíthatjuk, a hallatlanul méregdrága selyemnek és szőrmének még sohasem volt oly széles vevőköre, mint épen ma. A tenyérnyi képen uszályos fekete ruhában, magos furnérban, a mely rózsaszínű szal- Iaggal volt felkötve, álmodozó magatartással állott egy fehérarczu és feketehaju hölgy. Igen hosszú, finom ujjaival egy virágálványra támaszkodott, fehérharisnyás lábán, szallagcsokorra megkötött kis félczipő volt. Baljában apró fekete legyező és finom fejével mintha hátranézett volna valakire, a ki nyomon követi. Nagy, élveteg szemében csábítás, csalogatás és csalfaság, mintha titkos útra menne a kertek alatt, hogy valakit megcsaljon valakivel. Ajkán nedves mosoly. A háttérben fodros bárányfelhők mint pünkösdi délután a budai hegyek között. A ki ezt a képet kapta s szivére tette, az e hölgy távollétében sem tehetett egyebet, mint folyton-folyvást sóvárgott. Olajlámpás fényénél, éjszaka falán még szebb volt a kép, mint nappal. Valaki talán nagyon sokat nézte régi éjszakákon ezt a képet, mert a hölgy is mintha csak az este jöttével ébredt volna fel másvilági álmából. Mintha igazi szeme visszatért volna a sir mélyéből, mintha igazán mosolyogna, lépne — még gyönge ibolya- iilat is áradt ruhájából. A kép alján elmosódott és csupán, néha, a nap bizonyos órájában látható tollvonások, mintha vérrel Írták volna: Souvenir: Pesth. Janicsek ur éjszaka, midőn az Aranykéz- utczát elbontotta a téli hóesés és már a bakter is aludni tért, gyakran nyugtalankodva hajolt a megelevenedett képecske felé: . Es azután ne ingadozzék a mi valutánk, amikor ily rejtett utakon csön- gedezik ki az arany hazánkból, mert hogy papír két koronásainkért sem rózsát, sem selymet, sem szőrmét nem szállítanak, több mint bizonyos. Ezek a szomorú tapasztalatok, megfigyelések, melyek kaleidoszkopszerü- leg nem csillognak, de sötétlenek felénk, szomorúak is, lesujtóak is, bántóak isi A háború tizenkilenczedik hónapjában sem bírunk felemelkedni ama magaslatra, melyen egy titáni élet- halálhar- czot vívó nemzetnek állania kellene. S ha felemelő momentumokat keresünk, ismét csak azokhoz kell fordulnunk, akik maguk is véreznek, de áldozatkészségük mégis határtalan 1 Mindenki vigyázzon, mert e nagy kataklizma után eljő az az idő is, amikor mindenki meg fog méretni és jaj lesz azoknak, akik könnyűeknek fognak találtatni. 6. m. A megkerült lobogó. — A 12. honvédek elásott ezredzászlója. — Lélekemelő nagy ünnepe volt január hó 23 án a m. kir. szatmárnémeti 12 honv. gyalogezrednek : elveszettnek hitt ezredzászlajának átvételét ünnepelte. Mint ismeretes, az ezredet véres és dicsőségteljes harczai után 1914 évi szeptember hó 11-én Rawaruska körül óriási oroszlulerő támadta meg s kerítette be. Az ezred akkori parancsnoka, Palaki Lajos alezredes, látva a kilátástalan, egyenlőtlen harczot, az ezred zászlóját, nehogy az ellenség kezébe kerüljön, elásatta. Sajnos, az orosz gyűrűt nem tudta áttörni és fogságba esett az ezred egy részével együtt. Az ezred megmaradt töredéke a zászló sorsáról mit sem tudott Mindenki végleg elveszettnek hitte a zászlót, mígnem Pataki alezredes egy rokkantság miatt az orosz fogságból elbocsátott bajtársa utján értesítette a hadügyminisztériumot a zászló sorsáról. Az értesítés alapján egy bizottság azonnal elindult Ravaruskára s az értesítésben körül irt helyen, a szatmári hős fiuk vérével áztatott ra— Vájjon ki vagy, te szép ismeretlen hölgy? — mormogta magában. A franczia udvarból való diszes lámpában halk neszeléssel égett az olaj, a régi bútorokon a bútorok régi gazdái foglaltak helyet árnyékalakokban ; itt egy pirosnadrágos Esterházy, amott a hegyeslábu varróasztalkánál Déryné, a szinésznö varrogatta kosztümjét. Az ódon lakás régi bútorai megteltek éji látógatókkal. A herczegnő elfoglalta a helyét aranyvirágos karosszékben, Wallmöden őrnagy gondolkozva haj!ik a sakkfigurái fölé, még a piperetárgyak is megmozdulnak Pompadour- asztalkáján, mintegy megérintve egy másvilági kéztől. A széles ágyban szőkén, piros arczczal nesztelenül álmodott a császárnő telt árnyéka. Az éjféli órában tartott estélyen pontosan megjelentek a bútorok egykori használói, a húros szekrényen halk muzsikát pengetett a boldogtalan Antoinette, Kelemen László színházigazgató pipáját és szialapjait zörgette, egy Orczy bárónő tehéren, miut az angyal, imakönyvecskéje fölé hajolt — csupán az ismeretlen, a gyönyörű nem adott magáról életjelt. Fehérharisnyás lábán a kis szallagos topán nem mozdult meg, hogy alászálljon a finom képecskéről Janicsek Pál Aranykéz utcai lakásán, a hol a fali órán éjszaka, pontban éjfélkor, valóságos színjáték játszódott le; csuklyás barátok vitték vállukon halott társukat, tánczosnő libbent tova az óra lapján, zsoldos katona baktatott nagy csizmájában, majd waruskai erdőben, földbe beásva megtalálta a zászlót. A zászló azután a honvédelmi ministerium rendelkezése alapján a harcztérre induló XVII. menetzászlóaljnak adatott át, hogy az ezredéhez kivigye. A zászlónak a XVII. menetzászlóaljtól való átvételi ünnepsége január 23-án délelőtt 9 órai kezdettel, ágyudörgés és fegyverropogás hangja mellett folyt le az ezredparancsnokság állomáshelyén. A fentjelzett időben ott volt már a XVII. menetzászlóalj, valamint az ezred tüzvonalban álló valamennyi századának küldöttsége. Pont 9 órakor megjelent az ünnepségen Mihailov Gábor alezredes, az ezred jelenlegi parancsnoka s miután előbb szemlét tartott a kivonuló csapat felelt, jelt adott a zászló átadására, mire a XVII. menstzászlóalj parancsnoka az ezred valamennyi századának küldöttségéből alakított csapatnak katonai tiszteletadások között ünnepélyesen átadta, mialatt a szintén kivonult honvédzenekar a Himnuszt játszotta. Ezután Mihailov Gábor alezredes a csapatok elé lépett és emelt hangon magas szárnyalása lelkes beszéd kíséretében ismertette a jelenlevők előtt a zászló eltűntének és előkerülésének a fentebb említetteknél is részletesebb körülményeit, majd azután az ezrednek a rawaruskai események utáni harczait. Beszédét, melyet a jelenlévők feszült figyelemmel hallgattak végig, igy fejezte be : — Ismét velünk van tehát győzelmi jelvényünk, a szent zászló, mely már eddig is többször vezette és vitte győzelemre ezredün- kct. A mai naptól kezdve ismét ezen szent zászlóval fogjuk teljesíteni hazafias és nehéz kötelességünket. A zászló visszatértéből merítünk fokozottabb erőt, kitartást és türelmet a további szent célunkhoz: a végleges és teljes győzelemhez és az ennek nyomában fakadó áldásthozó békéhez. Kérjük a Mindenható Istent és a bol- dogságos Szűz Máriát, Magyarország védasz- szonyát, hogy további küzdelmeinkben legyenek velünk, legyenek segítségünkre s vezessék az ezredet e szent zászló alatt dicsőségteljes győzelemre. Tegyünk ismét szent fogadalmat, itt az Isten szabad ege alatt, hogy a megtalált és hozzánk visszakerült zászlónkat ezután sohaa király koronával a fején és hosszú palástban, sok-sok kis gyermek, apró virágos kalapkában urihölgy, frakkos poéta, alabárdos éjjeli őr, legvégül fekete paripán a halál, a mint lovagkez- tyüs kezével mutatja az óralap vándorainak a temető felé vezető utat. S halk Chopin-mazurka zengett közbe az óra szekrényéből. így múltak az évek az Aranykéz-utcza felett. Janicsek Pál a telet és a nagy havat szerette, mert legalább ürügye volt otthon maradni kedves tárgyai között. De aranypitykés frakkját és fehér mellényét még odahaza is felöltötte, midőn előkelő vendégeivel — főként ha az ismeretlen, csábos dámával — összejövetelt rendezett. A képecskét maga elébe az asztalra állította és halkan bókokat gondolt és mondott. Ekkor már ötvenöt esztendős volt Janicsek ur. Hősünk álmodozó, lulfinomult óletét, mint a nyugodalmas patak folyását a mederbe zuhanó szikla, egy napon különös dolog zavarfa meg. A régi Aranykéz-ufczai báz, amely odáig egy pesti paíricius-család tulajdona volt, gazdát cseréit Az uj házi gazda, egy bevándorolt bécsi asszouyság először lármájával felverte a házi csöndet, aztán korcsmaüzlelet rendezett be a földszinten. Majd később az udvaron álló régi raktárhelyiséget tánczteremmé alakította, a hol éjjelente a város külömbözö részeiből összeverődött kéteshirü nők tánczoltak. Rózkürtökön fújták a tánczzenét és a söröshordókat hangos puffogással csapolták.
